Boldogh Dezső: Az örök kilencven perc
Berecz Ágnes Gabriella: A meccs – Cédrus Művészeti Alapítvány, 2020
Berecz Ágnes Gabriella A meccs című könyve a szerző második önálló, terjedelmileg a kisregény és regény határán álló alkotása a Teleírt hársfalevél után. Az utóbbi sajátos műfajú kötet, egy izgalmas, kultúrhistóriai érdekességeket rejtő nyomozás két kevésbé ismert Széchenyi-házaspár szerelmi történetével kapcsolatban. A jelen könyv cselekménye napjainkban játszódik, finom rajzolatú leírásokkal, melyeket monologizáló elkalandozások, tudományos-filozofikus közbevetések és mitológiai történetpárhuzamok szőnek át.
A kötet fülszövege jelzi, hogy nem szokványos szerelmes-szakítós drámai helyzetképeket kapunk majd: „Élhetik-e a felek a saját életüket a házasságban? Hát persze! Vajon tudják is, hogy ennek hol a határa és mi a helyénvaló? Hát persze! És ugyanazt gondolják a helyénvalóról mindketten? Nem. Vagy mégis? Amit tesznek, és ahogy teszik, tehetnék másképpen is? Létezik az a bizonyos, sokat vitatott szabad akarat? Az akaratszabadság témaköre abban hasonlít leginkább a focihoz, hogy mindenki úgy véli, ért hozzá.”
A futball, mint az élet játékterének allegóriája, kicsit meglepő választás is lehet egy női szerző részéről, valamint az a talán szerény, vagy óvatos hozzáállás is, hogy a borítón csak egy B.Á.G. monogram szerepel az író neve helyett. Az okos és figyelemfelkeltő módon többrétegű Előszóból megtudhatjuk, hogy mit jelent a bizonytalanság, ami egy vírushoz hasonlítható – „a Cymothoa exigua (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban: Cymo) nevű parazitához hasonlít, noha még annál is rusnyább”–, és mit jelenthet egymás megértésének fontossága az élet nevű focipályán.
A kötet 28 novellisztikus betétből áll, központi figurái egy válás előtt álló pár (Bálint és Kata), Bálint apja, Tamás, és annak második felesége, Éva, ill. egy gyermek és unoka (Bálintéké), akinek nem is tudjuk meg a nevét, de ez nem baj. A történet, vagy inkább a leírt cselekmény elsődleges színtere egy helyi futballmeccs, ahol mint nézők: a hímnemű szereplők vesznek részt, miközben a nők otthonukban tartózkodnak. A fejezetek szinte mértani szempontból is követik az eseményeket, a szünet épp a 14. részre esik. Történet helyett mondhatnánk tehát akár görög drámai felépítményt is, tele monologizáló epizódokkal, a cselekményszálak helyetti pszichológiai és gondolati elkalandozásokat, amelyek kiegészítik a szereplők jellemét és múltbeli tetteit.
A jómódú üzletember, Bálint, aki meccs közben is többnyire hivatali gondjaival foglalkozik, és párja Kata, hónapok óta alig találkoznak a férfi elfoglaltságai miatt, a mérkőzés szinte az egyetlen esemény, ahol Bálint az apai teendőit gyakorolhatja. A könyv alaptémája tehát a válás körül forog, igaz erről csak a pár tud, de az sem bizonyos, hogy igazán akarnák. Kata kifejező monológja előrevetíti a mű hangulatát: „Mikor a Jóisten szétválasztotta az eget és a földet, volt átmenet? Egyben volt minden, aztán egyszerre csak külön? Nyúlt az ég, mint a rágógumi, aztán egyszer csak hirtelen, hangos cuppanással elvált a földtől? Nem. Akkor is volt átmenet! Kellett hogy legyen! Bálint egyszer azt magyarázta, ő úgy képzeli el, hogy a gravitáció a sűrűbb anyagot összetömörítette, a ritkább gázokat pedig kiszorította. Válófélben a gázok a szilárd anyagoktól. Ha így volt, az sem egy pillanat alatt történt. A hirtelen cuppanás csak emberi szemmel nézve hirtelen. Mindig van átmenet. Válófélben… hülye szó”.
Tamás szívesen kíséri el unokáját a focirendezvényekre, úgy tűnik, ez egy megszokott rutin a család életében. Az unoka nem csak összekötő kapocs a nemzedékek között, hanem talán mint játékos kölyök: Hermész-figura, a történeteken kívül él, a komoly felnőttek világától még boldog távolságban. A meccs, mint a hétköznapokon kívüli tér színhelye, egyfajta megszentelt ünnepély mindhármuk számára, ahol kilencven percre megáll a profán idő. Eközben a nőknek is alkalma lesz elgondolkozni életük folyásán: Kata epillál, körmöt lakkoz, pakolgat és átértékeli Tamással való kapcsolatát, Éva pedig miközben szintén a családot érintő dolgokon és a múlt eseményein tűnődik, egy mitológiai tv-sorozatot néz Meleagrosz kalandjairól. A könyv ennél a mozzanatnál kezd a psziché síkjáról magasabb dimenziókba szárnyalni, valahogy érezni kezdjük, hogy a szokásos polgári miliőt és szereplőit habár a mindennapi élet konzum valósága veszi körül, körüllengik a sors Ananké-i elrendelései, a szabad akarat és a végzet közötti dilemmák, amelyeket megújuló monológok hangfoszlányai között hallunk ki a főhősök fejéből, különösen Éváéból. Aztán belép egy újabb hang a kórusba, tudományos fejtegetéseket tesz, sejtekről és biológiáról beszél, később egy teljes filozófiatörténeti áttekintést nyújt a lét nagy kérdéseiről, miközben vissza-visszatérünk a lelátó közönségéhez, a pályához és az otthon maradt nőkhöz.
Maga a szerző is bizonytalan (hisz elmondta az Előszóban) afelől, hogy eljuthatnak-e az Üzenetek hozzánk, szereplőkhöz és olvasókhoz: „Vajon észrevesszük-e? S ha igen, kaphatunk-e rájuk válaszokat egy kora őszi délutánon, mindössze egy focimeccs időtartama alatt? Egymás megértése is egyfajta mérkőzés. Mindannyian, minden társas kapcsolatunkban folyamatosan meccsekre járunk” – így lesz egy látszólag megszokott családtörténet-szerű kisregényből antik drámai monológok modern átültetése, egyszerre olvasmányos és elgondolkoztató mű.
Apró szerkezeti bukfencek azért előfordulnak itt-ott: Éva és Tamás végkimerülésben levő macskája, vagy az egyik, Bálint közelében álló alpári szurkoló többszörös szerepeltetése – szerintünk – nem voltak annyira fontos elemei a történetnek, sem a mondanivalónak. Ezen kívül, tudjuk, abszolút nem tartozik a mű lényegéhez, de ha már a tudomány és a filozófia szakkérdései olyan magas profizmussal ábrázoltattak, érdemes lett volna néhány részben gyors átnézetre egy futballszakértőt is alkalmazni (megtette volna kb. bármelyik férfi, aki látott már közelről egy meccset). A huszadik fejezetben egy játékos szöglerúgáshoz készülődik: „Szökdelve hátrál pár lépést, nekifut, elrúgja, nem gól. Megint csak majdnem. Miután a labda a kapufa fölött kivágódik, a kapus lelkendezve, felszabadultan fut a vonalhoz visszakapni a labdaszedegetőtől.” Igen ritka eset, hogy valaki szögletből csak úgy gólt rúgjon, ez még Messinek, Maradonának sem sikerült soha. (A kapus „lelkendezése” persze akár még indokolt is lehet.) A regény elején a „fityfene”-kifejezés viszont tetszett, mivel évtizedek óta nem olvastuk, nem hallottuk.
A meccs mindenképpen figyelemreméltó teljesítmény, átszövi a gondolatgazdagság, az egyedi láttatás írói módszerei. A szerzőnek kitűnő érzéke van az elvont fejtegetésekhez, a kanyargós-izgalmas, többrétegű leképezésekhez, a szereplők jellemének és folyékony tudati csapongásainak ábrázolásához, és végül is kapunk egy kilencvenpercnyi „történetet” is, amelyet egy mitikus szálakon játszódó, láthatatlan történet egészít ki, az értő befogadó örömére.
Illusztráció: “Könyvkritika”
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
