Antal Attila: Panaszló ének (versek)
•
Trubadúr nyári esőben
Gyöngyöd pereg tenyerembe
nevetésed hallom
láthatatlan rácsok között
vívom érted harcom
felhőlovak dobrokolnak
láz égeti ingem
volt nyarak vitorlaröpte
vinne messze innen
hajtanám a Göncölszekért
álmomban és ébren
csak hogy arcodnak mielőbb
közelébe érjen
járnék érted rozsdaerdőt
kő-lapumezőket
mocsarakat hol ölt kékes
lángnyelvet a tőzeg
ringnék tengeren félelmek
hánykolódó árján
medúzák derengő fénye
lepné recehártyám
Városszél
Párafüstös tó: mocsármaradék
—Partján kerített játékudvar
—ülök poros-zöld szögletén
—köröttem alkonyba oldódik
—hinta műanyaglapát
—homoksütemény
Az előtüremkedő este a környék
—szúnyogsírásos múltját
—szabadítja rám
—Holdarcú megesett lányok
—testét emészti
—iszappá az ingovány
—Pisztolypárbaj elmosódott
—képei sodródnak szemem előtt
—Vér- s bomlásszag indái
—kússzák be a levegőt
És szólít húz szirupos mélybe
—valami tűrőképességemet
—meghaladó erő
—Burkolózom előle
—még ősibb időbe
—Ringatnak történelem előtti fények
—míg a mocsári nyárfák
—ezüst suhogása
—élettel-halállal megbékéltet
Láttál-e már
csillagszirmon harmatot
sárba veszett víg napot
gémet sugár-szárnyakon
szárnyat ahogy megragyog
szemek mélyén lélek-sebet
folyón tutajozó hegyet
koponyán kelt pára-múltat
kort mi kísért s ellebeg
fagyon lángzó berkenyét
rettegést lápon futni szét
szalagokkal ékes nyírfát
vetni betonra szívét
asszony-ajkakon eredt
mézes mosolyt mérgeket
kés-ívű szemöldököt mi
sebez s mégis kell neked
ködbe vesző szekérnyomok
tócsáin halódó Napot
új utakra rejtegetett
régi vándorcsillagot
időt átfuvalló szelet
mi megérint s elfeled
sziklát mely ismer és mégis
jól ellesz majd nélküled?
Vénséget panaszló ének
(székely népdalok nyomán)
Csontjaimat marja-rágja
elmúlt idők fáradsága
Nap nevelte reményeim
zárva a Hold udvarába
kutam tükre sárba sorvadt
nem téríti vissza szómat
ha mi fénye fel-felpillog
szeme varangynak kígyónak
fülemben légydünnögés ül
kedvem verdes szárnya nélkül
ajkam ebhangon vonyító
szelek hidegébe kékül
megavult az élet bennem
tengek-lengek szerelmetlen
hűlő szívem gyászba csámpál
fekete földdé kell lennem –
ború néz a vén szeméből
míg kipusztul mindenéből
s ha nyög – böjtben erdei ág –
ügyet se vet rá a világ
Illusztráció: Hangszerrel esőben (átdolg. S. E. Oppenheim-részlet)
Ezek is érdekelhetik!
A 2026-os Cédrus-pályázat verseiből (Gréczi Imola, Nemes Máté, Sz. Kárpáthy Kata) →
Vitéz Ferenc: Szavak és Kavicsok →
Németh Erzsébet: Ö T S Z Ö R Ö K →
