Földeák Iván: Örökségünk
Lévai Katalin: Az örökhagyó. A Reök család regénye (Kocsis Kiadó, 2023)
Szociológusnak indult, szociálpolitikai lapot szerkesztett, tanulmányköteteket adott közre. A társadalmi esélyegyenlőség egyik élharcosa volt, s mint ilyen, elsőként lett a terület – igaz csak rövid időre – felelős minisztere. Hogyan alakult utána a társadalmi csoportok, nemek közötti egyenlő esély helyzete – ne firtassuk. Később belemerült a politikai életbe és mint európai parlamenti képviselő, 5 évig Brüsszelben folytatta pályáját.
Megízlelte a politikusi lét minden örömét és keservét, mielőtt végleg elkötelezte magát az irodalom mellett.
Egy önvallomásszerű válogatott írásokat tartalmazó könyvvel indult, melynek a címe is kihívó volt, És találó. „Táncrend nélkül”. Lévai Katalin képtelen előre megírt pályán mozogni. Keresi a helyét, a helyet, ahol tehet a közért. És végül ezt az irodalomban találta meg.
Következő 14 könyvében érdekes írói pályát futott be. Először saját élményeit, a politikai és magánélet kacskaringóit mutatta be, majd egy nagy ugrással témát váltott. Önmaga kiteljesedésére és az olvasók örömére. Megtalálta a műfaját. A történelmet, a közelmúltunkat vette vallatóra.
„Cseppben a tengert” – az írói szándék és ábrázolás zsurnalisztikus fordulata. Van, akinek ez sikerül. Lévai Katalin történelmi családregényeiben bebizonyította, hogy lehetséges. Új könyvében az „Örökhagyó”-ban ezúttal egy dél-magyarországi család egyik sarjának életpályáján keresztül mutatja be az elmúlt százegynéhány esztendő hazai történelmének fordulópontjait. Izgalmasan és érdekfeszítően, emberi sorsok szövevényébe ágyazva.
Volt idő, amikor a „polgár” meghatározás szitokszónak számított. Egy levitézlett társadalmi osztály maradványaként tartották számon. Azután jött a rendszerváltás szele. Egyszeriben trendi lett, pártok tűzték zászlajukra. Olyanok, akiknek vezetői nem hogy nem éltek abban a korban, amikor ez az osztály befolyással bírt a hazai életre, de még halvány elképzelésük sincs arról a történelmi szerepről, amit betöltött.
Kevesen írtak a magyar polgárságról. És még kevesebben tették ezt olyan gondosan, forrásokat végigkutatva, ahogy Lévai Katalin teszi új regényében. Arra az örökségre emlékeztet, amit egy elfeledett osztály egyik, önmagára nem hőstettel, csupán becsülettel végigjárt életútjával figyelmet felhívó tagja képvisel szűkebb pátriájában. És történelmünkben is. Egyszerűen élte az életet. Úgy, ahogy a közösségért élő, a Tiszát gátakkal megzabolázó mérnök édesapja a XX. század első évtizedében rá hagyta. Gazdag és tanulságos örökséget idéz az írónő s igyekszik szélesebb kitekintéssel bevinni a hazai köztudatba.
Ha meg akarjuk érteni a szerzői alapállást, azt, miért lett hős Reök Andor, nem árt, ha ellátogatunk Szegedre. S megszemléljük a város egyik büszkeségét, a Reök-palotát, a hazai szecesszió korán, tragikusan elhunyt építészének Magyar Edének remekművű alkotását. Mert ez az épület szinte egymagában megtestesíti mindazt, amit építtetői, a Reök-család adott a tájegységnek, az országnak. Akiknek az életét, pontosabban annak egy szeletét az írónő elénk tárja.
Huzatos vidéken élt ez a család. Dél-Magyarország nem volt csendes és nyugodt oázis a Kárpát-medencében. Vérzivataros háborúkon át, határ ide-oda tologatásainak korában. Felszított és csiráiban még mindig bennünk élő nemzeti gyűlölködés indulatában. Lévai Katalin szinte minden történelmi ihletésű regényében hitet tesz a tiszta gondolat mellett: „rendezni végre közös dolgainkat”.
Hősei keresték az igaz utat. Ki így, ki úgy. Ki itthon maradva, ki elköltözve. A történelem nem igazán kegyelmezett nekik. Nekik sem.
Sajnos kevesen voltak, de azt a keveset, amit az asztalra letettek, el kell ismerni. Sine ira et studio. Mert igazából nem is volt kevés.
Útjuk folytatói, örökösei itt élnek köztünk. Reök Andor megérdemli, hogy emlékezzünk rá. És családjára, elődeire. Bölcs objektivitással, ahogy az írónő teszi.
Miért fontos ez a könyv napjainkban? Azon túl, hogy érdekfeszítő és izgalmas olvasmány, tanulságokkal is szolgál. A szerző olyan örök értékeket mutat fel ennek a családnak az életében, ami biztos fogódzó lehet jelenünkben is. A munka tisztelete és megbecsülése. És nem csak a saját munkádé, de mások, százak, ezrek, tíz- és százezrek munkájának elismerése és tisztelete is. Nagy szükség van rá, miként a könyvre is. Fogadják szeretettel, ahogy a szerző a történetet papírra vetette.
A Reök–palota (forr.: www.reok.hu)
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Végh Tamás: „Hogyan érzi magát a lélek mostanában?”* →
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
