Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván
Kovács katáng Ferenc: A zebrán túl (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024)
Mi van a Zebrán túl? Más, mint innen? Fekete-fehér vonalak váltakozóan? Vagy Malevics fekete-okker-piros hasábjai kellően felhasogatva? Hogy mi, nem bizonyos! Hogy ki? – annál inkább! Kovács katáng Ferenc, akár Norvégiában, akár Magyarországon!
I.
Negyvenegy évig Oslóban lévén, már hazai lépcsőket járván, hazatért véglegesen a Kovács-katáng-házaspár, folytatván a kezdeti harmincvalahány magyar évet: „negyvenegy évig / hibrid üzemmódban / hol áldott hazai / hol emberbarát oslói / levegővel éltem… / Karnyújtásközel / az Úr… / Ha a Király lépcsőt / hóban, fagyban / a kedvessel járjuk”. Azóta megsokasodtak a világproblémák, hosszan lehet sorolni a bajokat: „ózonlyuk / globális felmelegedés / túlnépesedés / menekültáradat / új gyarmatosítás / világégés”. S a hajdan oly tiszta-átlátható Norvégia is belemerül a gyarmatosító nyugat-EU önfeladó ressentiment-jába: „Kukásautók kerülik / a sikátorokat / bűz, szeméthegyek…”. Sőt, emberáldozatot is hajlandó hozni a bűnös nagyhatalmak oltárán: „K e z é b e n v i l l a n a k é s / nem válogat / elvegyül, újabb áldozatba / meríti a pengét / Mert teheti…”. S aktuálisan hiába rendeznek egy-egy kérdést, mint a mesében, sokszorozódik a ’következmények nélküli’ megoldatlanság: „hétfejű sárkány / Ha egyet levágsz / új nő helyébe…Sárkányfejhegyek / lepik el a várost…”. Lehat a szenny- és bűn-iszony a legalsó, legbelső szférákig. A ketrecharcterem takarítóasszonya szempontjából az autentikus északi demokrácia így fest: „Fejmagasságig súrolókeféli / a drótkerítést is! Takony, vér és bőrdarabkák…”
II.
Bájos beszólások tarkítják a Magyarországon született s nevelt unokák beszédét: „Jegenyék a ház két sarkán / odébb s z ö k ő k ú t f a”. Tetszenek tudni, mi a szökőkútfa? Nem más, mint a f ű z f a. Telitalálat. Esti altatásnál számolnak magukban a gyerekek: „Friss hang harsan: Te mennyinél tartasz?” Pajzánabb, fájdalmasabb játékot játszanak: „seggrepacsi…Kegyetlenkednek tovább / míg maguknak is sajog / pirosra vert tenyerük…” A honi felnőtt felidézi a családi hagyományt. Milyen volt hazánkban a fenyítés? A dédi „elsőre ráncolta a homlokát / másodszorra felemelte szavát / harmadszorra a kezét is (?)” Igaz, a harmadik esetben is csak emelte. Mert nem volt rá szükség. S midőn gyermekké válva, a felnőtt férfi ügyetlenül kísérletezik a palacsinta-sütéssel, bizony kudarcot vall: „Kedve támadt ötven év múlva/ kipróbálni a fent említett szakács / trükkjeit. Az első beleégett… / Mik lehettek kudarca okai? / …ukrán búza, lengyel tojás / cseh cukor, szlovák tej/ francia teflon, vagy/ született magyar bénasága?” A magyar könnyen magára veszi a hibát, szokásos jól begyakorolt bűntudatával. Ahogy nagyapja otthon hajdan lelkiismeretét ajzotta balfogásával:” A szentséges úristenit! / Csattant fel nagyapám / a terebélyes karácsonyfa / végét faragva, tenyerébe / szaladt a kés. Ezzel az / ünnepnek szakrális részét / magára nézvést le is tudta.” Az asszonyok akkor is, ott őrzői voltak a szent hagyománynak. Mákos kalácsokat év közben is ettek: „de bejglit szeletelve / vaníliás porcukorral szórva / csak szenteste tálalt Dédi”. Azóta, persze, ez a szokás is kiüresedett…
III.
„Szakadt ruhás, koszos csőlakó” áll asszonya elé: „Nem mozdul, nem nyúl a pénzért / Kevesli? – csattan fel, elkenődik a lakk / A férfi elkapja fejét, odébbáll, orra / alatt morog – cserélünk mi még helyet!” Igen ez az, amikor elasztikussá szutykosodnak a viszonyok. Az adakozó nem adakozó, a koldus nem koldus. Az üldözött migráns már nem betolakodó, hanem honfoglaló hős. Már az európai is átveszi a bevándorló-szokást, felesleges a mosás: „Olvasta, kipróbálja / környezetkímélőbb / ha szennyesét / időnként kidobja”. A szennyet veszi észre itthon is, akár mélyen a gyerekkorba nyúlva vissza ma: „Zúdul a szenny / a Kopaszi gát felé / Ezer felől tűz a delelő Nap / dunsztosüvegekben / télire elrakva lenne igazi”. S közben kulturált sportolók róják széles köreiket: „maratont futók / A korláton kívül / lelkes lusták / kanapékoptatók”. Polarizálódik az emberiség, két antagonisztikus ellentétre válik. Ahogy magán is észreveszi a szerző, hogy szokásai szertartásai egyszer csak helyet cserélnek: „szentélyek szertartásait / újabban kerülöm. Ütemet / téveszt a szívem…”. Testivé koncentrálódnak az életmód-változások. Veszi észre, párja is érzékenyebben reagál a szíven ütő szépségre: „négy pillekönnyű hattyú kering… / Íróasztal mögül / háttal a képdoboznak / szól és kérdez a Kedves: / Hogy képes valaki / ilyen gyönyörű / zenét komponálni?” A költőt félig-meddig ismerve, látjuk őt, amint a le-se-szállók között, időből kiszakadván, prekolumbián-mód, visszaszáll az időben, átlényegül: „Leszállók közt / mindig akad / aki indián mód / lelkét bevárni / megáll és meditál”.
IV.
Azzal kezdődött gyarmati kis-Magyarországon, hogy „A fiú hősiesen / koplalt”. S hazát kell váltani, hogy elviselhető legyen: „Öt évig éltek harminc / négyzetméteren / s nem vette észre / mikor lett a másiknak / elviselhetetlenül szűk… / Szűk, sivár zugra emlékezett / világos, élhető garzon fogadta”. De az északinak se fenékig tejfel: „Kerül minden / váratlan helyzetet / kitárulkozni képtelen… / tőle is kérdeznek ezt-azt: / a diktatúráról / a sajtószabadságról / a gyermekvédelemről / a korrupcióról… s egyikük felemlíti / a magyarnak hitt szakállas / talányt: ki megy be / utolsónak / a forgóajtón, s jön ki elsőnek?” Az Éld az életed örökszép direktíváiból merít erőt a gyerekkor keserves emlékeire: „Gyakran térdepeltetnek… / csakis a bolyhos farkú ördög / sarkall, hogy a felnőttek háta mögött / rosszalkodjam, csipkelődjem, gúnyolódjam… a fél világot bejárnám / hogy a szorongató emlékektől szabaduljak…” Bezzeg most más világ van. Ha átadja helyét buszon öreg nyomoréknak „Mielőtt odaérne, egy nyakigláb kamasz veti le magát az ülésre…” S a gender-elmélet, a WOK beszivárog ridegészakra is a gyarmatosítóktól: „Éjjel nem fűtesz: / két paplan / alatt is dideregsz / Feljelent a szomszéd / ha gazos a kerted / De az is baj, ha / lekaszálod a méhlegelőt / Feljelent, ha locsolsz / ha nincs rovarhoteled / Ha bizonyos hónapban / nem lógatod ki / a szivárványos zászlót / Költözz a Lappföldre!” Azután „Nyolc év kell a szépítésre / döntetlenre hozni / a kétesélyes meccset”. Vagyis még legalább nyolc esztendeig kell itthon élvezni az életet, hogy utolérje a szerző a skandináv negyvenegyet. Aztán itthon lehet képviselni az álszent, hazug és szodomita északi szellemiséget: „Skandináv hivatalosságok / tüntető távolmaradása / ciki lenne részvételük / Az északi sajtó seperc alatt / taccsra tenné őket / Mi bezzeg, a nép egyszerű / gyermekei, svéd és norvég / útlevéllel regisztrálunk…! Lám, a genderőrület ellen / még az északi államok / polgárai is tiltakoznak”. Ki tudja, mennyire lehet komolyan venni a brüsszeli bürokrácia elleni harcot? „Hajaj! Magyar virtus / Kiűzzük hazánkból / Brüsszelt, mint / korábban az oroszokat!” Felemás állapotok: legnagyobbjaink semmibe vesznek, míg az ember szembesül az ’eszement Északkal’: „Lám Grosics, Czibor / s az istenáldotta Balczó / feledészónában landolt… / az eszement / Északon keresem a tegnapi napot: / manapság vállalhatatlan állapot”. A legszebb könyvet, a Rubáiyátot illusztráló zseniális művészről, Szász Endréről jut eszébe Cziffra György. Illetve, fordítva: „Cziffra zongorajátékát hallva/ mindig SzászE jut eszembe”. Felidézi a költő az előzőekkel konzseniális szellemiségű főszerkesztő, Szondi György varázslatos könyvszentélyét is: „Csak Sz Gy pincéjében látni / halomba stószolt könyveket / nincsenek homokba ásva / pókhálósan, polcok mögé bújva”.
V.
Már benne járunk alaposan a zebrában, mikor Feri bemutatkozik: „Nem vicc, kótaj Kovács / férfiszabó fia vagyok / Katáng a becenevem”. Persze, ez a kezdet. Cédrus és Arany János díj ékíti méltán az utat. Mely a magyar gyerekkortól így is összegezhető: „Rumcájsz kalapja alatt / egésznek tűnő élet / plezúros, lila foltos gyerekkor / ficamok, folyton vérzik valahol… / De megtörténik a csoda / holtomiglan, holtodiglan szövetségben / kedvesemmel máig tart fogadalmunk / ötven év telt…”. Ez az életre szóló hűség hét határon túl is tart. Ha be is szürkítik a férfi lelkiismeretét ismeretlen kísértetek: „telehold volt / Reggel riadtan ébredek / mint aki rossz fát tett a tűzre… Csak nem a tetőn jártam / egy szál gatyában? / Holdkóros lennék?” Nem kell a rosszkedvhez álom, elég egy alternatív keleti gyógyhely a kiábrándult megvilágosodáshoz: „Oda az életkedv, az önbizalom / Kényes jószág az immunrendszer, erős / ha a gazdi is az… / ez az a hely, ahol más keresi a hasznot”. De a szerzőt, költőhöz méltón, az őrületig rettegtetik a rémálmok: „Csuklós villamos / forgójában pörgött rácsos ágyam, / ágytálat húztak ki alólam / utasok fordultak el utálattal… / Lezuhanyozom. Rossz nap, keserű szájíz / Kerülöm a forgalmas helyeket”. Ilyenkor jut eszébe hangsúlyosan az önfeladás:” A csúcson kellene abbahagyni / Nem elviselhetetlen de / egyre kellemetlenebb az élet”. De családi humor átvezet a kisebb-nagyobb mélypontokon. Édesapja disznóöléses kalandja kelti az élcet: „Ekkor nevettek másodszor / apámon, s nem utoljára. Ha szabász- / varrász tudományát s hozzá / kézügyességét emlegették, robbant / a poén: S szőrén ülte meg a kocát!” S a kevésbé hízelgő sztorik is megédesednek. Lermontovot idézi a költő: „egy pakli kártya a világ / Álltam Apa mögött… / Kerékpárja vázán / vitt haza egy pincér….” Nem csak sejtjeiben őrzi az atyai örökséget, hanem keresztnevében is: „Xavéri Szent Ferenc / India és Távol-kelet védőszentje / Halála napja december 3 / Családunk hagyománya szerint / Apám e napot ülte, én folytatom”. Késve, hazatérvén, már kelletlenebb vendégnemlátás fogadja: „A Taknyosban Gézus / pincér volt a csapolás / mestere. Célzott, lecsapott / dugó be… / új pincérek jöttek / s brassói, magyaros / szűzérmék sehol az étlapon”.
VI.
Amikor ténylegesen lépked a zebrán, se itt, se ott nincsen. Mindkét oldalon gyanakodva figyelik: „Kristálytisztán látszik / egyik lába sem éri / a csíkosra festett átkelőt / Az időkód a következő / talajfogásig harmincnégy / másodpercet ugrik”. S hihetetlent lát, két teljes láb feszít nadrágszárakban: „Gajzervarrott / áttört mintás / cipőjén akad meg a szeme / Megdöbbenve nézi, két láb / végződik két cipőben / Ilyet se pipált még!” Csupa furcsaság a világ: „nem jön szembe vele / se balsors, szerencse se”. Teljesen természetes, hogy lépteit számolja, s evangélikusként se mer keresztet vetni a feszületnél. Nem csoda, ha Ficót ennél kevesebbért hasba lőtték: „százkilencvenöt, százkilencvenhat / S van még százhúsz lépés / az első padig… Nem keresztet vetni / – persze megtehetné, csak nem / tagadná ki az evangélikus püspök!… Ficót meglőtte egy fanatikus őrült…” Egy felajzott színházi estnek tanúi leszünk. Ez a legvalóságosabb, a protagonista szédítő: „ódivatú, csíkos fürdődresszben / könnyed, nőies karlendítéssel repdes / a nézőtéri kristálycsillár körül / hamisgyémánt köldökpiercingjét / sápasztják a swarovski kritályok”. A nap tekervényes közönségessége köznyelven összefoglalható: „Hízik, véknyul / kanyarog, sűrül”. Munkahelyéről elbocsátják. Jobb is: „Képernyőn, retinán / villódzó ábrák / számsorok… / Délelőtt jobb kézzel / tereli a hullámzó sorokat / délután ballal”. Hogyan lehetne összehasonlítani a Nagyi hazai szeretetteljes munkájával: „Meleg barna / szeméből olvasom / mit szól a kezébe vett / sodrófához / derelyemetszőhöz…” S még ha meg is int elkódorgó csínjeimért, azt is hajdani őseink, az avarok halotti szokását megidézve teszi: „Hátrakötöm a sarkadat!”
Illusztráció: kötetméltató
Ezek is érdekelhetik!
Kerényi Mari: Magyarul – az Angyalok nyelvén (egy nyelvi lektor elfogult vallomása) →
Széplaki György: Csipke finomságú pillanatképek →
Turai Kamil: Nagyvonalúan, csendben (Parcsami Gábor szíven ütő végverseskötete) →
