Bence Péter: Látni mindenki tud, de nézni…?
(Írói útleírások 2020-ból)
2020-ban nem nagyon utaztunk sehova. Vagy ha igen, akkor is csak nagyon óvatosan, vigyázva kóstolgatva az idegen országokat, és minden pillanatban rettegve a járvány következő hullámától. A magyar könyvkiadás azért mégis megajándékozott bennünket három pompás írói útleírással. Szálinger Balázs az Al-Duna vidékét járta be (Al-dunai álom, Magvető), Csehy Zoltán féléves svájci tartózkodásról szerzett egy sajátos Kunstreisent (Grüezi! Fél év Svájc, Kalligram), Bánki Éva pedig három hónapos velencei tartózkodásáról írt esszékötetet (Telihold Velencében, Jelenkor).
A három utazó közül ketten, Szálinger és Bánki gyerekkori álmukat váltották valóra. Csehy egy alkotói ösztöndíj révén került Svájcba, az országot és a lakóit csak az ott tartózkodása során ismerte meg. Ám az utópia- vagy eszménykép-keresés egyik utazótól sem idegen. Velence Bánkit a magyar történelembe, a magyar középkorba vezeti (vissza), Szálingert a Jókai-féle utópiák, a XIX. századi liberális álmok világába, a határon túli magyar Csehy pedig belekóstolhat egy általa irigylésre méltónak tartott többnemzetiségű köztársaság mindennapjaiba.
Egyik utazó sem „ártatlan”. Múltjuk, előfeltevéseik, tanulmányaik befolyásolják érdeklődésüket és a jelenhez való viszonyukat. Szálinger a meggyőződéses szabadelvű Jókai multikulturalizmusról szőtt álmát (Ada Kaleh szigete) szembesíti korunk valóságával. (Nem messze az Al-Dunától, a Duna-deltában épült fel Otthon állam, Jókai fantasztikus utópiája.) Bánkit egy középkorba visszavetített Velence-Magyarország unió(?), egy önálló kelet-közép-európai fejlődési alternatíva lehetősége izgatja.
Aki az Al-Dunához vagy Velencébe utazik, annak persze páratlan lehetősége nyílik a jelen Magyarországát összevetni az elszalasztott történelmi lehetőségekkel. Ez a szellemi-történelmi „légihíd” Magyarország és Svájc között nem annyira magától értetődő, ám azért Csehy könyvében is megteremtődik, hiszen adott a párhuzam (vagy inkább az ellentét) a többnemzetiségű Svájc és többnemzetiségű Szlovákia között. Ráadásul burkoltan vagy kevésbé burkoltan mind a három szerző szembesít minket a rendszerváltás keltette reményekkel / kudarcokkal.
A szerzők messzire utaztak, de mindvégig haza figyelnek – Magyarország egyfajta vonatkoztatási pont mind a három műben. Egyik szerzőtől sem (bár nagyon különböznek) idegen a hazafias, melankolikus és pesszimista nézőpont. Nyílt, aktuálpolitikai utalások csak a Csehy-féle Grüezi!-ben olvashatók, de azért mindegyik szerzőnek igen karakteres véleménye van a jelen Magyarországáról. És mind a három útleírásban egészen különleges szerepet kapnak a gyerekek. Szálinger a hat hónapos terhes feleségével utazgat, Bánki mellett mindvégig ott van a kislánya, Csehy pedig idéz is a gyerekei műveiből. A jövő tehát kulcs- vagy inkább sorsfontosságú kérdés mindegyik szerzőnél. Milyen lesz Kelet-Közép-Európa, hogy alakul át a Balkán, Itália vagy Svájc tükrén át szemlélt magyar történelem, vagy milyen perspektívái lesznek a magyar kisebbségeknek.
A három útirajz három különböző műfaji kísérlet. Szálinger számos vendégszöveget, interjút, verset, szaktanulmányt dolgoz össze, valamiképp egyszerre figyeli az újságíró és a költő szemével az Al-Dunát, ezt az átlagos magyarországi utazók számára meglehetősen idegen tájat. A különféle idősíkok, a jelen és a múlt, a tájleírás, kultúrtörténet és lírai reflexió Szálingernél simulnak össze a legharmonikusabban. Ám ennek a stilisztikai bravúrnak sokszor ára van: a szerző néhány fejtegetését laposnak, a mindvégig jelen lévő feleség figuráját pedig néha elnagyoltnak érezzük. De mindezekkel együtt az Al-dunai álom tekinthető a leginkább klasszikus útleírásnak.
Bánki is, Csehy is tanárok, és tanári gyakorlatuknak vagy hajlamaiknak megfelelően különféle irányban tágítják ki az útleírás vagy esszé műfaját. Csehy elkalauzolhatna minket az aranykor Rómájába (hisz a szerző ott is otthon van, Ovidius Átváltozásokját fordítja), ehelyett végigjárjuk Svájc szinte összes zenei, képzőművészeti, irodalmi eseményét, és aktív résztvevői leszünk egy Bevezetés a kortárs művészetbe-kurzusnak. Csehynél még a természeti elemek, a hegyek és a vízesések is úgy jelennek meg, mint irodalmi hivatkozási pontok, felejthetetlen operadíszletek. De aki figyelmesen olvassa a Grüezi!-t, az ebből a néha túlságosan is kapkodó, kavalkád-szerű élménybeszámolóból megtanulja megszeretni a kortárs zene, képzőművészet, irodalom világát. (Az igazsághoz tartozik, hogy mikor utána keresünk a Csehy által oly bámulatos lelkesedéssel méltatott kortárs műveknek, elfoghat minket a kétség, hogy a kommentár nem értékesebb-e, mint maga a műalkotás.)
Bánkitól a lírai ihletettségű esszék keretében egy lenyűgöző művelődéstörténeti kurzust kapunk. Képzettsége alapján bevezethetne minket a középkori művészet világába is, ám őt inkább a társadalomtörténet kérdései izgatják. Tulajdonképpen meglehetősen kevés a klasszikus műelemzés ebben a műben. Bánki arra keresi a választ, miféle társadalomfejlődés, közösségi szervezettség tette Velencét az Adria királynőévé és egy gyarmatbirodalom urává. Az ő esszékötetében a legemlékezetesebb az Arsenal – a legnagyobb középkori termelőüzem – és a velencei hírszerzés fejlődésének a története. Ami feltétlenül élmény, hogy a szerzőt Szálingerhez hasonló kíváncsiság fűzi a jelen társadalmához, és ezek a velencei mellékszereplők üdítően ellensúlyozzák a néha túlontúl részletező fejtegetéseket.
A három szerzőt, legyenek bármilyen felkészültek is a múltból – bevallva-bevallatlanul – egyforma lelkesedéssel foglalkoztatja a jövő. Az értékvesztettség élménye és a szorongás mind Csehynél, mind Szálingernél más-más módon, de kitapintható. Az életrajza szerint történész végzettségű Bánki álláspontja egészen zavarba ejtő: mivel – szerinte – a múltat nem ismerhetjük elég jól, és nem tudunk a véletlenek és a törvényszerűségek között különbséget tenni, ezért bármi megtörténhet: a történelem soha nem egyirányú. Ugyanannyi (vagy semennyi) okunk van aggódni, mint reménykedni.
A maga módján nyugtalanító mind a három „útleírás”. (Az idézőjel indokolt, hiszen a szerzőik olyan sokféle műfajt olvasztottak össze).
Elutazhatunk sokfelé, állítják a szerzők. De csak a jelenbe érkezhetünk meg, a saját életünkbe.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
