Prágai Tamás-díj (kötetpremier, díjátadás)
*
Prágai Tamás műhelyünk örökös szerkesztője. Hetedik éve nincs közöttünk. Életművét jelentős elemzőmunkával Zsávolya Zoltán dolgozta fel – monográfiában.
Barátunk emlékét őrzi az elsőkötetesek Prágai Tamás-díja; utolsó kitüntetettje most Prágai Menyhért.
Invitáljuk a szerző barátait, olvasóit, tisztelőit a kötetpremierre s a díjátadásra – társai: Szondi György, Végh Attila, Zsávolya Zoltán és a szerkesztőség.
Ízelítő-fejezetet kínálunk – ismerkedés Zsávolya Zoltán munkamódszerével, írmódjával. Reméljük, bátorítást adunk így, hogy a könyvet birtokolják; a szerző a helyszínen dedikálja.
*
Zsávolya Zoltán
Szóródás – egységesülés
(Történet, retorika, szerkesztettség és modalitás Prágai Tamás Ellenőrök a hatoson című kötetének elbeszéléseiben)[1]
Kötés, eloldás
Prágai Tamás első kisprózai gyűjteménye tizenhét novellát tartalmaz. Ezek mindegyikéről elmondható, hogy ténylegesen novellák a műfaj boccacciói, a német romantika (pl. Ludwig Tieck) vagy az 1900 körüli századforduló magyar epikai hagyománya felől érkező, kikristályosítható/átöröklődő ’kritériumok’ legalább valamelyike alapján, nem csupán a rövid(ebb) prózai elbeszélés műfaji szinonimájaként ragasztható rájuk a „novella” címke. E több mint másfél tucat írás legtöbbjének terjedelme visszafogott, 5–10 kisalakú könyvoldal, általában kevés szereplőt vonultatnak fel, vagy inkább csak egynek, legfeljebb ha néhánynak a belső világára koncentrálnak lényegileg, könnyen belátható időszakaszra nyújtják ki mindössze híradásukat, elő-előfordul bennük a főszereplő egzisztenciálisan döntőnek tartható sorsváltozása, a narráció keretszituációba ágyazása és néha még a kifejezett csattanó is. S egytől egyig érdekes, különösnek mondható, néha egyenest olyan történetet mondanak el, amely elvben akár még a sajtóbeli hírérték szenzacionális újszerűségére is képes lehetne számot tartani – ha (fiktív) elbeszélője gyakran nem kívánná inkább a privát vagy legalábbis korlátozott hatósugarú kommunikáció intimitásának határai között megóvni azt, önnön retorikájának tanúsága szerint. Ez természetes is, hiszen a középponti hős (aki esetenként maga az első személyű elbeszélő is, vagy, egyes szám harmadik személy esetén, a reflektorfigura) prototípusának nézőpontja errefelé a szerelmes férfi reményteljes vagy éppenséggel reménytelen kilátásaival, azok szemléletével és a rájuk vonatkozó reflektálással kerül fedésbe a leggyakrabban. Korántsem függetlenül a rekonstruáló jellegű elbeszéléstechnika alapvető alkalmazásától, amely eljárás messzemenően analitikus, az információkat centrális pozícióban összegyűjtő, megrostáló és egybe, új, külön konstrukcióvá szerkesztő intellektus és instancia szerepkörében működteti (engedi funkcionálni) a narrátort. Aki némely emlékezetes esetben auktoriális kitüntetettségben leledzik, és ebbéli pozíciójában gyúrja át, preparálja az olvasó (a fikcionális tételezés szerint: hallgató) elé a tudomására jutó, a kezébe kerülő vagy saját maga által ’birtokolt’ történetet. Mint ahogyan mindjárt a könyv első írásánál, A véletlen kecske című elbeszélés nyitányában:
Sobriewicz szokása szerint boldogtalan volt akkoriban is, amikor feljegyezte ezt a történetet. Persze, nem így, nem ebben a formátumban, elegáns, fehér papíron, nyomtatott betűkkel – csúnya kis cédulákra írt akkoriban szerzőnk, meglehetősen igénytelen módon, tintaceruzával, úgy, hogy a tintaceruza a sok szopogatástól és nyálazástól egészen összefogta Sobriewicz nyelvét, ajkát és állát, lefolyt a nyakára a kék lé, de nem is folytatom: kedvet éreztem, hogy kiábránduljak Sobriewiczből ez idő tájt. Boldogtalansága, és ezt sem tartom ritka, megfogalmazásra érdemes különcségnek, alig különbözött attól a fokozhatatlanul elferdült, kéjes örömtől, melyet ezer, sőt százezer szerelmes érez. Tény, hogy szenvedni szeretett csak igazán ez a reménytelen ember, beteljesületlen szerelemtől szenvedni, mint azok a tucatemberek, akik a közhelyes tapasztalatot – azt, hogy az érzelmek legmagasabb hőfokára a soha be nem teljesült vágy hevít fel – életük vezérelvévé tették. (5)
A most vizsgált kötetben előforduló novellákat nem utolsósorban főalakjuk, középponti szereplőik/elbeszélőik, esetenként egész figuragárdájuk alapján lehet osztályozni, s ez a gesztus alkalmas egyúttal a leginkább arra is, hogy az Ellenőrök… kötet narratív anyagát Prágai epikájának tágabb összefüggéseibe illessze az értelmezés. Erre, a kifejezett viszonyrendszert kirajzoló névhálózatra a maga helyén külön visszatérünk majd, egyelőre azonban maradunk a kezdő elbeszélésnél. Az itt felbukkanó „Sobriewicz” ugyanis a néhány évvel korábban megjelent regény, az Inka utazás középponti alakját idézi fel, jelöli továbbra is, amely nagyepikai mű – barokkos alcíme egy részének tanúsága szerint – Arnold Sobriewicz gentleman úti breviáriuma[2] (volt). „Inka” mármost bizonyos metaforizációs-allegorizációs áttételek, valamint az empirikus szerző életrajzi háttértényeinek valamelyest mindenképp figyelembe veendő interpretációs támasztékai révén (1997–2001 között Prágai alapvetően és emblematikusan Bárdudvarnokon él) feltétlenül Somogy megyére vetülő topográfiát játszik az olvasó elé (különösen úgy, hogy még a „Belső-Inka” megjelölés is fel-felbukkan az elbeszélésben, nyilvánvalóan a ténylegesen létező Belső-Somogy mintájára). A véletlen kecske ennek megfelelően úgy is felfogható, mint a 2000-ben napvilágot látott prózakönyv afféle ’kimaradt’ vagy később elkészült részlete. Az elbeszélés egyszerre kötődik vissza a regényhez; köti vissza magát és annak első szövegeként mindjárt az egész novelláskötetet is; illetve távolodik is tőle: nem utolsósorban a maga koncentrált, kontúros, plasztikus novellacselekményével (amellyel szemben a regény meg-megakadóan hömpölygő, egészében igen széttartó vonalvezetésű történet). Hogy azonban a Sobriewicz-kontextus továbbgondolása, a kulcsfigurával kapcsolatos szöveghálózat további fejlesztése mennyire nem kerül le a napirendről Prágainál utóbb sem, azt nem kizárólag az évtizeddel későbbi Veller[3] fogja kinyilvánítani, hanem már az a tény is, miszerint bár különböző – sőt a legkülönbözőbb! – narratív megformáltságok, retorikai kialakítottságok, tematikus horizontok, szemléleti megközelítések, illetve eltérő modalitások burkában, de az Ellenőrök… kötet számos darabja Sobriewicz(es)-történetnek bizonyul a könyv olvasási folyamatában; hol már a szövegindítástól nyilvánvalóan, hol csak menet közben ’kiderülően’, hol talán egészen rejtett módon (mondjuk, esetleg úgy, hogy az írás névtelenül is feltételezhető elbeszélője maga Arnold Sobriewicz). Az Eah nyitó munkájánál ráadásul még nagyon közel vagyunk az Inka utazás alapvetően a néprajzi kiszállások kutatásait imitáló, áltudományos, sőt tudományparodizáló diskurzusához is – tehát mintha valóban közvetlenül annak szöveg(iség)éből vétetne az (új) elbeszélés.
Mi mást akart volna ez a tintától összemaszatolt ember, mint az érzelmek túlfűtöttségét? Ebben a mesterségesen felfokozott érzelmi állapotban, de egy félreértés miatt határozta el, hogy vidékre költözik, házat vásárol… folytassam? Mondjam azt, hogy új életet akart kezdeni? Hiszen éppen az ellenkezője igaz! Régi életét akarta megőrizni a legteljesebben, az érzést, amely végre elfogta és uralkodott gondolatain – hiszen valóban képtelen volt másra koncentrálni, mint reménytelen szerelmére –, az érzés intenzitását… Abban bízott, és ez talán nem csak számomra tűnik gyerekségnek, hogy vidéken, korábbi életétől távol a viszonzatlan szerelem érzete az első pillanat hevét megőrizve marad majd az övé, nem csitul és így nem válik emlékké, nem enyészik el. A vidéki élet nyugalma őrzi majd kicsi kis gyöngyként azokat az érzelmeket, melyeket éppen akkor mindennél többre tartott. (5)
Még az is stimmel – Somogyhoz, vagyis „Inkához” –, hogy valahová délnyugatra közlekedő vonatra vált jegyet a kimondatlanul is nyilvánvalóan Budapestről tájékozódó útjára induló főhős, aki a számára megfelelő „meghitt épület” kiválasztása közben nemcsak maga elé sóhajtja lelkesülten, de cédulái egyikére is felrója: „Itt fogok élni, a dombok lankás ölelései közt.” (6) Ugyebár az ilyen típusú feljegyzései, amolyan ’úti jegyzetei’ (egy „úti breviárium” töredékei?) adják meg a későbbiekben a lehetőséget a névtelen elbeszélőnek, hogy az utólag nyilván birtokába kerülő szórványcédulákat, összességükben: naplót (8) majd egybefüggő történetszállá kösse össze. Addig azonban még sok mindennek kell megesnie az utazó (az idegen) lelki tájain, illetve az általa kivételesen tetszetősnek, ám kissé elhagyatottnak is lefestett környéken. Olyannyira, hogy egyedüllétét kezdi abszolutizálni; szükséges és maga választotta számkivetettségnek tekintve azt; már-már a visszafordulás kilátása nélkül…: „Kérdés volt, hogy az út folytatható-e, vagy jobb lenne, ha azonnal ott, a ház előtt, a szőlővel befuttatott verandán marad, és nem ereszkedik le többé az emberek közé, remete lesz, azután meghal – Sobriewicz mindig is hajlott a szélsőségekre.” (8)
Nos, e radikálisan szubjektív(nek tűnő) érzület a feszes és célirányos novellaszerkezet alakulásának igazító pontjaként lepleződik le a folytatás felől nézve és különösen a csattanószerű zárlat irányából visszatekintve. Az érzelmileg-hangulatilag megrendült Arnoldot (habár ebben az elbeszélésben senki, még a névtelen elbeszélő sem nevezi így, ilyen személyesen Sobriewiczet) mintegy felszippantja végül a mutatós és vad táj, amelynek látogatóként a bűvkörébe került, és amely végül mégis előbukkanó emberein (főként női lakóinak vaskosságán) keresztül lényegében foglyul ejteni látszik őt. Nem teljesen szándékaival megegyezően, részben udvariasságnak, tisztázatlan közösségi dinamikának engedelmeskedve egy piknikező társaság közegébe, közösségébe vonódik; a kedélyes társalgást, borozást, a nehéz ételek fogyasztását követően pedig következik az este fénypontja, az asztaltáncoltató matiné… Egészen pontosan egy esetleges módon odakerült kecskét helyeznek az elsődlegesen italospoharak támasztékául szolgáló malomkőre. Az állat csetlik-botlik, ám (?) ahogyan szembenéz a főhőssel, az a saját arcát véli meglátni az állat feje helyén… Sobriewicz, úgylehet, mindössze kapatosan hallucinál, diszkomfortja azonban messzemenően szavatol azon értelmezési lehetőség hitelesíthetőségéért, hogy legalábbis szimbolikus elvarázslás fenyegeti a főalakot az új, őt túlságosan, talán gyanús készségességgel befogadni látszó környezete részéről. Nem csoda hát, hogy hirtelen menekülőre fogja; a mozdulatától megrettent háziállattal együtt elszaladva derültség tárgyát képezi a társaság előtt, vajon ki kerget kit, a szeme előtt kibontakozó „hajsza” keretei között? Mígnem eltűnnek szem elől.
Sobriewiczet soha többé nem fogják megpillantani. Csak a véletlen kecskét. Egy kökénybokor leveleit rágja, és oldalán, a rövidre vágott gyapjúra festve, a következő mondat olvasható: „Ezt a mondatot Sobriewicz írta, töltőtollal, a kecskére, akit »véletlennek« neveztek; aki a »véletlen kecske« nevét elolvassa, nem lehet becsületes ember.”
A pinceszerező társaság egy emberként hördült föl: mi az, hogy nem lehet becsületes ember? Alkonyatig keresték fölbőszülten Sobriewiczet a kökényesben, de nem lett meg. (13)
A novella retorikájához feltétlenül meg kell jegyezni azt is: annak elbeszélői perspektívája talán csak látszatra szerzői, azaz lehet, hogy mindössze formálisan auktoriális elbeszéléssel van dolgunk az Arnold Sobriewicz vidéki háztűznézőjéről és ’eltűnéséről’ szóló történet esetében. Ehelyett kínálkozóan ébred fel a gyanú: a narrátor saját egykori önmagáról beszél kririkai alapon; azt határozott temporális gesztusokkal („akkoriban”; „ez idő tájt”) és „szerzőnk”-nek titulálva játékos szigorúsággal távolítva el magától; ami egyúttal magyarázatul szolgálhat nem egészen mellékesen homályban maradó, túlságosan bennfentes ’forráshasználatára’ is, tehát hogy vajon miként és mikor is jutott hozzá ’hőse’ korábbi feljegyzéseihez, naplójához… Ez a benyomás legalább annyira alapozódhat az Inka utazás, e fragmentáltan lírai (rész)fejezetekből szövődő nagyepikai munka, tehát egy, a tartalmi oszcilláció, tematikus mozaikossság-szakadozottság következtében minden megvalósuló (tudományos ízű – és ezzel az empirikus szerző bölcsészkörülményeire utaló!) tárgyszerűsége ellenére is én-regény alapján bennünk kialakult olvasati konvencióra – amilyen irányból Sobriewicz új (rész)kalandját olvasni érdemesnek tartjuk –, amint bízvást tekinthető azon ambivalencia, irónia, bírálati attitűd eredőjeként is, ahogyan az elbeszélő Sobriewiczet kezeli. A formailag (és meglehet: csak így) névtelen elbeszélő visszatekintő szemlélete ugyanis viszonylagosságba távolítja a főhőst és annak bemutatott korábbi életszakaszát, leírt (és szórványos dokumentumai, naplórészletei alapján felidézett/rekonstruált) életpillanatát. A megingó, elbizonytalanodó, a be-bevillanó kritikai tárgyalási él miatt megkettőződő szövegmodalitás márpedig annyira határozottan az/egy érettebb, kiegyensúlyozottabb (élet)felfogás alapzatán válik el a Sobriewicznél bemutatott és utólag kipécézett szenvelgő magatartástól, hogy a fölény ilyen fokú hangsúlyozása lélektanilag szinte csak a saját későbbi felismerések, szemléletváltás indulata alapján tűnhet lélektanilag indokolhatónak…
Az egyébként jelöletlen kulturalitású, mintegy tehát természetes magától értődőséggel ’magyar’ főhős talán etnográfusi érdekeltsége, a hazai, önkéntelen egzotikum (rusztikus nyerseség?) horizontjában, 18–19. századi angol utazók szerep- és publikációs nyomdokain stilizálódik idegen hangzású és külföldies tagsorrendű névvé az anglista végzettségű Prágai Tamás kezén. Arnold Sobriewicz alighanem Termann Dezső vagy akár Zsavojnyik Z(s)olti amolyan funkcionális ’rokona’ gyanánt szándékoltan előjátszott szerzői jelzésérték hordozójaként alteregós jellegű, fiktív alak, aki nemcsak nagyon közel áll empirikus irodalmi megalkotójához, hanem egyenesen tüntet is bizonyos vele meglévő átfedés- vagy azonosságpontokkal. Annyiban különbözik a másik kettőtől, hogy – állítólagosan a nemzetközi porondra kilépett (magyar származású) néprajzkutatót jelölve – belső szintaxisa révén az idegen nyelvi/etnikai beütés elképzelhetőségét első pillantásra megtoldja még a határozottnak állított kulturális idegenség mozzanatával is;[4] a nyelvileg semleges, univerzális Arnold utónév megelőzi a szlávnak, germánnak vagy angolnak (britnek) egyaránt tételezhető, eredendően szláv családi nevet, nem pedig követi azt, mint ahogyan magyar(országi) viszonylatban alapvetően tennie kellene. Természetesen nem szabad megfeledkezni róla: a Sobriewiczék Arnoldjára vonatkozó élet- és tevékenységi rekonstrukció hátterét a fikciós történet azon alapténye szolgáltatta az Inka utazás lapjain, miszerint e férfiú az etnográfia külföldön ismert és fontos fórumokon rendszeresen publikáló művelője (volt). Vagyis állítólagos életrajzírójának (a „Breviárium” fiktív szövegkezelőjének és kiadójának) eszerint szintén igazodnia kell(ett) a külföldi porondok alanyunkra vonatkozó ismerethorizontjához, névhasználatához.
Paraszt / munkás / értelmiségi…
(A Sobriewicz-történetkör szövegállomásai és figurái közül)
Az első kisprózai kötet anyagát, ha nem is kifejezetten elbeszélésfüzérként, ám legalábbis egységesülő novellasorként olvasva a jóformán „világhírű” tudós alakjára, aktivitására rámutató gesztus idővel erősen viszonylagosodik Arnold Sobriewiczcel kapcsolatban. Arnold itt, többnyire közelről szemlélve korántsem olyan monumentális figura, mint amilyennek a regény egészében retrospektív rátekintése, legalább elvileg, játékos iróniával sejtette. Értelmiségi mivolta már a nyitó elbeszélésben sem túlságosan hangsúlyos, familiáris közege pedig éppenséggel nem bizonyul túlságosan finomnak. Az Ellenőrök… könyv egyik középtájt elhelyezkedő novellája ugyanis A Sobori nemzetség címet viseli, s az igen egyszerű, igen durva, afféle félreismerhetetlenül ’jó magyar’ családi mintázatból való emblematikus merítés az elbeszélés cselekményében echt hazai genetikai termékként mutatja fel egyebek mellett azt is, hogy a Sobriewicz névhasználat a Soboriaknak afféle kreatívabb, a különféle (más) kultúrákra is nyitott alany – nem utolsósorban az empirikus szerző – által eszközölt címkézését jelentheti inkább.[5]
A Sobori nemzetség teljesen tárgyias(nak tetsző), feszes, takarékos eszközökkel közvetlen elmondási célja felé törő elbeszélés. (Ez a feltételezhető „cél” persze valamiféle kauzális logika szempontjából már előre sejthetően szerény: mivel az elvileg nagyon, szinte túlságosan széles témaválasztást, a klán történetét nem éppen eposzi méretű elbeszélés hömpölygése görgeti előre a hat és fél lapnyi novella keretei között, ezért az előadás fonalát várhatóan csak elharapni lehet majd befejezésül, s csattanó helyett legfeljebb – mint az ilyenkor nem ritka – amolyan álpoén bevetésével. Már más kérdés, hogy, mint mindjárt látni fogjuk, e pszeudocsattanó itt fizikailag is csattanni fog!) A kötet ezen, sorrendben hetedik írásának címében szereplő családnéven kívül semmilyen indexet nem tartalmaz arra nézve retorikus-narratívan, hogy bármilyen tematikus mintázathoz köze lenne abban a kötetben, amely egyébként számos jelét mutatja a valamiféle belső összefüggésrendszer szerinti mintázatosodásnak, legfőképpen a Sobriewicz-történetek sorának egyértelmű megképzésével. Durvaságig menően erőteljes a helyenként az élőbeszédi előadásgesztusok közvetlenségét, szórt esetlegességét[6] imitáló írás plaszticitása, a benne kínált érzékletességről minden befogadói döbbenete ellenére sem szívesen mondana le az olvasó.
Teca volt a három lány közül az első, akinek sikerült magát felcsináltatnia.
A gyerek, […] Feri, géplakatos a Wolf Ráfutóhengernél, sikeresen privatizálta Teca alsó felét, általában hátulról gyakta meg, és ilyenkor széles, erős tenyerével a lány ide-oda ingadozó tomporára nehezedett, mintha lomha járású muraközit akarna odább taszajtani az útból, aki nehéz terhet: saját testét vonszolván egyre mélyebbre süllyed a lágy […] sárba. Teca szerette, hogy Feri olyan egyenletesen szuszog ilyenkor, mint egy fújtató, és alaposan, magát se nem kéretve, se nem hajszolva végzi a dolgát, ahogy a szalag mellett, vagy azelőtt, mikor valamelyik ősének, úgymond, „géjnjeiben” létezve csak az eke után ballagott odalenn az alföldi rónán. De ezt sosem emlegette föl Teca – neki Feri pesti gyerek volt, s ha angyalföldi is, és nem, mondjuk, zuglói vagy netán belvárosi – nem érdekelte; hiszen annyira pontosan maga sem érzékelte az árnyalatokat. Szuszogott tehát, és egész altestével taszajtotta oda Tecát a komódnak, hogy érezni lehetett, hogy „van bent valaki”, és Tecának ez épp így volt jó; ahogy szívesen hallgatta azt is, ahogy a jó tenyérnyi főtt szalonna fölött szuszog Feri, ahhoz is a maga komótos módján látva hozzá, falás az uborkából, kenyér, szalonna, hagyma – és Teca örömmel figyelte ki, hogy soha nem hibázott, nem hágta át a maga szabta sorrendet, nem zavarodott bele, hol ezt, hol azt vett a szájához, és harsogva harapott bele a soron következő falatba, egészen addig, míg látott valamit maga előtt. Akkor aztán ellazulva hanyatlott hátra a kanapén. (57–58)
Az implicit és távoli, jelképes-emblematikus módon talán nem utolsósorban Veres Péter A Balogh család története című műve – s ezen keresztül a szocialista realista formálásmód „életessége” – felé is vitriolos paródiával közelítő, szélsőségesen ironikus történet A Sobori nemzetség. Amennyiben viszont nem fáradunk nyomozni az empirikus (szerzői) alanyiság szövegben feltalálható nyomjeleit (és ezt a korábbiak alapján tulajdonképpen már pusztán a novella Sobriewicz-történetkörhöz való bármily laza odakötésével megtesszük), úgy az előbb idézett részleten átvillanó alföldi táj képzete állíthat meg bennünket egy pillanatra: a Budapesten született Prágai Tamás családi-rokoni gyökerei apai ágon Szőregre nyúltak vissza. Az esetleges ilyen, személyes írói kódolás halvány eredménnyel kecsegtető és ez esetben talán dehonesztáló felfejtési kísérletétől határozottan visszariadva inkább az önfeledten evő-ivó, élő-haló, temető és nemző családi „had” (Veres Péter szépirodalmi művekben is használt kifejezése a kiterjedt familiára) mindennapjainak azon anomáliájára érdemes felfigyelnünk, amely kissé megzavarja őket, egyben a róluk szóló história narratív zárásához funkcionálisan elvezet az írásban. Sobori Bélus kamera előtt nyilatkozik egy riportműsorban, mint ifjú dolgozó a budapesti lehetőségekről, életstílusról szóló véleményét mondja el. A „téjvéadásba” kerülés, a „sztárrá” válás megzavarja a fiatalembert, aki ennek alapján elhatározza: bejut a televízióba. Hogy a kulisszák mögötti háttérmunkára, amolyan karbantartói foglalkoztatásra, vagy állandó celebszereplésre, netalántán egyenesen műsorvezetésre érti-e, nem derül ki biztosan, mindenesetre családtagjai igyekeznek lelohasztani lelkesedését. Ő azonban kapatos állapotában nem hajlik a jó szóra: „fejjel a tévékészüléknek ront[…], mintha legalábbis feszített víztükrű medencébe kívánna fejest ugrani, és ily módon mártózni meg a média hullámaiban”… (63)
*
Az általában félrecsúszott egzisztenciaként is értelmiségi (jellegű) figurákról és/vagy bohémekről, ’parkolópályán’, foglalkozási, vagyoni helyzetük szerint várakozó állásponton lévő figurákról hírt adó elbeszélések között kivételes a munkás(-paraszt) miliő előbbi megjelenítése. Ezt a híranyagot a történetmesélési lehetőségek skáláján az egyik szélső területnek tekinthetjük a kötet világában. A másik szélsőpont talán az Inka utazás regény ’megkésett’ fejezete gyanánt sem teljesen jogosulatlanul értelmezhető nyitószöveg, amely jól kivehetően kapcsol vissza a 2000-ben megjelent munkához. (Ámbár a rusztikum megragadásában érintkezik, összeér ez a két szélsőpont!) Ezt követően hol kifejezett, hol implicit, hol pedig nem kizárható módon (a kirajzolódó epikai világ témája-logikája vagy a kitüntetett főhős szerzői mivolta alapján következtethetően) egészen az előbb szintén elemzett Sobori nemzetségig terjedően kötődnek valamiképpen az egymásra sorjázó szövegek Arnold Sobriewiczhez és a/egy körülötte feltáruló cselekménykörhöz.
A rögtön a vidéki kiruccanás énvesztéses esetét követő Nyelvespuszi sztorijának harmadik személyben bemutatott, szenvelgő fiatalemberével kapcsolatban – aki egy bizonytalanul bontakozó és végül csúfosan meghiúsuló szerelmi kapcsolat antihőseként kerül kidolgozásra – lényegi információ, hogy történeteket konstruál. A készülődő és a zárt, határozott vonalvezetésű elbeszélés végén majd törvényszerűen meg is érkező magánemberi-érzelmi kudarc rossz előérzete már írói munkájával kapcsolatos problémázását áthatja e névtelen figurának, a mind határozottabban párhuzammá fonódó kettős negativizmus egyik szála a közlőnyelv kommunikációs használatában mutatkozó nehézségek érzékel(tet)ése mellett művészi tehetetlenségként is manifesztálódik. (A szenvedélyes csók hiú ábrándja a lingvális kifejezés ambivalenciájára vetítődik ironikusan, a novella címét hamiskodó kétértelműség szójátékos hordozójává téve.)
Határozott erővel megjelenő íráskényszer kötötte a ház délkeletre néző szobájában álló asztalához abban az időben, amikor N.-nel találkozgatott. Íráskényszer, pontosabban állandó elégedetlenség – hasztalan kereste az íráskényszer indulatát megfelelő erővel ellentétező, hatékony kifejezésmódot. […] figyelmeztető jelnek kellett volna tekintenie, hogy nem adódtak jó, meggyőző történetei, pedig a fantáziamunka azelőtt erőssége volt. Mentegethette magát, hasztalan, hogy a szertecsapongó képzeletet mondatokban rögzíteni az általa használt nyelv elégtelen lenne. (14)
E novellára a tudományos vagy legalábbis az esszéisztikus stílusregiszter használata meglehetősen jellemző, a botladozva készülődő, törékeny és a férfi oldaláról meglehetősen alárendelődő viszonyulás elemzése mindvégig ilyen retorikába ágyazottan történik meg. Annyi ugyan lehetséges: a visszatekintve majd eleve vesztes pozíció talán csak komoly érzékenysége, reflexív készsége miatt terhelődik annyira a fiúra. Aki bízvást tekinthető reflektorfigurának, vagyis a harmadik személyű, formára tárgyiasnak tűnő előadásmód az elbeszélő élményközelségét is feltételezheti hősével; utóbbi esetleg csak távolítja magától a történetet az énes megnyilvánulás elkerülésével… Ennek alapján a személyileg jelöletlen narrátort nyugodtan Arnold Sobriewitz epikai aktivitására is könyvelhetjük, amit, amely gyanút témaválasztásának és -kidolgozásának s különösen az elbeszélés fonalát elkötő álpoén minden (ön)iróniája inkább erősít, mint gyengít.[7] S a szöveg ingadozása, helyenkénti és egészlegesen is kimutatható ambivalenciája stabil ’híranyagot’, az eddigi epikai tárgyalások terrénuma utáni novum-matériát vonultat fel a mintegy mellékesen bemutatásra kerülő univerzum ’újdonsága’ gyanánt:[8] mindvégig a budapesti I. kerületben vagy annak közvetlen szomszédságában sétálnak a meghiúsuló szerelem alanyai.
A kötet sorrendben harmadik, egyben címadó írásának nyitó szava megint: Sobriewicz, a Sobriewicz név. Mint az a feliratból sejthető, az egyébként újságszerkesztőségben dolgozó figurának BKV-járművön megesett kaland válik osztályrészévé, nem csak félreismerhetetlenül Budapesten, de annak talán a legközismertebb járatvonalán. Mielőtt azonban a – nyilván egyebek mellett – Kosztolányi Dezső 1933-as Esti Kornél-kötetének zárlatát[9] szintén óhatatlanul felidéző villamosozásra sor kerül, mintegy mellékes információként tudjuk meg a hősről, miszerint hét éven át tejen nevelte az anyja. (21) Hogy ez már-már afféle állandó jelző a literátus szerzői alteregó (?) megadása/felléptetése mellett (ámbár ténylegesen csak egyszer visszatérve), arra a könyv következő, immár sorrendben negyedik elbeszélésének címe (Hét évig anyatej) akkor is eredendően utalna, ha annak mindjárt az első bekezdése nem tartalmazná explicit módon a jellegzetes családnevet. Mindennek alapján nyilván az Ellenőrök… kötet ötödik (Dzsibb és Dzsibbola feliratú), valamint hatodik (A röhögés címet viselő) novelláját is szorosabban meg kell majd vizsgálnunk abból a szempontból, hogy legalább tágabban véve nem tartoznak-e ezek is a Sobriewicz(es)-történetkör szövegei közé – ami persze már a kötet teljes anyagának ilyen ’ellenőrzését’ szükségessé fogja tenni aztán végső soron –, ám egyelőre nyilvánvalóan érdemesebbnek látszik visszatérni magához az Ellenőrök a hatosonhoz.
A valamennyire már terjedelme, ám főként narratív szerveződése alapján a „rövidtörténet” (kifejezetten a Kurzgeschichte, nem pedig a short story!) műfaja felé mutató Kosztolányi-szöveg teljes életallegóriát kínáló jelenetsora óhatatlanul előhívja az álomszerűség kapcsolódó képzetét is. Ezzel szemben Prágai mintha a tárgyiasságot, (a) képek megfellebbezhetetlen, önmagukban kifejlő és érvényesülni látszó plasztikusságát engedné előtérbe írásában. Igaz ugyan, hogy szinte rituális gyakorisággal mindegyre meg-megnevezett középponti figurája feltétlenül szubjektív érzékeléséhez és azonnal továbbfejlesztő reflexióihoz láncolva őket. Rögtön az indításban így:
Sobriewicz […] most egy arcot lát, amint egészen rányomódik az üvegre; szinte belepréselődött az üvegbe, gondolja Sobriewicz. Várni lehet, hogy az egész tábla kiszakad, és akkor az arc – talán a testet is maga után rántva, talán a test nélkül – a megállóba zuhan, becsapódik a betonba, és ott valami kráterszerű nyomot hagy.
Riasztja Sobriewiczet a gondolat. Az arcot egy meteor kráterében látni viszont, amint az a mély víz felszínén tükröződik vissza!
Nem mintha tetszene neki az arc, így, ahogy rányomódik az üvegre. Idegenszerű. Egészen eltorzult, ellapult és kifehéredett az üveggel való érintkezés során. A lány, akihez az arc tartozik, másképp (síklappá torzult arca nélkül) föl sem tűnt volna Sobriewicznek. A hatos szállította elé a lány arcát.
Sobriewicz szeme egy magasságban a lány szemével. A lány mélyen előrehajol, csaknem görnyed, és megtámaszkodik a bizonytalan ellenálló erejű üveglapon. A második ajtó mögött ül, arccal a menetiránynak. (21)
Sobriewicznek időre kell megérkeznie valahová (a Móricz Zsigmond körtérre, bizonyos Ficzaknéval találkozni), ezért kénytelen vállalni, hogy felszáll az emberi kipárolgások kellemetlen szagától elborított villamoskocsiba. Hasonló ’klíma’ emlékezetes leírására Kosztolányitól bőségesen emlékezhetünk, legfeljebb a megemlítődő dezodorösszetevő modernizált az 1930 körüli tapasztalati horizonthoz képest. A rájátszás, a felidézés tehát nyilvánvalónak tűnik fel, miközben a kidolgozási különbségek szintén kezdettől nyilvánvalóak az új villamosút esetében. A ráépülő változat (?) annyira sokrétű, szerteágazó, hogy a koncentrált eredetihez (?) való egyáltaláni köthetősége maga is kérdéses lehet, természetesen, mindenesetre a kései variációt álom helyett a képzelgések szervezik. S e képzelgések áthelyezései esetleg már magát a képzelgő instanciát is elmozdítják, egzisztenciálisan ki-mozdítják majd végül? – Joggal feltételezhető a zárlat felől, ám ennyire még ne szaladjunk előre!
Ugyanis csaknem mindvégig a lányra való figyelés többé-kevésbé folyamatos (búvópatakszerű) történetszála ad keretet az eseményeknek, köztük nem utolsósorban a különféle képzelgéseknek, ami határozottan segít az egyetlen villamosutazás keretei között megtartani a teljes elbeszélést. Ám a képzelgések, a plasztikus-realisztikus alap időnkénti szem elől tévesztése, döntő elvesztése annyira jellemző Sobriewiczre, hogy a főhős tudata felől tekintve virtualizációk soraként, illetve egyetlen nagy, összemosódó virtualizációs effektként tekinthetünk az Üllői út (!) felől a Körtér irányában végrehajtott transzportáció művészileg láttatott belső időszámítására. Mindez rögtön a felszállás pillanatában elkezdődik (sőt igazából a szerelvény érkezésekor, az arc beúszásának gondolati fogadásakor nyilvánvaló már). A két irányba széthúzódó harmonikaajtó szárnyakra emlékezteti Sobriewiczet, e szárnyakból pedig azonmód Ikarosz repülési készsége lesz fantáziájában, ám mindjárt „kettős történet” repül fel számára; közülük csak az első szól daidaloszosan, míg a második „egy ismeretlen nőről, akinek megették az anyját”. (21) S Ikarosz felszállása profán nagyvárosi változatában a hatosra való feljutásba fényképeződik át… A kisszerű, ironikusan láttatott, talán egyenesen parodisztikus teatralizálódásnak pedig – szintén virtuális síkon – nézői is akadnak; azok sorából verbuválódva, akik a valóságban biztosan nincsenek jelen. Ilyen először is Jónás úr, Sobriewicz szerkesztőségi munkatársa, aki határozottan (az eleve érvényesülni látszónál határozottabban) ikaroszi irányba igyekszik terelni a főhős képzelgését. De ilyen maga Ficzakné is, aki adott pillanatban egyszerre csak „felröhög a lelátón”. (25) Ekkorra (persze, pontosan mikorra is?!) ugyanis már egy képzeletbeli pályán küzd a fiú, ahová a ténylegesen a villamoskocsi belsejébe jutva érkezik el, miközben a lány arcát immár nem az üveg lapjához nyomódva, hanem a maga emberi vonzóságában látja.
Sobriewicz a hajfonat szálai közé sodródik. Elmerül gondolataiban, nem észleli, hogy ezek csak gondolatok… Megesik, rekkenő nyári napon. […] Sportúszó lendülettel, derékig meztelenre vetkezve veti bele magát a fonatba. Széles csapásokkal száguld az örvénylő szálak között, az alkarról rajtolva a haj eredete felé. Érzékinek képzelt történetek simogató habjain ring. Olyan most, mint aki magasról a tenger közepébe zuhan – nem lát irányt, mégis veszettül tempóz. Lassan, de kitartóan jut előbbre a hajban.
Egy ponton melegséget is észlel: ahol a fonat kissé eltávolodik a kartól, és a finoman domborodó, a barna kiskabát alatt is feszesen hegyesnek ígérkező mellhez tapad, Sobriewicz kimelegszik, és leveti alsóruháját.
– Ez az, faszinger! Most belehúzni! – kiabál a lelátóról Jónás úr.
Mert a neheze hátravan még! Átevezni a hónalj kibírhatatlanul intim szorosán, majd a haj zuhatagán jutni föl, árral szemben. (23–24)
Tehát bizonyos Jónás úr is itt van, pontosabban ott, amaz „lelátón”, amely csak a sporttevékenység helyszíni derivátumaként képződött meg egyáltalán a főszereplő tudatában, fantazmagorikusan! Sőt, igazából az ő jelenlétének említése a képzelgéses sporteseményen megelőzi a Ficzaknéét. De a jelképesen az „egész nemzet becsületéért” küzdő Sobriewicz tevékenységét a villamoskocsi valós utasai közül verbuválódó más közönség is figyeli, mint amilyen a gyerekét sült krumplival etető fiatal anya és az újságot olvasó „svejcisapkás” úr. A Sobriewicz különböző életszféráiból mentális szintetizáció révén érkezettek így a közvetlenül kéznél lévő alakokkal fényképeződnek egy tablóra a virtualizálódás során. S már magának e virtualizációnak a határait is nehéz kijelölni, hisz az természetes módon folyik át, esetileg éppenséggel vissza az utazás körülményei közé/közül. A belsőleg proponált, fantáziás sportcél elérése ugyanis egyet jelent az archoz való visszatéréssel. Ekkor a lány megszólítása („leszólítása”) válik célfeladattá, ami nyilvánvalóan lehetne valószerű történés vagy legalább kihívás, ám a főhős menthetetlenül megragad a képzelgéseiben, nem tud kilépni feltehetően kényszeres hallucinációjából, aminek dramatizált lefuttatásához a „közönség” heterogén eredetű tagjai ugyancsak heterogén létmódban (hol utastársakként, hol a virtualizáció staffázsaként) szórványos beszólásokkal asszisztálnak neki. S az ilyen irányú közösségi kommunikáció vontatott társalgási színművé való tolódásának menetét – melyet már szürreális elem is tarkít: az addig újságot olvasó férfi farostlemezeket és plakátokat ragaszt csirizzel Sobriewicz arcára, testére – aztán egyfelől Sobriewicz fájdalmas felismerése (»végleg elcsesztem […] ezt a kalandot«, 27), másrészt a BKV-ellenőrök csattanószerű jelleggel megvalósuló bejövetele akasztja meg a novella tágasabban, elhúzódóbban érzékelhető zárlatának új és középponti meghatározóvá előlépő fejleményként. Mire pedig ők megérkeznek, pontosabban mire jelenlétük a főhős tudatában realizálódik, Sobriewicz zabolátlanul képzelgő, talán bomlásban lévő agya már megtermelte az „ellenőrösztön” fogalmát. Azon intencionális késztetés sodrában ugyanis, amely az eddigi borzalmas és neki szubjektíve természetesen szintén elviselhetetlen halogatás után végre elszánásra késztetné az egyértelműen udvarló horizontú ismerkedés terén, parodisztikus megszemélyesítés magyarázat-adása (illetve annak mint olyannak: megmagyarázása, leleplezése) révén kerül hősünknél lélektani önelemzésre azon pszichológiai gát, amely az érdemi cselekvéstől mindeddig visszatartotta és talán mindörökre is vissza fogja tartani:
Nincs más hátra, mint a halálösztön megvetése… az öngyilkos hajlam… ugrani! Odamenni a lányhoz… leülni a szemközti ülésre… és se szó, se beszéd megfogni a kezét!
– Három másodpercet adok magamnak.
– Vagy inkább három évet, nem? Esetleg három emberöltőt?
Most már világos, hogy ennek a mozdulatnak a tétje már nem az arc „lerohanása”, vagyis köznyelven szólva: a nő megszerzése lesz […], hanem annak az ösztönnek a legyőzése, amely mindenáron ellenőrizni akarja Sobriewicz mozdulatait. Nevezzük ellenőrösztönnek ezt a korlátozó ösztönt. Minden felületet birtokolni akar Sobriewiczen (elsősorban persze Sobriewicz agyában), önmagát kívánja minden felületen megsokszorozni, máris újabb ecsetet készül mártani a csirizestálba, hogy nekilásson a munkának. Számtalan sok plakátja van még. (28)
A tudományos stílus parodisztikus használatának tematikus hatósugarába a lélektan, a freudizmus nyelvezete is bevonódik itt; nem először az írás során, de ezúttal a legmarkánsabban, egyszersmind erősen túlhajtott módon radikalizálva. S a csattanó vagy végfordulat kezdetéhez érkezve aligha okoz igazi meglepetést most már az olvasónak: a fokozatosan elszivárgó egyéb utastársak között egyszerre a lány is eltűnt immár, a lány, aki a kezdeti jelenet képkockájában az ablakhoz nyomódott arccal feltűnt Sobriewicz szeme előtt, aki aztán mint „kiemelkedően vonzó” (23) alak került elé a villamoskocsi belsejében, aki mintha nem adna „egyetlen esélyt sem” (25) a kommunikációra, de aki a fiú „vészjelzését” képzeletbeli adóján mégis „veszi”: „elpirul” – akiért az egész képzelgéses belső küzdés lezajlott… Ilyen körülmények között nyilván súlyosan vitriolos, hogy jegyellenőr helyett „ellenőrösztön” követeli a figurától az igazolványát (Sobriewiczről már az utazás kezdetén megtudtuk, hogy „szokás szerint nincs jegye”, 22), ám a fiatalember felfogása, beállítódása szerint teljesen logikus. A nagyon is prózaian ’reális’ BKV-s minősítése szerint ellenben „alvajáró” (29) az enyhén szólva is túlságosan ’idealista’ Arnold (habár utónevén ebben a novellában sem tiszteli senki, mintegy a tárgyszerű személytelenség, az auktoriális előadásmód negatív biztosítéka gyanánt). Ő azután az „egész” előzőleg lezajlott történéssort – melynek szerves részét, ha nem a legfőbb vonulatát alkották saját masszív képzelgései – tulajdonképpen mint az ominózus „ellenőrösztön” galád szimulációját értékeli. A vele bliccelőként aláíratott kötelezvény is főként annak igazolása, hogy átveszi őt a „panoptikum”… „A közepén egy vitrin áll, benne sápadt viaszfigura: Ikarosz, aki túlságosan közel járt a naphoz.”(30) Mire a főhős eszmélne, tollcsomóvá változott, akit az ellenőr a villamos megnyíló ajtaján kiszór.
Az értelmezés nem megfeledkezett róla eddig, hanem szándékosan függesztette fel és tartotta vissza menet közbeni észrevételét: a nyitólap Ikarosz-történetet említő megjegyzése óta masszívan jelen voltak/vannak a szövegben hol pontszerű, hol kissé bővebben kifejtett, de nem mindig könnyen értelmezhető és néha egyenesen idétlen[10] utalások az összeviaszozott madártollszárnyon levegőbe emelkedő, majd lezuhanó emberre. Legalább négy-öt helyen, a legemlékezetesebb közülük az, amely a lány megszerzésére (első lépésben: megszólítására) irányuló kommunikatív hadjárata valamelyest biztatóbb pontján mutatja a fiút.[11] Egyértelmű, hogy Ikarosz Sobriewicz mitológiai tükörképe, felszárnyaló, majd lehanyatló, elbukó törekvéseinek megfelelője a másik, az antik fikción belül kirajzolódó sorsív. Ennek a belátásnak a fényében válik csak érthetővé a lány eltűnése és az „ellenőrösztön” akcióba lendülése pillanatában jelentkező ambivalencia, amikor a hős mintha se élő, se holt nem lenne: „Sobriewicz jó ujjnyival a villamos padlata felett lebeg, de sem mozdulni, sem igazából felemelkedni nem tud.” (29) Nem úgy érzi esetleg, hanem ott lebeg – állítja az auktoriális perspektívájú elbeszélő (hangja), mint ahogyan „egyetlen tollcsomóvá” változását sem képzeli csak a legvégén, hanem az kész tényként áll az olvasó előtt… „A levegőben fehéren kalimpáló toll” megfellebbezhetetlen képkockája a zárlatnak (akárcsak a nyitányban az üvegre nyomódó arc volt). Vajon narrációs hiba ez? Vagy ’varázslat’? Mely utóbbi a képzelgésekbe bonyolódó, azokban élő, azok univerzumába átbillenő Sobriewicz büntetése gyanánt lépne működésbe? Magába szippantva, egyben megsemmisítve őt? Mindenesetre kegyetlenül hatásos befejezés. Ha az irónia eltéphetetlenül kötődik is hozzá.
Elővételező részösszegzés
Az Ellenőrök a hatoson című történet kapcsán meg kell állapítanunk, előre kell bocsátanunk: a közel tíz lapra rúgó elbeszélés terjedelmileg már azon, kissé hosszabb írások előhírnöke a vele azonos feliratot viselő kötetben, amelyek – ha nem is kizárólag méretbeli lehetőségeik miatt, ám nem is teljességgel függetlenül a terjedelemtől – rétegzett jelentésképzést tudnak társítani részletező, cizellált cselekményükhöz. Az ilyen típusú szövegek legsikerültebbjei, A füredi páros és a Dalnokverseny a Három Flekkben ugyan mértéktartóbbak motívumkincsük szerint, és művészileg ökonomikusabban szerkesztettek nála, azonban a Prágai-próza komplex, kreatív szövegközi gesztusokkal működő jelenségkezelésének, bemutatásmódjának szellemes és érzékletes gesztusai már nagy erővel tudnak itt megnyilatkozni. Az ellenőrök a hatoson nem éppen „közönséges villamosútja” és ezzel maga a novella még nem mentes a provokatív hagyományviszonyulástól (formális posztmodern hagyományrontástól): Kosztolányi (elbeszélőjének) jóformán csak néhány szavát/mondatát rendkívüli, majdhogynem eltúlzott (érzet szempontjából és amúgy elvileg a végtelenségig felhízlalt) mértékben kibővítve-parafrazeálva[12] egész korpuszával az írás inkább még csak hetykén belerondít, eljárásából mintegy ’sportot űzve’ vagdos bele a klasszikusnak számító modern tradícióba, még hogyha kétségtelenül értékes és meglehetősen eredeti módon teszi is ezt. Ez a tradíció pedig nem is annyira a Kosztolányi-féle vagy Esti Kornél-i még, mint (különben megint csak inkább formálisan és elvileg) lesz majd a 2007-es kötetben, hanem valójában Krúdy Gyula Szindbád-novellisztikájának világa. (A kulinaritás és italozás bohém, az életszeretet alapvető keretévé kristályosuló felfokozódása az Ellenőrök…-írásban még nincsen jelen, csak a szerelmi szenvedély extatikussága, illetve – fonákjáról nézve a dolgot – mániája.) Ez persze majd csak az előbbiekben említett, a mostani kötet közepe táján elhelyezkedő, hasonlóképpen a kicsit megemelt short story-terjedelmű másik két írásban (és néhány további szöveg egy-egy sikerültebb, kitüntetettebbnek tartható részletében) fog igazán meglátszani. Ám az Ellenőrök a hatoson érdemei máris túlmennek ebben a tekintetben a jelzésérték szintjén. Ez a novella főként azért fontos Prágai Tamás pályáján, mert emblematikusan, szimbolikusan (is) mutatja szerzője lényegi odafordulását az 1920–1930-as évek nagy magyar prózaírói vonulatához. Ami túlhajtás benne, az egyúttal tudatos stílusparódia; az erő, mégpedig a konkrétan mutatottnál is több művészi erő eszköztárának felvonultatása/sejtetése. Annak jelzése: van honnan, van miből meríteni, egyszersmind visszavenni. Ez az inventárium jóformán kimeríthetetlen a modernség belső dinamikájába ágyazottan. Igazán megzabolázva képes érdemlegesen, érvényesen felszívni, beépíteni és felmutatni az ezredfordulós tanácstalanság és ’káosz’ újszerű, heterogén s eredetileg áttekinthetetlennek látszó impulzusainak megannyi kihívását. Tragikuma, ha van: áltragikum. Ennek foglalata és feloldása is a leállíthatatlan játék, a mesterségesen kikalibrált szereplői karakterjegyeké, egyszersmind az általában vett nyelvi jelölőké. A végtelen, önmagába visszaforduló (visszafordított!, mert az eljárások szinjén uralt) szemiózis. Jófajta tréfálkozás, okos mulatság, de inkább csak az, mintsem komoly tétekkel bíró egzisztenciális tanúságtétel és tényleges értékelés a társadalomról vagy akár az alanyias egyénről. Ha tetszik: a szerzőről magáról, aki pedig nagyon is ott van az egészben a saját élménykincsével.
[1] Részlet a szerzőnek a Cédrus Művészeti Alapítványnál megjelenés előtt álló Prágai Tamás-monográfiájából.
[2] […], melyet a tisztelt olvasó publikum örömére, valamint a közismeret gyarapodása végett kiegészített és összeállított Prágai Tamás. Nyomattatott Budapesten, a Masszi Kiadó által. [A borító archaizálása után a címlapon: Budapest, Masszi, 2000.]
[3] P. T., Veller vagyis Arnold Sobriewicz gentleman újabb törekvései tamburán, trapézon és Trabanton, melyeket lejegyzett és mindenek emlékezetére közread Prágai Tamás. Nyomattatott Budapesten, 2014-ik évben, a Napkút Kiadó által. [Borító és címlap archaizálása megegyező.]
[4] Nem utolsósorban az írásmód, a névhelyesírás révén, ugyanis mondjuk a „Sobrievich” vagy akár „Sobrievics” változat magyarországi viszonylatban semmilyen feltűnést nem keltő alakítás volna.
[5] A Sobori → Sobri kontaminációs lehetőségtől s ezzel a ’magyar betyár’ vagy ’bakonyi rabló’ értelmezésirány kifejtésétől csakúgy eltekintünk most, mint ahogyan az Inka utazás alapvető értelmezésének kísérleténél sem éltünk egy ilyen lehetőséggel. Ezt az interpretációs modult mindössze beúsztatjuk a képbe.
[6] Pl. „az volt különös, hogy »nem is ad életjelt«, mint Feri bácsi megjegyezte, »nem ad életjelt egyáltalán«, Feri bácsi, a negyedikről”. (Eah, 57) Vagy vehetjük ilyennek a „[n]em volt egyéb oka pedig, mint hogy…” (Eah, 59) felvezető fordulatot is. „Csak” stiláris, mindazonáltal finom határozottsággal érzékelhetően mulattató vízjele a névtelen narrátor ügyetlenkedésének, amikor így fogalmaz: „Ám a féltékenység, tudjuk, nem ismer akadályt, és sajnos, az emberi nemnek tulajdonsága ez.” (Eah, 60) Van azonban momentum, ahol már nem válik el lényegesen az elbeszélt, verbálisan bemutatott világ és az arra vonatkozó nyelvi (re)prezentáció bumfordisága, s az olvasóban felébred a gyanú, miszerint a parodisztikus ambivalenciát maga az előadásmód okozza (végső soron az önvallomása szerint művelődésszervezői munkakörben tevékenykedő, egyébként névtelenül, közelebbről azonosítatlanul maradó elbeszélő korlátoltságára vetve fényt): „– Hidd el, Bélus – közölte Bélussal Feri –, hogy a te érdekedben mondom, mert nem ellenedre mondom, hanem a te érdekedben – közölte Bélussal Feri.” (Eah, 62)
[7] Magyarán: a Nyelvespuszi elbeszélés bízvást akár a kötet azon novellái közé sorolható, melyeknél egészében Sobriewicz tekinthető a fiktív szerzőnek. Mely szerző gyakran önmagát jeleníti meg kódoltan egy-egy fiatalember képében (és a nőkhöz való emblematikus viszonyulása közben), csak itt éppenséggel megnevezetlenül (míg Az egyenes kecske lapjain például nevesítetten).
[8] A novella szó etimológiájában rejlő ’újítás’, ’újdonság’, ’újszerűség’ inventáriuma az eddigi Délnyugat-Magyarország, az Alföld, a főváros érdesebb részei után ezúttal a Gellért-hegy és a Vár szerepeltetésével bővül. A sornak még koránt sincs vége az elbeszélések összességében vett színességét tekintve – főként ami Budapest palettájának minél részletesebb végigpróbálását jelenti.
[9] Vö. Tizennyolcadik fejezet, melyben egy közönséges villamosútról ad megrázó leírást, s elbúcsúzkodik az olvasótól, in (pl.): Kosztolányi, Esti Kornél, i. k. (1981), 251–255 (Kosztolányi Dezső összes novellái, II). A puszta olvasási asszociációnak is gyanítható klasszikus felidézést ennél szerintünk feltétlenül többé avatja, s minimum az egyik kiinduló ’hipotézis’ rangjára emelheti az értelmezés számára, hogy Prágai Tamás néhány évvel e novella elkészítése, publikálása után a Pesti Kornél című kötetével jelentkezik.
[10] „– Az Ikarusz és a BKV! Két elválaszthatatlan barát! Stan és Pan vagy Laurel és Hardy…” (Eah, 22)
[11] „Ikarosz szabálytalanul verdes, mintha zuhanórepülésbe kezdene belül, miután átlendült vállalkozása zenitjén.” (Eah, 26)
[12] A Prágai Tamás (elbeszélője) által az Ellenőrök a hatoson című novellával lényegében csak mintegy felbővített Kosztolányi-szövegrész akár talán néhány bekezdésnyire is rúg: „Ekkor megpillantottam egy nőt. Az egy homályos sarokban álldogált, kopott ruhában, nyúlszőr nyakbavetővel, a falnak támaszkodva. Elcsigázottnak, szomorúnak látszott. Egyszerű arca volt, szelíd, tiszta homloka, kék szeme. // Ha bírhatatlannak éreztem a szégyent és sajogtak a tagjaim és émelygett a gyomrom, akkor a rongyokban, az állati pofák közt, a dögletes levegőben őt kerestem, bújócskázva a fejek és kalapok között. Többnyire maga elé meredt. De egyszer találkozott a tekintetünk. Ettől kezdve nem zárkózott el. Úgy rémlett, mintha ő is azt gondolná, amit én, s mintha ő is tudná, hogy mit gondolok erről a kocsiról és mindenről, ami körülötte van. Ez megvigasztalt. // Engedte, hogy nézzem őt, s én úgy néztem kék szemébe, mint a betegek abba a kék villanymécsesbe, amelyet éjszaka gyújtanak meg a kórtermekben, hogy a szenvedők mégse legyenek egészen egyedül. // Csak neki köszönhetem, hogy nem vesztettem el végleg harci kedvemet. […] Néhány megálló után egy ablakülésre tettem szert. Letelepedtem, és körülnéztem. Először is a kék szemű nőt kutattam, de az már nem volt ott, nyilván leszállt valahol, míg én az élet vad viadalát vívtam. Elvesztettem mindörökre. // Sóhajtottam egyet. (Kosztolányi, Esti Kornél, 254–255) Hogy Prágainál a lány még ennyire sem lehet kommunikációs és orientációs társ, mint itt a kék szemű nő, az nyilvánvalóan a legújabb történelmi korszak emberi-társadalmi viszonyainak szatirikus kifejeződése.
Lásd még: http://www.naputonline.hu/2021/05/14/zsavolya-zoltan-pragai-tamas-kritikusi-oroksege-ii/, ill. http://www.naputonline.hu/2021/07/02/zsavolya-zoltan-kozelitesek-pragai-tamas-eletmuvehez/
Illusztráció: Prágai Tamás-portré (Szilágyi-Nagy Ildikó felvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Két költőnő, két verseskönyv, közös bemutatóest (Meghívó) →
Kettős könyvbemutató | Meghívó →
Kettős könyvbemutató | Meghívó →
