Mondd meg nékem, merre találom…

Próza porosút

január 27th, 2022 |

0

Fábián Tibor: A leggazdagabb unoka

 
A nyolcvanas években, Erdélyben, kimondottan nehézkes volt a távolsági közlekedés. Hol Margittán, a helyi buszpályaudvaron rostokoltunk órákig Tatával, hol Nagykárolyban, a vasútállomáson, hol pedig Tasnádon, a buszmegállóban.
Most, amikor 10-20 perces várakozás is nehezünkre esik a felgyorsult, megbolydult világban, talán elképzelni sem tudjuk, milyen lehetett hosszú órákon át tétlen beletörődéssel és mélységes hittel várakozni, az egyszer majd csak megérkező és elinduló buszra. Amit persze ilyenkor megrohantak az utasok.
Mert az addig mélységes türelemmel várakozók egy szempillantás alatt átváltoztak egy képzeletbeli vár ostromlóivá. Ez a kettősség kimondottan jellemző volt a szocialista embertípusra. Birkatürelemmel várakozott, majd riadt nyájként rohant a vezérkos nyomában. Akár a szakadékba is. Könnyen vezérelhető ösztönember volt.
Szóval az utazás, az valami kiszámíthatatlan kaland volt. Az ember elindult, el is jutott valameddig, de onnan tovább már maradt a türelemjáték. És valóban azok voltunk. Türelmesek. Ráérősek. Senki sem rohant, senki sem sietett. Nem is volt mivel. Így maradt a ráérős várakozás. Közben bámulni a tájat, beszélgetni más várakozókkal, esetleg olvasgatni ezt-azt vagy csak ledőlni egy-egy füves helyen. És közben szép lassan eltelt az idő.
Volt, amikor lovaskocsival tettük meg az utolsó hét kilométert, Tata falujáig. A gyerekembernek érdekes és szórakoztató utazás volt ez. Közben Tata elmesélte, hogy fiatalkorában legyalogolták a falu és a város közötti hét kilométert. Egyszerűen és magától értetődően. Így mentek a dolgok akkoriban. Ma pedig pár száz méterért is autóba ülünk. Sőt, kevesebbért is. Így változnak az idők és benne mi…
Aztán később, már a kilencvenes években, immár nagyfiúként azt mondtam, nem várok én többé másra, inkább csak simán lepedálozom Mamáig, mert akkor már csak ő volt, a közel 100 kilométert. Az út elején már meg kellett állnom. Fáradtan ingattam a fejem: ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Margittán már sokadjára megálltam: ezúttal utánpótlásért. Elfogyott az energia. Az utolsó kilométereket már vért izzadva tettem meg. Végül éjjel 1 órakor kopogtattam a kis vályogház aprócska ablakán. Mama korholt, hogy indultam így el. Ilyen felelőtlenül. Aztán még több ilyen biciklis utam volt hozzá. Lassan beleszoktam.
Legutóbb már saját autóval jártam a faluban, a kétezres évek második évtizedében. Üres volt és temetői a csend. Madár sem röppent. A régi barátok továbbálltak Magyarországra vagy a közeli városokba költöztek. Csak az ismerős házak maradtak, amelyek némán őrizték titkaikat. Az utca, ahol annyit jöttünk, mentünk. A porták, ahol gyakran megfordultam. A kicsi, poros focipálya, ahol órákon át rúgtuk a bőrt.
De akkorra már minden elnémult, mert az egykori idősek már rég a temetőben aludták örök álmukat, a régi barátok pedig, ahogy már mondtam, ki erre, ki arra. Kerestem hát az egykori emlékeket, köztük a kicsi házat, amely sok nyáron át második otthonom volt. De már csak düledező falakat, beroskadt tetőt találtam. Elfordultam, mert nem erre akartam emlékezni. Nem a semmit sem ígérő jelenre, hanem az élettel teli múltra. A házikóra, ahol Mama és Tata mellett én voltam a világ leggazdagabb unokája. Mert hiszen mindenem megvolt. Legfőképpen a gondoskodó szeretetük.
Ültem hát az autóban és emlékeztem. Például arra, hogy hét közben Tatával felmentünk a hegyre. Gyalog, persze, hogyan másképp? Takaros kis szőlője volt. A közeli kútról hideg forrásvizet hoztunk, munka után megpihentünk az árnyas diófa alatt. Sőt, ebéd után még, úgy emlékszem, kellemes szundikálásra is futotta. Aztán késő délután szépen hazaballagtunk. Hát így ment ez…
Nem igazán idegeskedtünk, mert nem volt min. Olyan egyszerű volt az élet és benne mi, hogy a szót: stressz, hírből sem ismertük. A mából visszanézve azt látom, valami varázslatos harmónia és egyszerűség jellemezte ezeket az éveket. Volt időnk és volt életünk.
(Az Ilyenek voltunk sorozatból)

 

 

 

Illusztráció: Poros út (Munkácsy)


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás