A. Gergely András: A simaság korától a negativitás öröméig
Egy pót-olvasat nyomában
Volt már indulásom e hasábokon Byung-Chul Han kiégésre, társadalmi átláthatóságra, pszicho-kozmoszok manipulálására berendezett világainak bizonyos részletét körvonalazni a Csillapító társadalom című kötete ismertetésekor.[i] A folyamatos megidézés kötelezettsége, rutinja azonban nem elnapolható. Mondhatnám: állandósult kényszer talán, avagy szolid felügyeletet és önuralmat igénylő kötelezettség, de nem „befejezhető” odafigyelés kell körülvegye azt, amiről a kor reflexiói fölgyülemlenek. S mert Han könyvei a banalitások racionális megnevezéseivel, a megfontolások tárháza és a hangzatos kulcsmondatok válogatása közötti bölcseleti (filozófiai, lételméleti, pszichológiai, médiakritikai) tudások együttes sokféleségével érvelnek tovább – sőt ezekben is gyökereznek –, érdemes újra- vagy továbbolvasni, ha művei éppen ezt kínálják. Így ha a médiahatalomról, a pszichopolitikáról, a munka világáról, internet-függésről vagy kiégés-lélektani tüneményekről ír is, egyszerre és árnyalt elkülönítésben szólaltatja meg azokat a hangzatos motívumokat, amelyektől a gondolkodó ember késztetést érezhet a tudott vagy sejtett világképek kétértelműségéről. Maga a problematika, sőt a problematizálás eredendő elszántsága is arra vall: nem egyszerűen egyvalami jelenség fölmutatása a szerzői cél, hanem sorozatnyi felkiáltójel kipakolása inkább az ablakba, teraszra, köztérbe és közgondolkodásba, jelezvén a felelősséget és kötelességet. Miről is, mivel összefüggően és miért? Hát a méltó túlélés céljával! A még megnevezhető szép megmentésének igényével, reményével, akaratával.
S bár ez bizonnyal valami sajátosan értelmiségfilozófiai tónusú elszántság, melyet nem könnyű megkonstruálni sem, de fenntartani még kérdésesebb, hiszen értelmezési- és tudásterületek „fölött” átbeszélő, ezeket (bár nem mindig alaposan hivatkozó, de figyelembe vevő) metaelméletbe ötvöző okoskodás épp olyan, ami akkor is magyarázkodásra kényszerül, ha nem kéne kényszerülnie. De fontos itt, hogy Han egész munkásságát áthatja a világméretű jelenségektől az emberi lélek mélységei felé vezető rejtekutak megnevezésének tónusa, a még (valamire-bármire) reflektálni képes szándékok, sajtóreflexiók, tudományos tézisek, a nagy filozófiai rendszerek és kis bölcseleti megfigyelések megannyi hangtartománya. Valahol talán magánbeszéd ez, nem kétséges – sok szempontból viszont a felelős közgondolkodás is egyképpen kimutatható minden mondatában. Az egymásra következő kötetei szerint szinte természetes értelmezési folyamatok mutatják, hogy a társadalom mostanra kiégett, a munka kényszerét egykedvűen és együttműködően fölcserélte a kényszerrel végzett önkizsákmányolás, a gondolkodás és kételkedés eszközeit az elfogadás, a „lájkolás” és a megfelelés készlete, az egészségtudatot a betegségérzet helyettesíti immár, a karcos felületeket a csiszoltakra cserélik a fogyasztás pápái, a tétova képzeteket a képtelen vizuális kínálatra egyszerűsítik a világnagy etetőrendszerek. Amitől azután messze nem véletlen, hogy mindezek mellett a korábbi immunológiai paradigmát, a vírusok és betegségek, gazdasági kénszerek és szabadságfogalmak, bizonytalanságok és ellenhatások kétes egyensúlyát átváltotta a szenvedő emberiség egy tévesen szabadságként megélt individualizmusra, amelyben a puszta fogyasztói érdeklődés a kiszolgáltatottság teljes készletére cserélhető, mintegy csereszabatos lett mindaz, amit „birtokolni” hittünk mint saját tudást, egyedi tapasztalatot, méltó szakértelmet vagy kulturális reménytöredékeket. Mindebben Han főszerepét látja az infokommunikáció és totális manipuláció egész fegyvertárának, a készen kapott „tudásnak”, a hihető teljesség olcsó hozzáférésének, a képekről való képzetek helyetti képtelen készletek tömegének. Köteteiben fölsejlik, hogy nem titkolja a digitális képek fertőzését mint indulatokat elősegítő, a kommunikációs trágárság kínálatát az esztétikai befogadás révén agymosó jelenségeként megnevezni, amit ezzel a kulcsmondattal fejezi ki: „Az okostelefonok optimalizált felületein árván tükröződünk”. Az önmagunk besúgói lettünk állapot, a magunk fölépített okospanoptikum, a megfigyelés elburjánzó gyönyöre, a kiégés társadalmának minden felelőtlen önpusztítása valahol ott csúcsosodik Han könyveiben, ahol a neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák megfogalmazása nem egy állam- vagy csoportideológia jele, hanem a világ kezelés-módszertanának Umberto Eco vagy Michel Foucault nevéhez köthető változata az önleleplezés és önkínzás lelkiségével kerül rokonságba, feltétel-közösségbe és függésbe.
A lehetséges önképeknek, így Han reflektivitásának is eszköze, ezért aztán a referenciáknak is metódusa kell legyen az ironikus és kritikus rálátás esélye. S mert az okostelefon-korszak, sőt az e-book kínálata is jelzi, hogy mindez miképpen van egyre inkább így, Han A szép megmentése című kötete[ii] sajátlagosan piszkálja föl a figyelmet a szépségtől a létkérdésekig ívelő skálán a mindennemű megmentésre elszánt magatartások esélyei iránt. E kötet a harmadik mű a hazai könyvpiacon (a Typotex-kiadta sorozatban a Pszichopolitika és A kiégés társadalma után), melyben a társadalmi termelés Marx utáni időszakának elméleti tételeit, kapitalizmus-kritikáját, a neoliberális társadalom pszichopolitikai manipulációját, a börtöntársadalmak után a lélekbörtönzés korszakát, a lelki kiégést, az önkizsákmányolást és önemésztést, az orvosi-gyógyászati piacnak kitettséget követően az esztétikai jelenségek széles körét veszi nagyítója alá. Szótárában a saját érvkészlet elemei olykor visszaköszönnek, de nem pusztán ismétlődnek, inkább kiterjesztődnek. Amikor A Föld dicsérete kötetben vagy A csillapító társadalom fájdalom-fogalmai körében is a neoliberális rendszer uralom- és hatalomtechnikáját mondja ki bűnösnek, (mert Foucault biopolitikájával ellentétben a pszichét tekinti kizsákmányolható termelőerőnek), akkor is a szabadság válságához vezető neoliberális hatalomtechnikát teszi felelőssé, amely a legkülönfélébb új technikák révén éri el, hogy „pszichopolitikai rezsim” jellemezze leginkább korunkat. Ezért aztán magabiztosan érvel amellett már A transzparencia társadalma kötetében is (Ráció Kiadó, 2020), hogy a szépből pornográf tartalom lett, a művészetből árucikk, az értékekből érdek, a szem érintkező funkciójából fogyasztói függés, a személyességből kitettség, a gondolatok szükségképpeni és egészséges ütköztetéséből vagy ellentmondásos tartalmaiból simára csiszolt felületek kölcsönös és érdektelen tükröződése, a lájkok diktatúrájából pedig önmagunkról kiadott helyzetjelentést és vallomástételt formáló BIG DATA uralmának határtalansága rukkol elő.
Han „a szép megmentése” fogalomkörében a láthatóság, a nézhetőség, a transzparencia nyomán és az interpretáció felületein nemcsak tanújelek, lenyomatok, hatások egyvelegeit vonultatja föl, de a művészet vagy a kommunikáció tartományainak újabb időszakokat átható, világnagy függést mélyen elültető és intézményesítő komplex befolyásolások szféráit is ugyanúgy. Mindezek illeszkedési, kezelési, értelmezési és értelemadási felületei a lényegesebbek, nem is igazán csak felületet képező taktilis élmény, hanem a képzeleti képzet, az érzület értelmében vett jelentősége. „A simaság a jelen kézjegye. Összeköti egymással Jeff Koons szobrait, az iPhone-t és az intim szőrtelenítést. Miért tartjuk ma szépnek a simaságot? Az esztétikai hatáson túl egy általános társadalmi imperatívuszt tükröz. Ugyanis a mai pozitív társadalmat testesíti meg. A simaság nem sért. Ellenállást sem képez. Lájkot követel. A sima tárgy megsemmisíti ellentettjét. Minden negativitás kiküszöbölve. Az okostelefon is a simaság esztétikájának engedelmeskedik. /…/ Ez a simulékonyság és ellenállás-nélküliség a simaság esztétikájának lényegi vonása…” (7. old.) Az érdesség bármi módja már ellenállás, a másság és az eltérés, mintegy a tiltakozás jegyét hordozva akár az ellenkezés súrlódási felülete is – melynek helyére a kor lelkülete a passzentosan sima és redőzetlen egyneműséget kívánja inkább. A simaság kora, a sarkosság kerülése ugyanakkor rendre szemben áll a lét minden más kudarcával, konfliktusával, küzdési céljaival, hétköznapiságának végletességeivel, kemény és érdes megoldásaival. A „negativitás” Han szótárában mint kritikai tartalom, a tartózkodó, meggondolásra vállalkozó, másként is látó, ítéletmondás előtt reflexióra érett viselkedésmód, mely teljességgel ellentétes a jóváhagyó és a gépies jóváhagyást időráfordítással helyettesítő, odaforduló, mérlegelő, belátó és ellenvéleményező attitűddel. Sem a világ, sem a fogyasztói lét, sem a nagy rendszerek eredményes fenntartása nem épül (vagy épülhet? elvileg? ténylegesen sem?) a másságra. A nagyrendszer működés-elve inkább az egységesítés, uniformizált tartalom és uniformizált befogadó, darabra kiszámolható fogyasztó és nagyságrendre kalkulálható termék. Ezért aztán a legkevésbé sem tolerálja az eltérést, a vitát, a megküzdést, a máskéntgondolást. Viszont ezen az úton a közlésmódok banalitásai, netán a rábeszélő apparátusok önkéntes beengedése a saját létszféra intimitásába teljesen ellehetetlenül vagy megnehezedik – ezáltal az információ-forgalom akadályává, nehezítőjévé is válik. Ha csakis vitatkozol egy közéleti fórumon, ha mindig valami más szempontod (is) van, ha kiteszed magad a különcség vádjának, akkor nem lihegsz együtt a többiekkel, elbitangolsz a nyájból, amit az üzleti cél nem engedhet meg. Ettől szinte fölforgatod, meghekkeled a működés egészét, ellehetetleníted az optimalizálható fogyasztás optimalizált haszonrátáját is…
Viszont ha mindezt a befogadói oldalon mint esztétikai élményt, a szépség megtapasztalásának elmaradt esélyét tekintjük, bizony abban a modern világ sérülékenységi komponensei csupán mint azonnali és ezzel meglehetősen időleges tetszés lakoznak. A mást gondolók ellenérdekeltté és ellenféllé is válnak időközben – hisz a mindenkori és egyoldalú, kétely nélküli és megengedő elfogadással a jóváhagyásra épülő egész rendszer megerősítést kaphatna… A felelősség tehát a máskéntgondolásé, a vitatkozásé, az alkalmazkodni nehezen képesek közé tartozásból fakadó teher marad – immár egyedileg, pszichésen, magára maradottan kényszeres helyzetként is. Mert „a simaság nem korlátozódik a digitális készülékek külsejére. A digitális készüléken keresztül zajló kommunikáció is le van simítva, hiszen mindenekelőtt szívességeket, tehát pozitivitásokat cserélnek. A megosztás és a lájk kommunikációs simítóeszközök. A negativitásokat kiküszöbölik, mert a felgyorsult kommunikáció akadályát képezik…” (8.). S mert a simaság itt a közös többszörös, mindent ehhez mér a rendszer, továbbá a még lehetséges saját kiterjedéseihez: ha minden lájkolt tehát, akkor „nincs katasztrófa, nincs sérülés, nincsenek törések, nincsenek szakadások, varratok se. Minden lágy, sima átmenetekben folyik össze. Minden lekerekítve, lecsiszolva, lesimítva. /…/ Nem nyújt semmit, amit értelmezni, megfejteni vagy meggondolni kellene. A lájk művészete…” (8.). Vagyis minden, amivel „kapcsolatban nyilvánvalóan nincs szükség ítéletre, értelmezésre, hermeneutikára, reflexióra, gondolkodásra” – eleve nyerőbb, mint a direkt helyett az árnyalt, a tömegpiaci helyett az egyedi, a lájk helyett a kételkedés válasza. A hiba kiküszöbölése nemcsak hatékonysági, piaci, termelési kérdés, hanem esztétikai értékké is válik. Ezért azután „a simaság esztétikuma” szükségszerűen „érzésteleníti” az addig bevált esztétikai tapasztalatot, elkeni és lealázza a tudat gyengéit és kétkedő-sebezhető reflexeit, sebezhetetlenné teszi a befogadót akkor is, ha a művészi kifejezés éppen erre irányult (példaként a Madonna-ábrázolások vagy szentképek tipikusan ilyenek, de portrék ezreit kínálja a művészettörténet, melyekben nem a mai kor szerinti „sima szépség”, szőrtelenített felület és ránctalan öregség a nyerő, hanem a képzelet kalandja a valódi és a tükrözött között, mindez pedig elerőtleníti a tudatot, a művészet nem tud megsebezni – vagyis a simaságig lepusztított egyúttal a fényesen diadalmas kiterjedésévé válik.
Han szépen és gazdag szakmai hivatkozási anyaggal, művészetfilozófiai, episztemológiai, ismeretelmélet-alapú filozófiai és pszichológiai eszköztárral mutatja ki, miképpen lesz így áldozattá a képzelet is, melyet a „mindent láttatás” nyom el, vagy a rémület és félelem tükröződése, mely éppen „az élvezetet” akadályozná – egészen az ember adattá válásának, az adatbázisok numerikus mutatóinak képtelenségéig, ahová művek és filozófiák, értékek és normák csak úgy kerülhetnek be, ha számszerűsítik és hasznosítják őket. Ezért is él Han e kötetében a kanti fenséges fogalmának fölidézésével, Hegel „szabadság gyakorlataként” felfogott művészet-értelmezésével, Proust narratív emlékezetre épülő közlésmódjával, Heidegger létigazságának példájával, Adorno törékennyel szembeni megrendülésének fogalmával, majd Walter Benjamin közelképkritikáját és Roland Barthes sérülésesztétikáját is megidéző példáival. Viszont a műalkotásokat jellemző „negativitás, amely távolságtartásra késztetne”, mindezek ellenében ma leszavazásra kerül a „sikeresség” és hatékonyság nevében, ugyanis az esztétikai ítélet szemlélődő távolságot feltételez. „A simaság művészete ezt megszünteti… /…/ A simaság csak egy kellemes érzést közvetít, amelyhez semmilyen értelem, semmilyen mélyértelműség nem kapcsolódhat. Kimerül a ’Váú’-ban, az olcsó és azonnali tetszés kulcsszavában” (10.).
A felszínes értékítéletek rendje ugyanakkor – épp ezen az úton – maga is a simaságot előidéző, annak bűvkörébe soroló felfogások rétegződésében leli meg legteljesebb önmagát. De mert a simaság, amely a befogadói oldalon „kimerül a nekem tetszikben”, még a csúnyát is simává teszi, a csúf sem lesz már „ördögi” vagy félelmetes, mert „hiányzik belőle a medúza-pillantás” – vagyis a vizuális kommunikáció az elleplezés és a leleplezés eszközére redukált figyelmet is elvonja, „a képzeletbeli hullámmozgást” is szimplifikálja, ezzel a láthatóság tárgyává teszi a rejtekezőt is, testi mivoltában tárgyszerűvé fokozza le a mezítelent, pornográf közléssé tesz mindent, ami „fogyasztási vagy élvezeti formulává silányítható”. Han szótárában a pornográf nem az, amit a köznyelvi minősítés ekként kezel, hanem a vétlen és korláttalan kitettség esztétikumának előtérbe nyomulása, árucikké válása, leértékelődése, eszközfunkciójának túlsúlya válik meghatározóvá. „A higienikus ész fényében minden kétértelműséget, minden titkot is piszkosnak érzékelnek. A tiszta az átlátszó. Átlátszóvá válnak a tárgyak, ha az információk és adatok sima áramlásába kerülnek. Az adatokban van valami pornografikus és trágár. Nincs bensőségük, nincs hátoldaluk, nem duplafenekűek. Ebben különböznek a nyelvtől, amely nem teszi lehetővé a teljes élesre állítást. Az adatok és információk kiszolgáltatják magukat a totális láthatóságnak, és mindent láthatóvá tesznek. A dataizmus bevezeti a második felvilágosodást. A szabad akaratot feltételező cselekvés az első felvilágosodás hiedelemkészletéhez tartozik. A második felvilágosodás műveletté, adatüzemű eljárássá simítja, amely az alany legcsekélyebb autonómiája vagy dramaturgiája nélkül zajlik…” (18.). Az efféle visszatekintő összegzés pedig – vélem én – már szinte egy harmadik felvilágosodás igényét segíti elő… Sőt, mert mindez kiterjed sok minden másra, egy egész kor közlésmódjaira, ízlésére, érzékenységére, értékeire, a szép ideájára, az igazság mint szép normáira, a színházi megjelenítés funkcióváltozására, a politikai retorikára, a „digitális szép” programozható jövőjére, a tárgykultúrától a közlésmódok esztétikájáig lényegében mindenre, ezért lesz a lekerekítetten sérülésbiztos, a lecsupaszítottan felületkezelt olyan tartalommá, melynek forma és szándék minden terében illő helyt kell kapnia.
Kommunikáció ez? A transzparencia igénye melletti sérthetetlenség sértettsége? A biztosnak látszó elbizonytalanodása? A sikernek remélt törekvés sikertelenné átfordulása…? „Az információ a tudás pornográf formája. Hiányzik belőle a bensőség, amely a tudást kitünteti. Annyiban a tudás is negativitást hordoz magában, hogy nem ritkán ellenállással szemben kell kiküzdeni. A tudásnak egészen más időszerkezete van. A múlt és a jövő között feszül ki. Az információ ezzel szemben a jelen semleges pontjainak kisimított idejét lakja. Esemény és sors nélküli idő.
A simaság olyasmi, ami pusztán tetszik. Hiányzik belőle az ellen negativitása. Már nem ellentest. Ma a kommunikáció is elsimul. Információk súrlódásmentes cseréjévé simították. A sima kommunikáció mentes a másik és az idegen minden negativitásától. A kommunikáció ott éri el maximális sebességét, ahol a hasonló a hasonlóra reagál. A másikból eredő ellenállás zavarja a hasonló sima kommunikációját. A simaság pozitivitása felgyorsítja az információ, a kommunikáció és a tőke körforgását…” (19.).
A termelési egységgé lecsupaszított „esemény és sors nélküli idő” összepárosítása a tőkehaszon-kalkulussal vagy a kiterjedések kölcsönhatásokba szuszakolódásával – immár korkérdés. Így hát attól, hogy „fokozódó illékonyság” jellemzi immár nemcsak a pénzpiacokat, de az állandóság és tartam minden lényeges elemét is – a kötet is több példával illusztrál, és Han más kötetei talán még intenzívebben illusztrálják, hogy mindez felmutathatóvá teszi az ember mint kortárs szereplőt, akinek a „radikális esetlegesség” még talán utolsó eszköze marad arra, hogy „a simaság esztétikája”, „a digitális szép”, a leleplezés és a sérülés vagy a „katasztrófa esztétikája” kérdései révén „a szépség mint igazság” igazságát is előtérbe hozza. Han példatára ide érti „a szép ideája”, „a szép politikája” kérdésköreit egy-egy önálló esszé-fejezetben, hogy eljusson végül „a szépség mint reminiszcencia” kérdéséhez, az emlékezet funkciójához, az összevetés és hasonlítás öröméhez, vagyis ama (talán még „utolsó előtti pillanatban” vállalható) feladathoz, hogy megtanuljuk becsülni az „elidőzni a szépnél” lehetőségét, a hűség felelősségét. Mert, mint a kötet záró mondata önálló tartalomként is kiemeli: „A szépség megmentése annak megmentése, ami leköt” (107.). S annak, ami leköt, még olykor a „szép a sima” korában is megmarad prioritás, legalább egy ideig még. De ennek felelősségére, a válaszadás szükségességére Han egész alapkérdése („a szép megmentése”) úgy figyelmeztet, hogy eközben él a simára polírozott elméleti levezetésekkel, a hangzatosan fogyasztás-képes érvek fölsorakoztatásának sokk-terápiájával kerülne összhangba.
Így aztán messze nem lényegtelen, hogy Han könyve sok-sok hangzatos, nyelvileg precíz és választékos tónussal él – ez esetben Csordás Gábor fordítása fölöttébb leleményes és izgalmassá teszi a szöveg egészét. Vagyis ha megannyi pontján sarkított-poentírozott kijelentésekkel szembesülünk, az nem a szalagcímek érdektelen vagy vörösen villogó közlése, hanem az értelemadás kísérlete inkább. Vagyis bárminő vitathatóságot rejt is, annak haszna már azé, aki olvassa és értelmezi, elidőz és fölfedez, megbecsül és gyönyörködik. Han Szép-kötete akár a liberális piacgazdaság haszonelvű befektetőinek is nyereség lehet, mert kelendő, simára problematizált, önkritikusan és hatalomellenesen pajkos filozófiai esszé-füzér. S ha érdesnek tetszik olykor néhány retorikai megoldása, az nem egyéb, mint serkentés a máskéntgondolásra, lekötése annak, ami kritikai derűként a szépség megmentőinél még elvárható készlet maradt.
Han egész kötete, de munkássága egészében is mintha a mérlegelés, megfontolás, kétely, tépelődés, értékelés alkalmatlan árucikké válására figyelmeztetne. S ehhez mintha úgy járulna hozzá, ahogyan a modernitás kritikai felülvizsgálatára buzdító Roland Barthes, Jean Baudrillard, Wance Packard, Pierre Bourdieu, Losonczi Ágnes, Hankiss Elemér és még seregnyi társadalomkutató vagy kultúra-elemző egykoron a tárgyak életéről és haláláról a fogalmak hálójában vergődő ember érdekében szólalt meg. De éppen mert ez értékválság és korkritika is része a fogyasztási darálónak, szinte nem marad más, mint az egyénítés legszuverénebb módja, az olvasás és megértés intimitása mint védekező eszköz.
Mert a megértésre szánt elidőzés csakis azok eszköztárához tartozik, akik magánál a könyvnél, a szerző gondolatainál, saját kritikai performansza lehetséges céljainál teszik föl saját kérdéseiket, s megkeresik rájuk a nem simakodó, korántsem polírozott válaszokat. Mert a simítottság mára már nem tudás, hanem „nemtudás” és kiszolgáltatottság, tévedéssel pótolt magabiztosság, látványkényszerré tett tükröződése valaminek, ami már messze nem önmaga, csupán látszata. A látszatok látszataiban viszont már csakis a bölcs kétely lenne ellensúlyozó eszköz. Esetleg további Han-kötetek olvasásának és kritikai elfogadásának eszköztára. A kiadói ajánlásban már szerepel következő kötete ezzel a felhanggal: „A klímaválság, az instant kielégülés és a kiégés társadalmával szemben a várakozás, az elidőzés, a szemlélődés tapasztalatait ajánlja fel és újfajta viszony kialakítását javasolja a természettel. Mindeközben elmeséli egy idény virágzástörténetét”… S hogy maga a szép megmentése még aktuális feladat maradhat-e, talán (a negativitás örömével együttesen) már ő maga sem válaszolna egyértelműen lesimított igennel…
[i] →http://www.naputonline.hu/2021/11/04/a-gergely-andras-elmenyt-csillapitani/
[ii] A szép megmentése. Typotex, Budapest, 2021. Fordította: Csordás Gábor. 107 oldal
Illusztráció: A könyv borítójával
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
