Basa Viktor: Öt vers
őrzők
1.
angyal burkol mindannyiunkat
kard a hüvelyben,
embrió a hasban
felnövünk lassan irgalmas melegében
2.
a kardokból majdan ekét kovácsol
szenvedélyünk lángját megnemesíti, lefojtja
létünk őrét mégsem látjuk sehol
3.
végül majd minket is megszán a Király
sorsunk véres mázát végül majd lemossák
a kerub pillanata
hagyni akartam beszélni a fákat
ha magamban nem talállak,
mondjon el valaki más
mélységes erdőben jártam
süppedő avaron
repültek az árnyak
midőn tudás járt át, akár a villám
sugárutak és kupolák tárultak föl
lélegző katedrálisokból
dallam szivárgott
mint a méz, olyan
sűrűn és aranylón
a szétrezgő rengeteg
bizánci mozaikja
összeállt
dalmatikáját magára vette,
megidézvén
ősöreg monstranciád
az őszi erdő —
és a fák
sóhajtották
mindenünnen:
végtelen gazdagság —
a kerub pillanatra
leejtette kardját
purgatórium
1.
utazni legjobban
álló űrhajóval szeretek
— el innen
ilyenkor a fény
apró gömbbé
zsugorodik a pupillán
azután ő sincs már sehol
az idő pedig
valahol a mélyben
elterül sután
bolygó méretű óceán
tekintetünkben
hullámverése
ami nem áll
egy ezredéven át
az rá sem ég a képre
2.
kabinom titánium falán
fénylő fotón
acélpenge éle
alatta karcsú nyak
talán
sóhajtásra vár
csak néz a szürkeségbe,
vére csordogál
rozsda hull a hófehérre
3.
végül erősebb a tény
hogy a béke
elérkezik
és elporlik a fém
a lány majd mozogni kezd
amint az irgalom
a szívébe hatol
és a vérfolyás
megáll a fotón
cygnus
a távolság tekintetében
remegő pára úszik
bizonytalan könnycsepp
a távolodó nappal
az éjszaka
szurokfekete bogara feléled
és a világosság zavartan
sötétlő gödrök
mélyére csúszik
a szelek lassan
elnyugodni térnek
arisztokratikus legyintés
búcsúzik a lélek
és az öntudat
mint a pára
elhagyott messzeségek
zörgő ördögszekerei fölött
foszlik szét
magunk vagyunk
üveggolyók a távolságban
lángoló csillagok
nekem hattyú a csillagképem
így úszom el fölötted
éppen hallgatod
hogy suhan a szárnyam
Utolsó vers
1.
Az utolsó vers,
ami eszembe jutott
— azt hiszem nyár volt —
különös, kétszínű szörnyeteg.
Mutatta magát,
szép volt az arca.
(Mint egy könnyű zápor.)
Végül mégis fölzabált.
2.
Köszönöm kérdésed.
Így vagyunk jól mindannyian.
3.
Lapátnyi föld
tompa puffanása
szálkás felületen.
Idegen ül
világunk színpadán.
Illusztráció: Szili Ferenc fényképfelvétele (2017)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
