A BIZALOM FOKMÉRŐI. Szerkesztők egymás között, először-utoljára (Levélfa, 65.)
•
És érkezett egy email-levél Kovács katáng Ferenc szerkesztőtársunktól Suhai Pálnak. Közlésre méltó, bár nem arra szánta szerzője. És Suhai Pál szerkesztőbarátunk megvallotta Levélfa-gazdai ars poeticáját. Nem a nyilvánosságot kereste, de az olvasók jó, ha ismerik e hátteret is. Majd Hegyi Botos Attila szülőföld-levelet írt Babics Imrének. Szerkesztő a szerkesztőnek. S akkor gyorshatározás: ki-ki közülünk, ha elfogadja ezt az egyedi-egyszeri közléskört, fogalmazzon levelet valamelyik “műhelytársának”. Így, ekkor: Boldogh Dezső Hegyi Botos Attilát, Toót-Holló Tamás Csáji László Koppányt, ő közösen a hozzá fordulót és a főszerkesztőt kereste meg. Végül Szondi György az örökös szerkesztő Prágai Tamáshoz írta meg bekezdéseit, akit 2015-ben lehetetlen halál ragadott el közülünk. Eközben eltelt három hónap. Most napvilágot lát ez a többé-ilyen-nem-lesz HÉTLEVÉL.
•
TARTALOM
(mj. a lábjegyzetszámra kattintva, egyből a levélre gördül az oldal!)
1. „Vörös az ég alja…”⇒[1]
(Kovács katáng Ferenc levele Suhai Pálhoz)
2. Levél a Levélfáról⇒[2]
(Suhai Pál levele Szondi Györgyhöz)
3. PHILIA. A Barátság Episztolája (Évszakok indázó kertjei)⇒[3]
(Hegyi Botos Attila levele Babics Imréhez)
4. „A bizalom foka”⇒[4]
(Boldogh Dezső levele Hegyi Botos Attilához)
5. „Sok minden indíthat szólásra…”⇒[5]
(Toót-Holló Tamás levele Csáji László Koppányhoz)
6. „Vajon melyik napszak lehet…?”⇒[6]
(Csáji László Koppány levele Szondi Györgyhöz, Toót-Holló Tamáshoz)
7. „Szelíd-szomorú tekinteted”⇒[7]
(Szondi György levele Prágai Tamáshoz†)
•
1. „Vörös az ég alja…”[1]
Kovács katáng Ferenc levele Suhai Pálhoz
2023. január 22.
Kedves Pali! Vörös az ég alja (szél lesz?). Itt minden másképp van. Jön fel a nap, világosodik. Apró bábok a hatodikról nézve, az emberek, bundásabbak, munkába igyekeznek. Mínusz 10 van odakinn, bent meg 16. A „villanypanel” nem tud többet, majd gyertyával pótoljuk. Szemben is nyolcszintes Bauhaus épület áll. Ablakai vakok, csak egyben van halvány falikar-fény. Csíkos pizsamatrikóban tornázik, karlenget, hajolgat egy huszonéves, reggelit készít, erkélyajtóban áll, nézelődik, kávézik. Az első villamos hétvégén csak 8-kor áll ki a remízből. Megérkezik a két virágárus hölgy. A hátsó raktárból, a fagy miatt, csak néhány állványt tolnak a bejárat köré. Ernyők alatt, ládákra, pallókra rendezgetnek cserepes fagyálló zöldeket. A kilences nyitásig kényelmesen hajladoznak. Feszül a farmer és az ideg…
Mellettük kerékpárkölcsönző állvány. Téli hónapokban üzemen kívül. A parkolókonzol képernyője fényesen villog, e hónapokban reklámfelület, de minek, a kutya sem olvassa. Tőle jobbra: Oliviers & Co, Palais des Thés, The body shop, Tatler. S végre egy norvég felirat, NORLI. Norvégiában a legnagyobb könyvesboltlánc, 180 elárusítóhellyel. Az 1892-ben alapított Aschehoug könyvkiadó leányvállalata. A leggazdagabb könyvválaszték, hirdeti a TV, habár ebben az üzletében a versrészleg csupán fél állványnyi, 6 rövid polc.
A szemközti ablakokból, ha nem is könnyen, az alattam lévő üzletek tükörképeinek feliratait is ki lehet silabizálni. Előttük parkolásra kijelölt helyek, amiket épp a napokban vontak vissza. Az út szélére feltorlaszolt sok hó miatt az autók szinte a síneken álltak, a villamosok egészen a Palota-parkig várakoztak.
Kedves Pali, neked is látnod kellene!
Csak egy röpke szellőztetés alatt, a francia erkély korlátjába kapaszkodva balról, Oslo szimbólumát, a havas sziluettből kitornyosodó Holmenkollen sísáncot látom. Elődjét 1892-ben ácsolták. Azóta többször átépítették, hogy minél hosszabb pályarekordokat lehessen elérni. A legújabb csúcs 144 méter, 2019-ben Robert Johansson állította fel. Ennek ára, hogy a szép kecses lesiklót s hozzá a nézőteret cipőkanál alakúra kellett átformálni. A torony tetején nyári szezonban kilátó működik, ahonnan megcsodálhatjuk a várost, a környékét, és hitetlenkedve elgondolkodhatunk azon is, hogy kik képesek innen leugrani. Lábazatában símúzeum üzemel. A közelben áll a mesébe illő szépségű gerendavázas deszkatemplom, amit 1992-ben Varg Vikenes és két sátánista társa felgyújtott, porig égetett. Eredeti formájában 1996-ra újjáépítették. A királyi család, évtizedekre visszamenőleg, minden karácsonykor ellátogat ide.
Keletre tőle, egy másik dombcsúcson a kilátóval is rendelkező TV-adótorony magasodik.
S ha egészen jobbra nézek (továbbra is görcsösen kapaszkodva az erkélyrácsba), a dél-keleti városközpontot lezáró Ekeberg domb csúcsán egy rádióadó vékony tornyát látom. Alatta, a 140 méter tengerszint feletti magasságban fekvő füves platón nyaranta 20-30 focipályát festenek fel, s itt rendezik a nemzetközi Norway Cup tornát. 1972 óta ez a világ legnagyobb ifjúsági találkozója 6-19 éveseknek. Egy hét alatt kb. 6 ezer meccset játszanak le. Az utóbbi időben 50-60 országból közel 1600 csapat vett részt évente. Amíg az árak nem szöktek az egekbe, magyar csapatok is neveztek, s volt, hogy a Fradi-ifisek már egy igazi oslói arénában játszották a döntőt. Közel 100 történelmi emlékhely is található itt. Sírhelyek, sziklákra vésett jelek (helleristningek), kőformációk.
Vijjogó sirályok köröznek a fejem felett. Amerre a szem ellát, füst nélküli kémények sokasága. Volt idő, amikor ha nem is tiltották, de figyelmeztettek a fatüzelésű kandallók káros hatásaira. Ma már nem csak az elektromos áram megfizethetetlen, de a fahasáboké is. Esténként pokrócokba burkolódzó sziluetteket látok a kékesen villogó TV-fényekben. Mécsest gyújtok, melengetem felette a gémberedett ujjaimat.
Ahogy a norvégok mondják: legyen egy szép napod (ha en fin dag)!
Feri, az oslói ablaklakó
2. Levél a Levélfáról[2]
Suhai Pál levele Szondi Györgyhöz
2023. január 22.
Kedves Gyuri!
Köszönöm a mágikus mondatokat. Még inkább örülök, hogy reagáltál a Levélfa műfaji vonatkozásaira. A Levélfa lényegét – ez indulásakor még szinte magától értetődő volt – nem annyira a levélforma tette és teszi, hanem amit (már minimumával, formalitásával is) képvisel: a napjainkban kiveszőben lévő párbeszéd képességét – ennek lehetőségét, gyakorlatát, de gyakoroltatását is. Nem tudom, észrevetted-e: kicsiben ugyanarra törekszik, amire nagyban Te a Napút huszonkét évén át – hogy tematikus számokkal (itt ezek a levélfaágak) összebeszéljen íróemberekkel egy-egy téma kidolgozásában, közben párbeszédbe keveredve olyanokkal is, akik egyébként, a mai irodalmi élet széttöredezettségének viszonyai között szóba se állnának vagy állhatnának egymással. Itt mindenféle leveleket váltva. Ami ebből látszik, az csak a jéghegy csúcsa – talán érdekesebb lenne a víz alatti rész, de a szerkesztőnek meg kell tartóztatnia magát. Így is túl sokat szerepel, túl sokat látszik és „játszik”. Viszont – a levélműfajból mégis csak ez következik – az ő leveleinek generáló tevékenysége és hatása nélkül nem megy a dolog. (Talán menne, ha nem „szűrt” levelek kerülnének a Levélfára – de akkor mi különböztetné meg a közösségi média olykor talán érdekes, de többnyire oly sivár gyakorlatától: a posztolás és kommentelés néha durvaságig menő parttalanságától és gáttalanságától.) Ebből, köszönöm, nem kérek. A szerkesztőnek tehát itt be kell ülnie a körhintába, miközben működtetnie is kell azt, hajtva a masinát. (De erről egyszer már váltottunk is levelet) … Ami pedig a levélformát illeti – valóban, megelégszem a közlendő anyagra vonatkozó formális minimummal – mert fontosabb az általa közreadható tartalom, jelen esetben a titok, amit testamentumában Szabó Lőrinc József Attiláról megosztani kívánt velünk. Végül a levélírók természetéről. Háromféle embert ismertem meg. Az egyik a nemlevélíró: nem is válaszol a megkeresésre (néha még egy róla, ilyen-olyan produkciójáról szóló anyagra sem). (Én az ilyet szigorúságomban, bevallhatom, nem tekintem még csak szobatisztának sem – kommunikációs értelemben bizonyosan.) A másik „levélíró” idézőjelesen az – csak formálisan tesz eleget vagy tud eleget tenni egy levélformában megszövegezendő írásnak – megírja értekezését, s a többit pár soros levél kíséretében a szerkesztőre hagyja. Az ilyen levél a már többször emlegetett formális minimum (egyesek néha ezt is velem fogalmaztatják). A harmadik az igazi levélíró: aki veszi a fáradságot mondandójának levélformában való fogalmazásához – akivel aztán valóságos levélváltásba is kezdhetek, a Levélfa „intézményétől” függetlenül is. Ezek a legérdekesebb megszólalások, az irodalommal kapcsolatos legfinomabb, legintimebb lélekrezdüléseket oda-vissza megjelenítők – olyanok, amelyekre egyébként soha nem eshetne fény. (Bocsánat, de ez a levél, ez a levélváltás is ilyen.) A föntiekből következően mosócédula-ügyek (vannak még ilyenek?) nem tartoznak a Levélfára. Lennének, de ezek már a klasszikusok post mortem és kritikai kiadásokra váró vagy a Napút Online más rovataira tartozó hagyatékos anyagok. Nem nekem kell foglalkoznom velük. (Hála Istennek.) Neked köszönet figyelmedért, további varázslatos napokat kívánva és mindig jobbakkal: Pali
3. PHILIA. A Barátság Episztolája (Évszakok indázó kertjei)[3]
Hegyi Botos Attila levele Babics Imréhez
2023. január 23.
Drága Imim, én Igaz Barátom, Vérem,
sajnálom, hogy éveink sűrű levelezései úgy megritkultak, de el aligha kerülhette figyelmem az a gyengéd megértés, amellyel e tényt, felettébb málházott munkálkodásaim kezeled (na ja, ősidők rügyrágcsáló mamutjai: megértésben legalább annyira gyakorlottak vagyunk, mennyire a tisztaság zsigeri alkutlanságában; tegyen-vegyen, amit, aki s tetszi lelke rajta – már csak oly áttetsző mindez).
Mindamellett mostanság gyakran jut eszembe, valahogy nem ártana minimális időt szentelni valóban szeretett, elemi dolgaimnak – meglehetősen életszerűtlen képet fest egy összeszorított csőrkávájú csalogány, teszem azt, májusi csalitszélen fűkaszák brúgatására megértőn bólogatva… Mindegy is, ez is alakul; ami pedig vagyunk, már csak adott. S minél pompázóbb valami, meg annál pompásabban hajol.
Örülök, a hajdan neked adott phaeacantha-kaktusz duzzad-pompáz’, tavaly nyáron végre sikerült begyűjtenem tengerparti sziklák közül pár, jókora lepénynyi engelmannii-szártagot, méghozzá az alapfajt (!) – kiültetni őket tavaszutón fogom. Imádom deres-kékeszöld, meghatóan ép-kerek diszkoszaik: talánha leginkább népes nemzetségük mérsékeltebb áreájú fajaiból.
Újév első napjain rengeteg csodában volt részünk kettecskén kisfiammal szülőföldön, odahaza.
Kettős arculatát mátria-pátriámnak jól ismered; szóvá is tetted annyi évvel ezelőtt, április-május fordulón (mikor alig tudtad beindítani az autót Gyűdött, úgy átforrósodott: olvadt ez meg az) –
Szóvá: a végtelen szelíd lankákat s a velőkbe tépő, vakítófehér sugarakat (legszikrázóbban, naná!, a meztelen karrokon s a fehérre meszelt présházakon). Kazandzákisz gondolatjárásában ez egy jón s égei együttállás lenne, mondhatnók (noha szikár-hasadt, afrikás-égei valóját igencsak bágyasztották türkizben zöldellő jón szigetek) – s lám, ha szűrtebben, álmodozóbban: itt e kettő egyben adott. Nyilván, ahogy mindig, úgy ma se haboznék, ha lehetne egyetlen darabka művelendő földem, házam a leginkább szeretett Ionion Pelagoson: „Το Ιόνιον πέλαγος ολόγυρά μας”. Szép álom – legalább annyira, mint amit általában szövök mindenekről (szeleburdi emberkékről akár).
Summa: el voltunk kényeztetve enyhes januárral, hegyeket járó égkék napokkal, tenyészidők egymásra toluló hajtásaival – még virágoztak az oroszlánszájak, a rózsák, már felmagzottak (!) a hunyorok – s turbolyák áprilisi szőnyege fedte molyhos tölgyesek alját s a lösz-szurdikokat: nyári bőséggel röppentek a pirosszárnyú sáskák a sziklagyepekben, poszméhhel, kék fadongóval, fali gyíkokkal is összefutottunk – egy immár romos, szeretett udvar kerítésén átmászva még több kiló pomagránátot is gyűjtögethettünk (azért a bányabejárások, kőzetvizsgálatok, sziklamászások, barlangpászták se maradtak el). Temérdek munka lett volna a szőlőben – de messzemenően meghaladta volna e pár, amúgy is szűkített szabadságú nap mozgásterét a tizenvalahány, óriás fa alpinteches kivágása, feldarabolása (fenyők, diók, mandulák), melyek tavalyi nyárra végleg megadták magukat az itteni hegyoldalra kivált jellemző csapadéktalanságnak – maradt hát egy létraácsolás, lejuthassunk az egyik présház ciszternájába, évtized után kitakarítandó. Talán nyárig valamelyes víz is csepereg bele… Elkélne – itteni talajvízszintet már a szőlőgyökerek is alig érik el (oda is lett tavalyi termés, csupa sörét, fonnyadva száradó, apró lomb: végtére is, ideje volt egy itt sosem látott, régről esedékes tapasztalásnak).
Tervezett mediterrán ligeteimet, talajvédő xerofitonjaimat, e rengeteg utaztatott, soká gondozott fácskát pedig maradéktalanul elrágták a vadak (akár gyermekek a cukrot: s valóban úgy, eltolva maguktól a legízletesebb, szokásos hajtásokat, még rám is barcogott egy ifjú bak egy júniusi hajnalon, méltatlankodva, csöndes tekintetemmel mit abajgatom: majd elnyargalva még soká dohogott az erdőn). Sebaj – ez is lesz majd valahogy. Megoldásait abszolút tudom – ámde nem: időm s szokásosan szűkkeblű körülményeim. Az immár termetes pálmák, gránátalmák, a szaporodó jeneszterek, velencei kutyatejek s a perzsa imafüzér előtt viszont le a kalappal (!): amint a Paradicsom lombjai, felfokozott, hars zölden csillogott első kettő, na meg a »kefalóniai-utóbbi« tavalyi csúcsaszályban).
Ps. Úszásra csak a termálfürdő volt adott, nyilván nem a szabad vizek (a jégtáblák közti, rendhagyó gyerekkori pár vízi tapasztalat inkább maradjon kedves emlék) – noha az a tavasz idusi vízhőfok se volt melengető, melyben a vad Dráván tempóztunk, én drága barátom, annyi évvel ezelőtt (!) – annál inkább az izzó nap, a felduzzadt folyóvizet izzadó, záporozó füzek, a villanyos levegő s kacagó szemünk.
Immár itt, a zugligeti csöndvölgyben, ideje nekiállnom egy bőízű leves felrakásának, zárom is szokásos, Shakespeare-in dzsungelező levélsoraim, izzó öleléssel:
Attisod
4. „A bizalom foka”[4]
Boldogh Dezső levele Hegyi Botos Attilához
2023. január 23.
Kedves Attila, Barátom!
Említetted, mikor felhívtalak, hogy a levélírás mennyire intim műfaj, s a bizalom foka miféle védjegye lehet küldőjének, címzettjének. Tartottam tőle, hogy nem érek fel ezzel az elővételezett elvárással, hogy hirtelen nincs mit megosztanom az újabb levélfára kerülő sorokkal, még veled sem – legyen őszinteségem pecsétje épp e bevallás, már amennyi tőlem telhet, hiszen e januári gubancos zárkózottságot, ha valaki, mediterrán emberként, megérted. Rég láttam araukáriáidat, meg azt a kétszáz féle bokrot – virágot, amiknek csak te tudhatod neveit, (nálam szépen, bár igen lassan nő ajándék bambuszod), itt, tudom, a tavasz első napja lesz, amikor a mahóniák leveléről visszaszikrázik a napfény, na, akkortájt szívesen látnálak titeket, s akár Hunival megnézhetnénk az ígért egykori hatalmas laktanya komplexumot, tudom, nem olyan izgalmas, mint egy húsz kilométeres barlang, de múltkor vevő volt rá… Örülök, hogy csupa jót hallottam gyerekeidről, azt hiszem egy levélben illik ilyet is említeni, de én most teljesen komolyan örvendezek, s kiváltképp, hogy hangodból nem éreztem azt a lóugrásban sziporkázó világkritikus felhangot, melyet nagyon is megérdemel ez az eszetlen világ, helyette a régi, kék aurás hellén Atti voltál, amilyennek egyszer-másszor tengerpartokról hazatérve tapasztaltalak, s most, hogy ilyen korai dércsípett időszakban, remélem, egy végre már kiváló esztendő reményeit vetíti elénk. Mint mondtam, egy hosszabb prózai valamin munkálkodok éppen, és most nehezen bírom megállni, hogy ne küldjek egy kis részletet, mely immár e levél tartozéka lesz, bizonyítván ez úton is őszinte bizalmamat feléd, hisz rólam, magaimról is szólna, azt hiszem, de nem pont azt a részt, ami kapcsolódhatna beszélgetésünkhöz, amikor azt mondtad, neked valahogy kimaradt az István, a király (nekem, bevallom kettőnk között, a Csillagok háborúja), nem mintha ne ismernéd a zenéjét, de mint film, annyira sosem érdekelt… Na mármost, képzeld, még vetítettem is, nagyon ifjú, mozigépész tanonc koromban, s pont ez a film volt az, ami miatt be is kellett fejeznem a pályafutásomat, mert összecseréltem a rolnikat, és szegény Vikidál Gyulát előbb felnégyelték, aztán indult csatába, sajnos, ez nekem akkor fel sem tűnt…
*
„Nyár van és villámló meleg…” – itt ülök a szomszéd kertfeljáró titokban birtokba vett kőlépcsőjén, egyik kedvenc helyemen, és most hogy „egyes szám utolsó személyben” megkezdeném szerény visszaemlékezéseimet, avagy újabb reflexióimat, nem tudom még – elsősorban kíváncsi vagyok, mert ideje volna végre annak is, hogy néhány őszinte szót szóljak arról az ismeretlenről,, aki egyrészt Pán ördög földjén valaha egy gyermektermelő gyárban kizuhant e világba, másrészt pedig különféle álneveken, irodalmi és egyéb szélhámosságok szereplőjeként született újjá a vulgár éra szerinti ezredforduló után, valamint azokról a személyekről is, akik e lény további alakmásait s képzelmeit alkotják.
Persze nem a fent említett metaverzumban, hanem abban a térben, ahol hősöm korai esztendei során még szoros, majd egyre lanyhuló viszonya a „teljességhez” valamiféle „aranykori édeni állapothoz” könnyen bizonyítható, és ahonnan aztán, állítólag, előbb-utóbb kiűzetett. (Ezt a problematikát általában szocio, pszicho és a többi -lógusaitok kerülik, de mivel ötezer év bölcsessége meg a tudomány zagyválhat mindenfélét, elsősorban mégis a saját süket fejemre hallgatok inkább, hisz, mint említettem, bolond zöldember lehetettem, már az atlantiszi Ton ügynök kalandjait megelőzően is… Jómagam, csillag-mérnök lévén, számtalan példát hozhatnék e traumatikus testet öltés, az univerzumok fejben leképezett hálózatai és az emberi talpakon való ingatag közlekedés összefüggéseiről…)
Líraibban: Borzongató és gyönyörűséges a születés, és tudni lehet róla… a káosz emlékei persze… meg hogy az öröklét idővé leszen, a Végtelen Lehetőség elgondolhatóvá… Évekig tart felejteni, belezuhanni, fölsírni aztán. Mögöttünk Abüsszoszok, Szaturnusz mérge az első korty anyatejben… Mondják, a méhen belüli kilenc hónapban, bár kifakul az angyal memória – még ismerheti jövendőjét a gandharva szellemétől áthatott. Világra jönni, világruhát ölteni magunkra, létezőként a többi létezők között… nincs kozmosz, téridő, fogalmak, csak a Lehetőség… „szimbóluma mindeneknek”…
De hát azóta kissé megváltoztak a dolgok.
*
E kis részlettel zárom is a levelemet.
Ölellek, Drága Barátom!
D
5. „Sok minden indíthat szólásra…”[5]
Toót-Holló Tamás levele Csáji László Koppányhoz
2023. február. 19.
Kedves Koppány!
Sok minden indíthat szólásra, ha egy irodalmi levélben éppen hozzád fordulok. Levelem művileg képzett indítékára így, a soraim kezdetén persze nem azért utalok, mert fenntartásaim vannak az ilyen irodalmi, mögöttes szándékkal életre hívott kezdeményezésekkel szemben, csak azt kívánom jelezni azoknak, akik levelemet később majd olvassák, hogy ez a levél egy művészeti performansz része. Ami nem más, mint a Napút folyóirat szerkesztőinek egymást keresztül-kasul megszólító irodalmi leveleinek szépséges hálózatokat megrajzoló szövedéke. Tudatosan szerkesztői levélnek megfogalmazott – a címzetten kívül azonban sokaknak, másoknak is szánt –, vagyis rafináltan kimódolt irodalmi levél. Akárha a kedves nénénknek írnánk Rodostóból – miként nagy elődünk, Mikes Kelemen tette. (Látszólag véletlen ugyan, de nem hinném, hogy valójában is az lenne: ezt a levelet éppen február 18-án, a magyar széppróza ünnepnapján kezdem írni neked – s ilyenformán Mikes, az első igazi prózaírónk emlegetése nyilván az égiek által is örömmel szemlélt, s részben talán nekik is köszönhető egybeesés, szent koincidencia.)
Nos, ha már így esett, amivel éppen esendők vagyunk, elsőül azon morfondírozom, mi mást írnék neked, ha most nem egy irodalmi levélben fordulnék hozzád. Bizonyára valamilyen együttműködést folytatnék veled – hiszen ilyen számtalan akadt már közöttünk. Már csak azért is, mert sok szempontból sorstársak vagyunk: te magad is nagy szervezeteket irányítasz, helyzeteket oldasz meg, a kultúra berkeiben cserkelsz, s közben, ungot-berket bejárva, hét határnak minden zegét-zugát érintve, néha bizony az élet ormain is jársz. Hivatali tisztségedből adódóan is, de a szellemed rangjának köszönhetően is. De közben harcolsz. Úgy, ahogyan a kultúra tereiben harcolni illik és szokás. Elegánsan, de elkötelezetten. Hittel, s közben folyton-folyvást mérhető hatékonysággal. S mindeközben néha mégis elemelkedsz a harcmezőről, s felülről, a szellem magasleséről szemléled a többi, pár pillanatig magad mögött hagyott cserkelőt. Hát így vagyok ezzel én is. Számos szervezetet igazgatva, vezetve, s közben néha mégis a szellem magaslesére kapaszkodva. S ennyi harctéri mozgás, mászkálás és kapaszkodás közben szerencsére mindig tudjuk azt, hogy akár a szellemi tér küzdőtereiben pozíciót foglalva, akár az éteri térségek magaslesein a Teremtő Isten hét magas egét csodálva, bármikor egymásra találhatunk. Ahogy tettük ezt a legutóbb is, egy videóblog-sorozat két beszélgetésén is, külön-külön is megjárva az ősiség és a modernség dimenziói között kerengő művészeti csigalépcsőket. Akár stratégiai szövetséget kötve, akár csak a szellem csodás hóbortjainak engedve.
Hát most akkor hadd legyünk megint hóbortosak, kedves Koppány. S ettől a szent hóborttól vezettetve engedd meg, hogy most mégis az egyik hivatali énedet – a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóközpontjának főigazgatóját – találjam meg pár, számomra is rendkívüli izgalmakat rejtő gondolattal. Tekintve, hogy ezek a gondolatok mintha egyszerre lennének szentséges és profán bizonyítékok arra, hogy nem akármilyen oka van annak, hogy te éppen egy ilyen kacifántos nevű, de közben rendkívül komoly munkát folytató intézetet vezetsz.
Okot szeretnék hát adni neked arra, hogy vedd még az eddigieknél és hétszerte komolyabban azt, hogy te ezt az intézetet vezeted. Hogy aztán, ha ezt komolyan vetted, a munkád is hétszerte szebb legyen, mint annak előtte volt. Mintha csak sárkány szaggatott volna szét, hogy darabjaidat élesztőfű kenegesse, s a csodaírnak köszönhetően magát minden tagod éppen hétszerte szebben illegesse. Hogy ebből a hányott-vetett sorsból újjászületve a hetedik legszebbik éned éppen te magad légy. S hogy úgy legyél már ezzel a magaddal, hogy egy sárga lábú fekete holló pillantását is értsd, mi több: elviseld.
Az ok pedig itt van körülöttem. Egy lakásban, a te intézetedtől alig pár száz méterre csak. Kicsit feljebb magasodva az ég felé a Hárshegy lejtőjén. A Tündér-szikla és a Hármashatár-hegy oltalmazó közelségében, s a valaha volt budaszentlőrinci pálos kolostor szakrális erejének máig kisugárzó jelenlétében. Korábban is éltem már ezeknek a házaknak az egyikében a Hárshegyi út mellett, s ennek már a Napút egyik 2014-es számában is tanújelét adtam, mert egy hárshegyi fa bűvösen enigmatikus kéregrajzolatának képétől én itt már számtalanszor elvarázsoltattam. Egy másik, szintén Szondi Györgytől, a Napút főszerkesztőjétől származó felkérésnek engedve írtam én már erről a hárshegyi fáról nem is kicsit, de nem is keveset. (Vö.: Toót-Holló Tamás: Buja lidérctánc, lombok közt rejtekező agancs. Napút 2014. XVI. évfolyam 7. szám. 30-35. oldal.) S ennek a fának a kéregrajzolatát már a másik, sajnos már csak néhai szerkesztőtársammal, Csontos Jánossal közösen is megcsodáltuk – a portréfilmünk 18. percének 35. másodpercétől kezdődő rész erre az élő tanúság. (Írókorzó – Csontos János és Szabó Mihály televíziós portrésorozat kortárs magyar alkotókról; Toót-Holló Tamás.)
S mit tesz Isten, kedves Koppány, abban a részemről buja lidértáncot lejtő 2014-es Napút-számban is szerzőtársak vagyunk, szerkesztőként mi is anyagokat jegyzünk. Talán már a mostani levélváltásra, s annak hárshegyi indítékára várva.
Mert most is a Hárshegyről, a jelenlegi munkahelyed közeléből üzenek neked valamit, ahogy abban a számban is tettem: ahogy neked a lapszám szerzőtársaként, úgy mindenki másnak is közben. Hogy ha nem mondhatom el senkinek, elmondjam hát mindenkinek. S a mostani üzenetemmel a Hárshegy fájának kéregrajzolatánál kicsit magasabbra emelkedem: ugyanazok között a házak között egy másik lakásba megérkezve, ahová éppen most vagyok különben érkezőben, egy újonnan belakni kívánt lakás minden részletre kiterjedő felújítását, belsőépítészeti testre szabását követően – amely testre szabásnak a primordiális mintája természetesen az én testem. Benne az én lelkemmel, az én szellememmel – és persze az én hollótermészetemmel. S ebből adódóan az én, a fekete színhez fűződő mélységesen misztikus elkötelezettségemmel. Van hát elméleti késztetésem bőséggel arra, hogy miért legyen ebben a lakásban minden a Zen szemlélődő minimalizmusát és a skandináv design a sötét színárnyalatoktól egyáltalán nem idegenkedő természetét követően, rafináltan egyszerű. És a sötétség ragyogó természet megidéző.
De – s ez volna a neked szánt üzenetem lényege – egy dolog az elmélet, mondhatni a művészet elmélete, s egy másik dolog a gyakorlat. A művészet elméletét követve megvalósuló térbe vetett létezés mindennapi rutinja. Termékeny feszültség ez, olyannyira az, hogy megtermékenyítő gondolatok most aztán ezrével seregelnek benne. Részben talán neked is szánva: a te intézeted neve előtt, s az ezzel a névvel leírt kutatási terület szükségessége előtt tisztelegve. Mondhatnánk ezt úgy is, hogy a ti kutatásaitoknak én egy kihelyezett laboratóriuma vagyok, csak éppen eddig ti erről nem tudtatok. Hogy tőletek pár lépésre valaki a közelben – a fekete szín igézetében – egy művészetelméleti és módszertani kísérlet kutatóközpontjává avatta a saját létét. Holott ő ezt eredendően nem akarta – de nem tehetett mást. Mert amit most elmondok, arról csak Aranyt idézhetném: hiszen gondolta a fene, hogy ez így lesz. De ha már így van, akkor kutatom azt, amim van. S ezzel a magam életét avatom a magam kutatása tárgyává.
Ez még mindig homályos így, tudom, de a sötét ragyogás titkai közé nem indokolatlan kissé a homályba veszve, a sötétséghez a szürkületen át megérkezve elbóklászni.
Nos. A Bellevue egyik lakásából írok most neked a Hild-villába. A mi dolgainkat összekötő, a Hárshegyen át a Kuruclesen keresztül kanyargó út 38-as számába. Innen, az 55-ös számból. Ahová éppen 55 évesen költöztem ki újra. Mert egyszer már éltem itt. Akkor még a Csontos Jánossal és Szabó Mihállyal közösen készített portréfilmben látható másik lakásban. Amire most, az új lakás egyik ablakából pontosan rá is látok. Oda, ahova pontosan 11 évvel azt megelőzően költöztem először – 2011 november elsején –, hogy aztán 2022 őszén, éppen Temesvárról jövet újra ide térjek vissza az Ősök Napja előtt tisztelegve, s annak örök eljövetelét várva.
A jövőből a múltba, a múltból a jövőbe nézve. Lelki szemeimmel a nyitatlanul nyíló, aranyosan fénylő dimenziókapukon át, té és tova járva. Mert dolgom van itt, ezen a helyen. Mindig is volt, most is van. Vanni is van, lenni is lesz. Valahonnan is csak valaha. Valaha is csak valahova.
Nos, amit a művészet elméletéről és módszertanáról szólva meg akarok osztani veled, az a fekete szín végtelenül elvarázsolt természetéről szóló elméleti és gyakorlati tudás közötti izgalmas feszültség. Az elméleti tudás számomra is, számodra is jórészt már ismerős lehet, de hogy ez a gyakorlatba milyen módon ültethető át, nos, ez egy olyan gyakorlati tapasztalás, amitől azóta is odáig vagyok meg vissza. Hát legyél ezzel te is így – gondolom most, ennek a szerkesztői levélnek az írása közben. Mert ami az én épülésemet szolgálja, az neked sem lehet talán közömbös. Sem művészetelméletileg, sem módszertanilag. Üzenem hát a Hild-villába, hogy a fekete nem csak egy szín kultúrtörténete. Ahogy a rock and roll sem csak egy tánc.
A fekete egy simogatóan bársonyos, érzéki és érzékeny dimenzió. Csak tudni kell jól simogatni. S aztán már téged is tud az a dimenzió a maga szellemujjaival jól simogatni. De ez már a gyötrelmesen szép gyakorlat. A módszertan maga. Jöjjön előbb még csak az elmélet.
„Kezdetben vala a fekete” – idézi fel csodás művészettörténeti könyvében a fekete szín kultúrtörténetének a Genezisig visszavezethető karakterét Michel Pastoreau. A Biblia első soraival adva magyarázatot a fekete szín kultúrtörténetében eleve is adva lévő, s mindig megmaradó kettőségre – utalva arra, hogy ha elfogadjuk is, hogy a történelemnek nem volt kezdete, s az univerzum örök és végtelen, akkor is megmarad a Genezis könyve alapján számunkra egy olyan világ kezdőképe, amely sötétségből állt, tehát egy olyan anyagból, ami mindent befogadni képes. Ilyenformán „egyik oldalról mátrixszerű, a másikról félelmetes”. De a Bibliától függetlenül a legtöbb mitológia is a sötétség, az éjszaka képéhez fordul, amikor meg kívánja magyarázni a világ születését. Ismerjük a görög mitológiából Nüxöt, az éjszakai istennőjét, aki Khaosz lánya, s egyben Uranosz és Gaia, az ég és a föld anyja. Nüx khtónikus istenség, egy távol-keleti barlangban, vagyis a föld mélyében él, nap közben oda húzódik vissza, aztán onnan jön elő feketébe öltözve, hogy négy fekete ló vonta szekéren bejárja az eget. S ugyanígy a germán és a skandináv mitológiában is ott él az éjszaka istensége: Nott, az óriás Norvi lánya. Ő is feketébe ülve szeli át az eget a Hrimfaxi által húzott égi szekéren. Ő sem túlzásokba menően félelmes jelenség – ellentétben Hellel, a holtak királyágának istenségével, Loki, a gonosz isten lányával, a farkas Fenrir és a kígyó Midgardr nővérével.
A fekete szín egyszerre khtónikus, s egyszerre teremtő karakterére utalva hívja fel a figyelmet Michel Pastoreau arra is, hogy a fekete szín Egyiptomban a termékenység szimbóluma volt, hiszen a Nílus hordalékaként a partra kerülő, a földeket megtermékenyítő iszapot jelképezte. „A földnek ez a feketéje megtermékenyítő fekete; gyakran kapcsolódik hozzá a vörös életerejéhez, legyen szó akár a tűzről, akár a vérről. Itt egyik sem negatív vagy romboló. Épp ellenkezőleg, ez a két szín az élet forrása, és összekapcsolásuk néha különleges értéket tölt be” – írja.
A fekete színnek az eredendő gazdaságát jelzi az is, hogy nagyon sok kultúrnyelvben a matt feketét és a fényes feketét külön szavakkal jelölik. A latin a fekete színtartományát szintén két részre osztja: a matt feketére (ater) és a csillogó feketére (niger). Az ófelnémet is megkülönböztette a swarz (fakó fekete) és a blach (fényes fekete) színeket, ahogy az ó- és középangol is különbséget tett a swart (fakó fekete) és a blaek (fényes fekete) között.
A fekete baljós hangulata tehát csak részlegesen, illetve koronként változóan azonosítható az európai kultúrkörben – s legalább ennyire gyakran előjön hozzá kapcsolódóan egyfajta előkelőség képzete is. Pastoreau a könyvében idéz egy szicíliai címerheroldot is, aki 1430 körül a színekről írva arról értekezett, hogy „noha a fekete szín szomorúnak tűnik, magas állapotú és nagy erényű”.
Keletről nézve pedig a fekete szín esetleges baljóslatúságát, gyászosságát mentegetni eleve is érthetetlen lenne: hiszen elég csak a jin és a jang szimbolikus világteljességének képi megjelenítésére gondolni ahhoz, hogy ráébredjünk, a Kelet emberének a fekete és a fehér két olyan kozmikus dimenziót jelent, amelyek csak együtt, egymás részeként, egymással összekapcsolódva adják ki a világ harmonikus teljességét.
Az európai örökséget tekintve sokszor kulturálisan is elválik egymástól, hogy egyes, a fekete szín esszenciájaként létező élő és holt jelenségek mikor milyen jelentéstartalmat hordoznak. Csak hogy az engem leginkább, személyesen érdeklő lényhez, a hollóhoz is megérkezzünk: amíg például a holló a Bibliában az Ördög bestiáriumához tartozik (a vaddisznó, a macska és a medve társaságában), addig a germán és skandináv mitológiában a legfőbb istenség, a hollóistenként is emlegetett Odin két bizalmas kísérője az a két holló, Hugin és Munin, akik közül Hugin a gondolkodás, Munin pedig az emlékezés tudós állata.
A magyar művelődéstörténetben a holló pedig egyenesen kultikus tiszteletnek örvend: az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok címerállata, s a legnépszerűbb magyar király, Hunyadi (Corvin) Mátyás címerállata is egyben.
A magyar népi kultúra még ennél is messzebb ment a hollók iránti tisztelet kinyilvánításában: megalkotta, s népdalainkban megőrzésre is felkínálta nekünk a sárga lábú fekete holló misztikus alakját: napos-holdas tüneményként, az éjszakai és a nappali égboltot egyformán uraló csodálatos lényként, amelynek a magyar mitológiában a garabonciások vihardémonként megtestesülő, a világ felett ítéletet hozni képes alakjával akad kitüntetett kapcsolata. Ezt különösen annak a közismert népdalunknak az alapján láthatjuk bizonyíthatónak, amelyben a magyar őshagyományban markánsan jelen lévő sárga lábú fekete holló történetesen épp egy ítéletet hozni mindig kész garabonciás vihardémon alakját ölti magára.
A dalt mindenki ismeri, ott van Kodály Zoltán Vargyas Lajos szerkesztette magyar népzenei példatárában is (9. példa: Imhol kerekedik egy fekete felhő; gyűjtés helye: Kórógy; gyűjtő: Garay Ákos; archívumi jelzet: Muz.Fo.1132a). Legfeljebb az nem evidens, hogy a holló itt is a garabonciáshoz, mi több, a garabonciás vihardémonként is azonosítható személyiségjegyeihez köthető. Pedig igen.
Imhol kerekedik egy fekete felhő / Abban tollászkodik sárga lábú holló – üzeni nekünk a népdal egyik ismert szövege. A fekete viharfelhőt kerekítő holló nem véletlenül rejtezik éppen a felhő belsejében. Nem véletlenül: hiszen ő az, aki a vihardémonokhoz hasonlatos bűbájossággal a sötétlő felhő viharos gomolygását kelti. S nem mindennapi erővel: egészen nyilvánvalóan valamiféle túlvilági tudomány birtokában, s valami isteni küldetés képviseletében.
Ezt az analógiák is világosan mutatják. Ha a sárga lábú, fekete holló ebben a pozíciójában nem isteni erők birtokosa lenne, nem fordulhatna elő, hogy a helyébe ugyanezen népdal más variánsaiban maga a csodafiúszarvas, a magyar ősvallás ikonikus alakja, Égatya Isten fia kerüljön.
Erre a leghíresebb példa Sebestyén Gyula Regős-énekek című gyűjteményében található (Első rész. I. Felső-Dunántúli változatok. Vas-, Sopron- és Veszprém vármegyéből. 10. Egyházas-Hetye). Az Erdélyi István tanító lejegyezte regös misztérium szövegéhez fűzött jegyzetben Sebestyén Gyula – szintén Erdélyi István gyűjtésére hivatkozva – itt adja meg azt a variánst is, amelyben a holló helyén a csodafiúszarvas bukkan fel. A népdalban viharistenségként szereplő garabonciás alakmása, a sárga lábú fekete holló ebben a Kis-Köcskön (ma: Kisköcsk, Vas megye) gyűjtött regös misztériumban teljes természetességgel adja át a helyét a csodafiúszarvasnak. Valójában ezzel is azt jelezve, hogy a regös misztériumokban az ékes égi útról halastó mellé, part menti sások közé aláereszkedő csodafiúszarvasnak helye lehet a garabonciások alakmásai, illetve ezen alakmások különféleképpen egymásba átgomolygó képzetei között is. Az ékes nagy úton járó csodaszarvasfiú és a sötét felhőben tollászkodó holló képében rejtező garabonciás alakjai között sincsen akadálya a váltakozásnak, az egymás alakját felöltő, egymással ugyan ki nem nyilvánítva, de azért nyíltan megvallható rokonságnak. A rokonítás alapja nyilvánvalóan az ékes égi út, a tejes út, a Tejút folyamatos bejárása lehet mind a két naphérosz alakjánál – hiszen ahogyan a csodafiúszarvas is deklaráltan az Ég küldötte, a garabonciás is az Ég őre. Nem egyszerűen csak azzal, hogy a viharokat eligazgatja, s a szélvészt kordában tartja vagy elszabadítja, hanem azzal is, hogy a falu szélén kéregetett tejjel és kenyérrel valójában a tejes út, a Tejút csillagtitkainak tudását is számon kéri. Vagyis nem igazán enni, inni kér, hanem az Éggel tartott kapcsolat szorosságát vizsgálja – hogy az Égtől elszakadókat megbüntesse, s az Éggel együtt lélegzőket pedig megjutalmazza. A Kisköcskön feljegyzett variáns szövegében megfigyelhető igehasználat (“Amodább torlászkodik egy fekete fölhő, / Abba torlászkodik csodafiu szarvas”) beszédes bizonysága a holló képében a sötét fellegből előtűnő garabonciás és az ékes nagy égi úton közlekedő csodafiúszarvas esetleges, esetenkénti azonosulásának. Az adott kontextusban a térben pozíciót foglaló, magának váratlanul helyet kereső varázslatos lény mozgását leíró szokatlan ige – az adott helyen a “törleszkedés” értelmével is gazdagadó “torlászkodik” – mögött nehéz nem felismerni a garabonciás viharistenséget megidéző népdal szövegében éppen a hollóra alkalmazott igét (“tollászkodik”).
Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy a népdalainkból elénk suhanó sárga lábú fekete holló napos-holdas tüneményként, az éjszakai és a nappali égboltot egyformán uraló csodálatos lényként a fekete-sárga színszimbolikával ugyanúgy a magyar csillagvallási örökség szent madara, mint ahogyan a turulmadár is az. A hollófekete és a napsárga szín kettőssége ugyanúgy a napos-holdas táltoshit jele a magyarság számára, amiként a székely zászló égszínkékje és napsárgája is. Azzal, hogy a hollófekete az éjszakai égboltot, az égszínkék pedig a nappali égboltot formázza – hogy aztán mind a két formációt maga a Nap, s annak aranysárga tündöklése ragyogja be.
És akkor ennyi jó után érkezzünk meg ahhoz a legfőbb jóhoz, amikor az elmélet a gyakorlatba fordult át. Amikor ez a magyarság számára és az én személyes világértelmezésem számára is egyaránt fontos két szín: a hollófekete és az aranysárga köréd készül költözni egy számodra fontos tájba. A saját lakásod belső világmindenségébe.
Nem is volt kérdés számomra, amikor a lakberendezővel együtt tervezni kezdtük a lakás színvilágát és funkcionalitását, hogy itt mindent a fekete szín – de annak őseredeti, a termékenységet képviselő – sok-sok alakváltozata, s a Zen szellemiségének és a sutba vágva, hamuban pihenő magyar táltosok szemlélődő, de közben úgyszintén teremtő, megtáltosodásra hajló örökségének a jelenléte határoz majd meg.
Kedves Koppány!
Ez így is lett. Ami itt megszületett, az engem még hét életen át és hét világra szólóan táplál és táplálni fog. Számos könyvem múzsája lesz, ha szabad a múzsa szót szinte parttalanná tágított, személytelen értelemben is használni, egy tér teremtő erejű támogatására érteni.
Minden megalkuvás nélkül, elképesztően sok energia árán ugyan, de létrejött, aminek létre kellett jönnie. Vagyis egy elméleti tudás a gyakorlatban is formát öltött. És itt jön az a tanulság, ami miatt korábban azt írtam, hogy ami itt, körülöttem azóta lejátszódik, annak köszönhetően a hely, ahol élek, a ti kutatásaitok egy kihelyezett laboratóriumának is beillik.
Mert igen: létrejött egy olyan szakrális tér, a szüntelen teremtés alkotói tereibe a maga teremtő erejével bekapcsolódni kész hely, amelyben élve az a sok-sok tudás, ami a hollótermészettel is megáldott, ragyogóan sötét garabonciások sajátja, otthonra lelt. Mind elméletben, mind gyakorlatban. A gyakorlatban – és itt nyernek értelmet a művészetelmélet mellett nélkülözhetetlenül elhelyezkedő módszertan szerepére tett korábbi utalásaim – viszont meglehetősen viszontagságosan.
Mert igen: gondolta a fene, hogy ami elméletben annyira hézagtalanul teljes és imponálóan felemelő, az a gyakorlatban annyi soha nem látott, előre soha át nem gondolt procedúra – mondhatni: áldozati rítus – forrása.
Az életem egyfelől tehát színpompás, másfelől áldozatos: s ekként nem mentes egyfajta a szerzetesi életre jellemző mindennapi szigortól önmagammal szemben. A környezetem szakrális tisztasága érdekében. Amit persze úgy is le lehet fordítani, hogy ez nem más, mint a körülöttem ragyogó sötétség hibátlan fényének megőrzése iránti áldozatos elkötelezettség.
Mondanám, hogy sejthettem volna, hiszen az autóim az utóbbi évtizedekben szinte mindig fekete színű szedánok voltak – lakva ismerhettem hát meg ennek a színnek az összes szeretni való és/vagy elviselhetetlen kényességét a gyakorlatban is. Az autóim magukra szedett ködös-poros foltjaival, minden szennyeződést azonnal látni engedő felületeivel. Igen ám, de ez csak a kezdet volt. Ha az autóban ülök, mindez a sok-sok kényesség tőlem távol van. Hiszen amíg én belül vagyok, addig az a pár kényes folt és szennyeződés rajtam kívül, tőlem távol marad. De ha ez a sok-sok sötéten ragyogó felület az élettered belsejébe, magába a lakásodba készül, akkor már nem tudsz magadon kívül tudni egyetlen foltot sem ezeken a kényesen gyönyörű, feketén színpompás felületeken. (Most ne menjünk bele abba a szintén messzire vezető vitába, hogy a fekete szín-e vagy sem. Szerintem az. Az európai kultúrában Newton óta viszont nem az: miután a jeles fizikus a spektrumot meglehetősen önkényesen ugyan, de a szivárvány hét színére bontotta fel. Utóbb Newton is elismerte, hogy a spektrumot, ami egy színes kontinuum, valójában másképp is fel lehetett volna bontani, de addigra a spektrum már visszavonhatatlanul magára öltötte a Newton által eredetileg kijelölt hét színét. A korábbi európai színkörökben a fekete helye még kihagyhatatlan volt, s ha még korábbra, a mágia korára tekintünk vissza, a mágia három alapszíneként egyértelműen a feketét, a vöröset és a fehéret azonosíthatjuk. Nézz csak rá, kedves Koppány a könyveim borítóira – nem fogsz meglepődni, milyen három színt látsz azokon ékeskedni. A mágia három alapszíne aztán nyomott hagyott számos ókori és középkori társadalom hármas szerveződésén is, s ilyenformán a feketét ez a jelenség még mindig a legfontosabb alapszínek között, s szintén a termékenység jelentésmezején marasztalta. A fehér ebben a konstellációban azok színe volt, akik imádkoztak – oratores –, a vörös azoké, akik harcoltak – bellatores –, a fekete pedig azoké, akik a világ termékenységét a munkán keresztül hívták magukhoz – laboratores.)
Imhol kerekedik egy fekete felhő. Abban tollászkodik sárga lábú holló.
Az a felhő a lakásom. Az a holló pedig én vagyok. Az a tollászkodás pedig nem más, mint a szerzetesi élet számos rítusa egy amúgy tomboló, kozmikus erejű kiterjedésben. Egy falak közé zárt, a csillagokkal együtt pulzáló mindenségben. Amelyben az az élet is jelen van, ami a szerzetesi élet áldozatai után következik. Ami az áldozat rítusain túl már a teremtés ujjongó erejű mámorával is szolgál. Mert ahogy ez az imhol kerekedő fekete felhő nekem szolgálattal tartozik, úgy neki én is szolgálattal tartozom. De a kölcsönkenyér visszajár.
Mert a tej és a kenyér a garabonciás elemózsiája. Lakva laktató kortya és falatja.
Az erdő szélén álló lakásom így hát szimbolikus értelemben maga is termőföld, amelyen az Ég és a Föld Menyegzőjének minden garabonciás rítusa megterem.
Hiszen a garabonciásoknak a falu szélén tej és a kenyér tudakozódó, nagy garral garáló kérése nem ám egy szánalmas csavargó könyörgése, hanem annak bűbájos erejű firtatása, hogy jelen van-e annál a háznál a tej és a kenyér képében megjelenített csillagvallás és naptisztelet. Hogy tudják-e még a tej – vagyis a tejes út, a Tejút – hatalmát, s tudják-e még a Föld magvaiból születő kenyér – vagyis az életet termő anyaföld, a Földanya – laktató hatását, s elismerik-e ezzel a tej és a kenyér érlelő egybekelésének – vagyis az Ég és a Föld Menyegzőjének – örök lakodalmát.
Tudom és elismerem.
Amivel így hát, ennek tudásával és ismeretével én szolgálok ennek a termékenységet magamhoz szólító, szimbolikusan tejjel folyó és kenyérrel pépes környezetnek, az nem más, mint a mozdulatok rituális költészete.
Hogy szakaszonként én is a laboratores sorai közül besorozott egyik munkás legyek, aki a világ termékenységét a munkán keresztül hívja magához. S hogy mi ez a munka? Ami a szerzetesi lét monoton munkavégzéseit is idézi? Prózai nyelven szólva azt lehetne mondani, hogy itt én egyfolytában csak takarítok, terepet rendezek magam után – de ez így valóban túl prózai lenne. Törlő, simító, simogató mozdulatok tucatjaival, s az ehhez szükséges vegyszerek és törlőkendők, törlőruhák egész sokaságával kísérem a mozgásomat ebben a térben, amit én amolyan mozgásművészeti játékként élek meg. Úgy, hogy egyfolytában csak azon vagyok, hogy a lét tisztátalan nyomai helyett, azokat folyton csak felülírva, a saját létezésem tisztaságának nyomait hagyjam magam után az általam megálmodott, s engem most kényesen környező, felettébb kényes felületeken. De ezt a munkát nem érzem önkényesen elrendeltnek magammal szemben – hiszen ezt a teret én magam teremtettem ilyen szolgálatra érettnek. Nem felmérve ugyan minden következményét ennek a teremtésnek, de vállalva minden velejáróját ennek a sötét ragyogásba helyezett, a hollóröpték magasságában szárnyaló létezésnek.
Olyan ez, mintha egy kényes természetű nő venne körül, aki folyton csak törődést igényelne. Holott egyedül élek ebben a térben, mert – Csurka István a politikából elszármazott, de a politikán kívül is érvényes mondását idézve – számomra most „szép egyedül”.
De hogy ez mit is jelent? Hihetetlen, józan ésszel mások számára talán felfoghatatlan és értelmetlen rítusokat. Az elmélet a gyakorlatba átültetésének minden árát megfizető rituálékat.
Ha egy kád, egy mosdókagyló vagy egy mosogatókagyló is fekete, akkor az a magától értetődő körülmény, hogy víz folyik bele, máris maradandó nyomot hagy ezeken a felületeken. Pusztán csak azzal, hogy megszáradnak rajtuk a vízfolyások és a vízcseppek. Ha ebbe nem szeretnék beletörődni, mert ilyenformán mindenhol szennyeződésekként is azonosítható foltok mutatkoznak, akkor egy finom, fekete, szélezetlen, mikroszálas kendővel kell eltörölgetni, mert annak gyengéd a simítása, s elsőrangú a nedvszívó hatása. Ha a lakásban az asztalosok által épített, melegfekete színű, nem fogantyúkat tartalmazó, hanem nyomásra kinyíló ajtajú szekrények ajtajain, fiókjain az ujjbegyek nyomot hagynak, akkor ugyanez az eljárás, csak ott éppen alkoholos, tehát gyorsan elillanó tisztítószerekkel kell dolgozni, mert ezek a bársonyosan sötét, fekete faanyagok még a tisztításra is érzékenyek, ha az nem megfelelő módon, nem megfelelő szerrel és nem megfelelő irányban történik. Saját káromon tanultam meg, hogy az alkoholos törlőkendőket milyen karmozdulatokkal, a fafelületeken kivehető szálirányokat hogyan követve kell használni. S azt is a saját káromon tanultam meg, hogy ezeket a kéz nyomására a nyílásra érzékenyen reagáló szekrényajtókat a legjobb nem ujjbeggyel megnyomni, hanem az ökölbe szorított kéz ujjperceivel nyomás alá helyezni. Erre mondom azt, hogy ez már mozdulatköltészet. De ugyanígy megvan minden csínja-bínja a lakásba érkezés rítusának, a kabátok, cipők azonnali elzárásának, hogy a tér háborítatlan sima felületekkel hullámozzon körülöttem, s mindig nyugodtan, zavaró tárgyi kitüremkedések nélkül szemléljen engem, ahogy én is szemlélem őt.
Azzal a borzongó áhitattal, miként Valusha teszi azt a Werckmeister-harmónikák ikonikus jelenetében, a bálnát rejtő sötét konténer szemlélődésre kijelölt zónáiban. A párhuzam talán meghökkentő, de érdemi: tekintettel arra is, hogy ebben a bársonyos sötétséggel simogató térben hitem szerint szintén egyesülni tud Kelet és Nyugat két nagy szemlélődő hagyománya: a bencés kontempláció és a zen-buddhista meditáció – ahogy ezt a híres würzburgi Szent Benedek Házban lefolytatott számos életvezetési kísérlet is megengedte. Köztük azok is, amelyekről Varga Imre is beszámolt a Zen Benedek című, a Följegyzések egy világi kolostorból alcímet viselő híres kötetében.
Igen: a szerzetesi életre tett célzások nyomán adja magát a kolostorok képzetének megidézése is – de a szerzetesi élet a teret elnyugtató rítusai után elkövetkező teremtés ujjongó erejű mámorára tett utalások viszont azt is sejteni engedik, hogy ez a hely nem egy örömtelen tér, hanem egyszersmind egy minden gyarló örömökkel teli létezés territóriuma. Benne a fények és a hangok kibocsátásának végtelenül rendezett, pontosan eltervezett, mágikus erejű lüktetésével.
Ez az engem itt körülvevő tér egy vadállat. Egy nemes vad. Nem elejteni, hanem megszelídíteni szeretném. Nem betörve, de idomítva. Hagyva, hogy közben ő is magához idomítson engem. A nemes vadakra tett célzás nem alaptalan: ez a kuruclesi terület a Hárshegyen a Szépilona városrésszel is határos, s ez a rész a legendák szerint Mátyás király vadászterületeként is szolgált.
S ezt a lakást, ahogy például egy nyereg alá szoktatni kívánt vadlovat is, sokat kell simogatni. Suttogni kell hozzá, az éjszaka csendjében új életre kell kelteni. Fények és hangok áradatában gyengéden megfürdetni.
Hogy a sárga lábú fekete hollónak is kedve legyen errefelé időzni.
S ha ezt mind megteszed, végül a lakás is visszasimogat téged. Szellemujjak érintésével. A puhán üde sötétség bársonyos borzongásával.
Hát így. Valahogy így. Valahogy ezt akartam megüzenni – jelezve, milyen is az, amikor egy részben művészetelméleti alapokon nyugvó életfilozófia megélése után (a fekete szín kultúrhistóriája) egyszerre csak ideje van, ideje lehet a módszertani vizsgálatoknak is (a lakva megismert fekete felületek megszokásának, magamhoz szoktatásának). Hogy ezzel is igazat adjak neked, kedves Koppány. Hogy mennyire valós megfontolásokon nyugszik annak az intézetnek az elnevezése, amit te igazgatsz. Hogy művészetelmélet nincs módszertan nélkül.
Ahogy persze Rend sincs Káosz nélkül. Mert elismerem: eddig egy végtelenül rigorózusnak tetsző rendről beszéltem. Nem hiteltelenül. Sőt. De ez ne tévesszen meg. Van ám itt rendetlenség is. Néha. És persze így is keretek közé zárva. Ha nekem úgy tetszik. Mert így kerek a világ. A sárga lábú holló lába nap fényétől sárga.
Kedves nénénket is szeretettel szólítom. Ha újra látnám, neki is csak azt mondanám: nem halt meg Mátyás, nincs oda az igazság. S ennek örömére Szépilona még most is vadakat terem neki.
Egyebekben pedig itt, a közeledben mostanság a sötétség bársonyos simogatásának hírével járok. Neked is ezt üzenem.
Szomszédos üdvözlettel szomszédolva:
taMÁS
6. „Vajon melyik napszak lehet…?”[6]
Csáji László Koppány levele Szondi Györgyhöz, Toót-Holló Tamáshoz
2023. április 17.
Kedves Gyuri és Tamás! Drága Naputas Barátaim!
Ahogy a Nap útjának is van hajnali, az alvókat ébrenlétre csiklandó, gyengéden csalogató, felfelé ívelő szakasza, aztán diadalmas zenitje és lágy, alkonyi fénye, töprengek, hogy ez, ahol most vagyunk, vajon melyik napszak lehet a Napút-kör életében. Remélem, hogy a zenit, hiszen a csúcson kell abbahagyni a nyomtatott lapszámot is, akárcsak oly sok mást. Végül is egy kútban, nevesül a „Napkútban”, csak a zeniten lévő nap fénye csillanhat meg. Halad egyáltalán a Nap? Vajon a Nap halad, vagy mi fordulunk alatta, és velünk együtt a világ? És a Nap csak látszólagos pályát ír le fölöttünk? Az ember ősidők óta úgy tekint a Napra, mint ami igenis vándorol odafenn, és bejárja a földkerekséget, hogy „szétossza melegét” miden égtájon. Én is bejártam a világot az elmúlt bő három évtizedben, és hordtam haza az élményeket távoli földrészekről, nagyon más, mégis hozzánk oly közel álló emberekről, hogy aztán a Napút hasábjain megírjam versben, novellában, esszében, drámában, tanulmányban. Amikor mindenféle apró szilánkon megcsillan a Nap fénye, mindegyikben ugyanannak az égitestnek a fénye tükröződik, mégis mennyire más mindegyik! A homokszemek csillámain, hullámok fodrain, üvegdarabokon, emberszemekben. A Napút folyóirat éltető ereje is száz meg száz, ezer meg ezer szerzőben csillant meg, tükrözte vissza ennek a kivételes irodalmi és művészeti műhelynek derűs erejét. Emlékeztek arra, amikor elkezdtük a Naputat, majdnem negyed évszázaddal ezelőtt, fiatalos lendülettel és nagy álmokkal? Milyen sokan voltak még közöttünk, akik már évekkel ezelőtt befordultak azon a bizonyos sarkon – nem látjuk őket, de tudjuk, hogy ott vannak valahol. Ahogyan a Nap is – tudjuk –, ott van valahol, mélyen, az éjszaka sötétjében is, hiába nem látjuk. S mintha maga a Nap is visszakapna fényt attól az ezer és ezer tükröződő szilánktól, amelyen megcsillant.
Valahogy így vagyunk a kulturális hagyományainkkal is. Legyenek azok néphagyományok vagy a professzionális művészet értékei. Látszólag a kultúra is halad. Néha úgy tűnik, hogy bealkonyul neki, de ezernyi emberben tükröződik vissza energiája, akik egyúttal vissza is adnak neki, magukon átszűrve, megannyi új és új, egyéni ízt, alkotást, érzést és élményt. Ahogyan a Nap nem önmagában való, hiszen örök kölcsönhatásban van az őt körülvevő világgal, a hagyományok sem elválaszthatók azoktól, akik éltetik, alakítják, továbbadják és változtatják. Annál jobban örülünk hajnali sugarának, minél sötétebb volt az este. Annál jobban értékeljük a fényét, minél jobban vágytunk rá a hűvös-fagyos éjszakában. Alakjaink annál plasztikusabbak, minél változatosabb formákról verődik vissza a fény. Egy kedves barátom azzal vigasztalta egy nagy művész mostoha sorsú feleségét, hogy „nagy ember, nagy árnyék!” De az árnyékot vajon nem éppen az erős, határozott fény rajzolja-e ki? Különben csak a végtelen, barlangi sötétben tapogatóznánk vakon, akár Platón barlang-hasonlatában a mélyen lakók. Igaz, még egy barlangban is gyúlhat fény. Felgyulladhat egy kis gyertya, vagy egy különös tükörrel beirányíthatják a napfényt az üregekbe. Akár egy orvosi műszer, ami az emberi gyomor és a legkülönfélébb testüregek belső világába viszi el a rejtett részeket láthatóvá tevő világosságot. Vannak mélytengeri halak, amelyek saját apró fénysugarat termelve csalogatják magukhoz áldozataikat. Létezik tehát olyan fény is, ami a halálba csalogat. Akár a lidérc vagy a folyómélyben úszó Magdaléna halovány, csábos testének felfénylő idomai. A szépasszony delejesen fénylő tekintete; Jancsit és Juliskát a boszorkány házához vezető lámpás derengő lángja, látszólagos kiutat mutatva a rengetegből. Amikor eltévedünk az emberélet útjának felén, bármiféle fényt hajlamosak vagyunk követni. Aztán néha kiderül, hogy az a fény bizony riasztó.
Hogyan lehet e különböző fények közötti különbséget felismerni? Ahogy gyümölcseiről ismerszik meg a fa, úgy talán a fényekről is csak hatásuk alapján tudhatjuk meg, hogy valójában mifélék. Tovább bonyolítja azonban a helyzetet, hogy ami egyesek kezében gyilkos láng, őrjöngő gyújtogatás, az mások kezében alkotó erő. A kemence illatos kalácsot sütő parazsa okozhatja a kéménytüzek pusztító tombolását. A vakító hegesztőláng jó kezekben a művészet eszköze. Lehetséges, hogy a fény is azért olyan univerzális, többszólamú szimbólum, mert egyszerre eszköz és entitás. Hajdanán sokat vitatkoztak a fizikusok, hogy a fény korpuszkuláris, tehát anyagi jellegű, vagy hullámtermészetű. Hosszú évszázadok alatt derült ki, hogy mindkettő. Egyszerre rezgés, hullám, energia, és emellett valamiféle anyagi lét is. A fény az egyik leguniverzálisabb, mégis legsokfélébb élménye az emberiségnek. Éppen ezért metaforikus világa is kimeríthetetlenül gazdag. Talán nem aranyló fényük miatt mitikus erejűek az Aranyhajú hármasok? Valójában a transzcendens fény a létük. Édesapám, Csáji Attila, a fényfestő, 1962-ben egy ódát írt a fényhez. Egy része így szól: „A valóságot tünékeny képe idézi / és e tünemény valósága a fény / a megfoghatatlan érzékelhető / a megfoghatatlant érzékeltető / a fény, mely a létünk. / A befelé végtelen tér mélységeiből, belőlünk árad. / Tudósok mondják: kölcsönzött fényből élünk, / amellyel millió kilométerről / üzen nekünk a Nap.” És ahogyan a nap az égen végig haladva árnyékokkal rajzolja tele a földet, át- és átírva a világot kalligráfiáikkal, úgy az ő plasztikus jelrács-festményeit is át- és átrajzolja a különböző szögből beérkező, vándorló fény. Ez teszi plasztikussá, árnyalttá a világot. Fény nélkül nincs árnyék, de árnyék nélkül van fény. Egy antik napóra felirata így szól: „Engem a fény, téged az árnyék vezérel.” A fény örökké magasabb rendű a sötétségnél. Hiszen a sötétség csupán a fény hiánya, míg fordítva ez már nem igaz: a fény nem a sötétség hiánya. A fény valami, ami láttat és alkot. A fény a művészet, a sötétség a hőbörgő tudatlanság és érzéketlenség szinonimája. Mégis ahogy a fény, úgy a művészet sem csak csupa fennkölt és magasztos erő, hanem lehet romboló, pusztító, züllesztő is – a kérdés továbbra is az, hogy milyen a gyümölcse.
Nehezen tudok elképzelni szabadabb, izgalmasabb és gazdagabb művészi gyümölcsöt a Napút folyóirat majdnem negyed évszázadának termésénél. Néha mézédes, máskor fanyar, csípős humorú, vagy akár ajkaink közt szétomló, nyelvünkön szétáradó gazdag íz harmóniái vannak benne. Most már biztos vagyok abban, hogy a zeniten van ez a Nap(út). Ezért csillanhatott meg a fénye egy mélységes-mély kútnak mélyén, s válhatott Napkúttá. Ez a felfénylő kút valójában a világ vertikális tengelye: összeköti az eget a földdel, akár Weöres Sándor versében a bennünk lévő létra. Kedves Tamás! Ugye ez a kút volt az, amelyből az Aranyhajú hármasok is ittak, s ez a kút volt az, amelyből az elsőköteteseink szomjukat oltották. Kedves Gyuri! Ez a kiapadhatatlan kút volt-e az, amit soha nem múló erőddel tápláltál, tisztítottál, mélyítettél? A napút festőjének, Csontváry Kosztka Tivadarnak egyik csodálatos, Mária kútja Názáretben című festményén van egy kút, ahonnan mindenki viszi a vizet, hordják haza; egyedül a művész az, aki önmagát festette a jelenetbe, s vizet önt a kútba egy korsóból. Ő valamit hozzáad a kúthoz, a kút vizéhez, hiszen a művészet nem a valóság visszatükrözése csupán, hanem valóságalkotás. A teremtés folytatása. Hiszem, hogy a Napút-kör, a naputasok, és a megannyi szerző zöme nem elvenni, hanem hozzátenni akart Isten nagy munkájához. Drága Gyuri és Tamás! Köszönöm nektek, no meg szerkesztő- és szerzőtársaimnak, hogy e pazar gyümölcsöt termő fény(világ)fát oly sokáig közösen nevelgettük, e mélységes-mély kútban megmerítkezhettünk, és a Nap fényét visszatükrözve, erőnkhöz mérten, némi éltető vizet is önthettünk belé!
Barátsággal ölellek benneteket:
Koppány
7. „Szelíd-szomorú tekinteted”[7]
Szondi György levele Prágai Tamáshoz†
2023. április 18.
Ritkán térnek be hazaiak hozzánk, keseregték az iskolában – tündérlő órát tartottunk Koltón, Tamás, igen. Tanárok, diákok zsúfolódtak. Megannyi helyszínen esztendők teltén még – Napút-csapatosan. Mennyi zsongó együtt szereplés színeinkben és napok élete szerte az országban, Erdélyben, Vajdaságban, Kárpátalján, Felvidéken, Bulgáriában.
Krétával kézben a tanártekintélyű szelídség. A tüntetőn szelíd tekintet. Délceg és megbocsátó. A felszegett tekintet a csarodai templomban. Kerested és látod. A férfiasan sugalló tekintet. Értük a lányok, értik az asszonyok. Tamás, ugye, hogyan honolt a szép igen, tudod.
(Fotó: Szondi György)
Véletlenül ereszkedve bele magam a szerkesztőségi világba: 1994, Polisz. Azonnal akkor ott – te. Azóta végig, addig a végig: veled, együtt ennyire soha senkivel, egyfolytában. Kopogósak szavaim. Nem engedek utat törni azóta se a. Közel nyolc év után se. Most, kicsit, mégis, igen. Hozzád.
Zászlóbontás árva helyén rianó csönd kondult.
Hát 1994. Mindjárt úgy hozta a sánta éberség, hogy (magam-időbeni) első verseid más keresztnév alatt jelentek meg. Eredeti állapotában csenem ím ide a két oldalt – ajánlva bibliográfusok figyelmébe a hibát.
És kétezertizenöt. A kórházba sok-sok hét múltán már bevitetted laptopod, javítottad, írtad a Veller folytatását. Újságoltad, örültek az orvosok: megindult a velő vörösvértest-képzése. Megegyeztünk: ha nem maradhatsz szerkesztőként nálunk se… leszel konzulens, mondtam, nélküled nincs Napút. Így történt. Lettél örökös szerkesztő.
Kopogósra konokult akkor a szavak szűk egymásutánja.
(Fotó: Szondi György)
Kopogni szeretnék immár, Tamás. Hiába foszlanak aranyló kontúrba homály-uralta vonásaid, tűnik el tekinteted – velünk vagy. Te adtad az 1999-ben útra ívelő folyóirat nevét is: Fazekas Mihály csízióiból hoztad hozzánk. A Nap útíve. Te neved áll a Cédrus Művészeti Alapítvány élén. Hány és hány írót, költőt indítottál: díj viseli neved – a nálunk könyvvel debütálók kitüntetéseként. Fiad is – milyen méltán – megkapta. Hét könyvednek lehettünk gazdái, tavaly életművedről, rólad is tudós kötet jelent meg műhelyünk gondozásában. A szófiai pazar előadások irodalmunkról, ott a fiatal bolgár és magyar költők antológiája – érdemed. Bolgár klasszikusok fordításodban.
Velünk vagy, igen, velem és bennem kivált. Megannyi közzé került, még több magunk között maradó csínosság és csíny.
Körülöttünk a rivallás hányavetisége, sokak döngő magabiztossága, szökik szembe úton-útfélen a zsákmányéhség. Szelíd-szomorú tekinteted, Tamás.
Köszönlek.
(Fotó: Szondi György)
Illusztráció: Jacopo da Pontormo: Barátok (Cicero ‘Barátság-soraival’)
Ezek is érdekelhetik!
Láncra vert eső* (Levélfa, 78.) →
Keresztúton (Levélfa, 77.)* →
Csokonai 250 (Levélfa, 76.) →
