Halász Margit: Fahéj illatú szelek
Bánki Éva olyan jól ismeri Portugáliát, hogy akár utazási irodát is nyithatna. Özönlenének a turisták, akik a színes szeleket, illatos süteményeket, sziklák között gubbasztó falvacskákat, gigantikus hullámokat, zsongó kikötőket, tengeri ütközetet ábrázoló azulejokat szeretnék látni.
Bánki Éva regénye sokat markol, és még többet fog. Biztos fazekaskézzel formálja elő a szereplőket, a háromgenerációs Pero de Alencarokat. Azt, hogy szívvel formálja őket, nemcsak fejjel, onnan tudom, hogy amikor a tengerparti sziklák közé ékelődött kis faluban az első Pero haldoklott, komoly érzelmi válságba kerültem. Szurkoltam, kedves Éva, mindig van mód az életben tartásra, légy szíves, vagy inkább követelem, hogy tartsd még életben egy kicsit. Mi lesz így a nagy felfedezésekkel? Meg velem mint olvasóval?
Az olvasó nem tud érzelmileg rákapcsolódni olyan irodalomra, mely csupán hideg fejjel, profizmusból íródik. A fahéjas süti akkor a legízletesebb, ha a hozzávalóhoz odalöttyint még a sütőasszony egy fél findzsa szeretetet is. Lehet írni remekműveket briliáns írástechnikával, vérprofi szerkesztessél, na, most itt tessék sírni, itt meg lehet hüppögni és még sorolhatnám. Egyre kevésbé merülök el az ilyen könyvekben, éppen azért, mert nem lehet lemerülni bennük. Az olvasók azok olvasók, szeretnek mélytengeri búvárkodni. Szó se róla, elgyönyörködöm egy újonnan épült ház zseniális struktúrájában, de engem jobban megragadnak a vályogból vagy kőből épült házikók, amelyek eresze alá jó esetben egy-két fecskefészek is odatapad.
Bánki Éva regényében sok szeretet van: a mostohatestvérek végül megszeretik egymást, miért is ne? Hála Istennek, nemcsak bántalmazásból áll az élet. Ne csak bántalmazástörténetekből álljon az irodalom sem. Ha meg az édesanyánk sütijének illata, mint egy dimenziótlan dzsípíesz visszavezet bennünket a gyermekkorba, miért is ne mernénk elindulni ezen az úton. Nem könnyes szemű, andalgós, egzaltált botorkálást írt meg Bánki Éva sem, hanem könnyed, határozott léptű, komoly, felnőtt visszatérést.
A regény matériájába, mint Aldonca a fahéjt a lágy tésztába, a szerző egy csapott kanál G. Márquezt sem volt rest belekeverni. Ettől lett levegős a regény textúrája, ettől nem lett ragacsos és tapadós, átlátható és átjárható még a dagadó és duzzadt érzékek ábrázolása közepette is. Íróilag milyen remekül megformált Aldonca, a néma, sudár, fekete asszony, három nevelt és egy édesgyermekével. Falra pingált mondatai ott világítanak gyermekei szívében, vesse őket a sors bármerre. A regényben finom humor színezi a bíbor, zöld, arany szeleket. „Aldonca nem tudott beszélni, de már képes volt vitatkozni.”
Nagyon szimpatikus a regénybeli bátor, lázadó lány „esete”. „Én, Rita da Covilha a lábamat se tehetem őfelsége karavelláira! Hát mondjátok meg, miféle élet ez?” Vagy: „Ha egy lányból király lehet, akkor én miért nem mehetek el navigátornak?” „Ritának (…) zárdában lenne a helye, ez az egyetlen hely a földkerekségen, ahol egy lány egész életében olvashat és álmodozhat.”
Bánki Éva regénye ott játszódik, ahol a szárazföld véget ér, és az óceán kezdődik. Az ilyen határvidékek mindig kíváncsiskodásra csábítanak, mi van a nagy vízen túl? Mint forró nyárban a fű, szinte perceg a könyv ettől az izgalomtól, legyen bár a helyszín egy zsongó kikötő, vagy egy álmos-ólmos kis falu.
Ezt a könyvet olvasni fogják. A gyerekek kikölcsönözik az iskolai könyvtárakból. Kézről kézre jár majd. El fog tűnni egy-két példány, és jönnek a mentegetőzések, szinte már hallom. „Apukám véletlenül bevitte a munkahelyére, a takarító nénink elkérte a fiának, de felmondott. A kistestvérem ráöntötte a paradicsompürét, anyukám kérdezi, hogy vegye meg, vagy a pénzt küldje be. Áramszünet volt és mire visszajött az áram, eltűnt a könyv a kanapéról, valószínűleg becsúszott alá, de nem találjuk…”
Portugalista vagyok, mit szaporítsam a szót. Algarve úgy cseng a fülemben, mint a sziklaüregek közé ékelődött, kagylószélcsengős falu, ahol ráadásul fekete kagylót sütnek a kemencében. Húsz éve, ottjártamkor nekem is sütöttek ilyen welcome kagylót. Amikor elém tették, az összes fantáziámat elő kellett szednem, hogy úgy mondjam le a kóstolót, hogy ne sértsem meg a vendégszerető, szívélyes gesztussal kínáló vendéglátóimat.
Az Alencar-fiúk három nemzedéken át vágtatnak a szelek szárnyán az új világok felé. Kedves Olvasók, szálljatok be a karavellákba, és irány az óceán! Izgalomban, lelkesítő, félelmetes percekben nem lesz hiány. Ezekről nem írtam, ezeket látni, hallani, ízlelni, tapintani, azaz olvasni kell.
Illusztráció: címlap fh.
Ezek is érdekelhetik!
Két könyvméltató (Oláh Tamás: Örökbe ékelődve, Baka Györgyi – Oláh Tamás: Keresztbe kötve. Ikerjelek) →
Ádám Tamás: „Isten öleléséből font széken” (Hajnal Éva „az a nap” című új könyvéről*) →
Lajtos Nóra: A „kárpátoki kis haza” versei és egyéb költemények →
