CSÁJI ATTILA (1939-2025)
†
Barátunk, szerkesztőtársunk – Csáji László Koppány édesapja halálának másnapján tette elénk e szívet markoló írást. „Szerető családi körben, békésen aludt el. Írtam egy rövid novellát az egyik olyan emlékéből, amit sokszor emlegetett.”
Csáji László Koppány
Attila zsoltára (1958)
A macskaköves utcát a sötétben szemerkélő eső szikrázó fodrozatú patakká változtatta, ahogy a lámpák halovány fénye innen is, onnan is megvilágította. 1958 késő őszén csönd volt és hideg. Két fiatalember határozott léptekkel, kissé kapatosan lépett ki a Kiskakas kocsma ajtaján a Magdolnavárosban. Hazafelé indultak, aztán néhány lépés után az egyik hirtelen átölelte a másik vállát, és megtörte a csendet:
– Fagyos a levegő, befagynak a szájak is, mi?
– Én ugyan nem fogom be a számat! – kontrázott rá Attila félhangosan.
– Vigyázz, ez már szinte lázadás!
– Akkor lázadjunk együtt, Jóska!
– Miket beszélsz? Hogyan? – képedt el a magasabb.
– Mi az, ami tilos? Igazat szólni. Istent és a hazát szeretni… Ezt az istentelen világot széjjel kiabálni… – tétovázott Attila – Énekeljünk zsoltárt!
– Miféle zsoltárt? Minek?
– Olyat, ami már-már lázadás. Amiben benne van a magyar csodaszarvas és benne van az istentagadó világgal szembeni igazság.
– Van ilyen zsoltár? – nevetett Jóska.
– Van hát! A negyvenkettedik. – mondta Attila, és halkan dúdolni kezdte – „Mint a szép hímes patakra / a szarvas kívánkozik…” Ismered-e?
– Jé, ezt tényleg ismerem… Rendben. Énekeljük!
Egymásra sandítottak, és félhangosan elkezdték:
—Mint a szép híves patakra / A szarvas kívánkozik,
Lelkem úgy óhajt Uramra, / És hozzá fohászkodik,
—Tehozzád, én Istenem, / Szomjúhozik én lelkem,
Vajon színed eleibe / Mikor jutok, élő Isten?
A sarok mögül váratlanul egy árnyék lépett elő, feszesen, kihívóan. Fenyegetőn. A két férfi megtorpant, de nem ijedt meg, csak álltak egymással szemben pár másodpercig meredten.
– Vegyék elő a személyi igazolványukat az elvtársak! – közölte az egyenruhás alak.
Elővették. A rendőr lapozgatni kezdte az egyiket.
– Attila! Mi járatban így, éjfél tájt a sötét utcán?
– Hazafelé igyekszünk.
– Értem. És minek kell ehhez hangoskodni?
– Csak énekeltünk a barátommal.
– És mit énekelt, Attila? Ugye nem valami reakciósat?
– Mint a szép hímes patakra… – kezdett bele halkan Attila.
– Várjunk csak!
A levegő megfagyott. A szemerkélő eső és a macskaköveken csillogó fény a sötét, fénytelen égbolt helyett a földre vetítette a csillagos eget. A három alak ott ált a csupasz égboltozatban.
– Én ezt ismerem. – mondta döbbenten a rendőr.
– Na, Attila, most bevisznek. – suttogta Jóska – Figyelj! Én elterelem a rendőrt, te addig kapd ki az igazolványodat és fuss!
A rendőr – anélkül, hogy hallotta volna, mit mond Jóska – határozottan közbeszólt.
– Nem kell suttogni! Mondom, hogy ismerem ezt a nótát.
– Akkor énekelhetjük együtt! – mondta Attila, bele sem gondolva ennek következményeibe.
A rendőr intett a távolabb álló barátjának, hogy nincs semmi baj, nemsokára utána megy, ő meg csak menjen be nyugodtan a kocsmába.
– A szarvas kívánkozik… – folytatta a rendőr.
– Tényleg ismeri.
– Mit gondol, Attila? – háborodott fel a rendőr – Csak nem gondolja hazugnak a rendőröket?
– Akkor hát elénekeljük együtt?
– El.
—Mint a szép híves patakra / A szarvas kívánkozik,
Lelkem úgy óhajt Uramra, / És hozzá fohászkodik,
—Tehozzád, én Istenem, / Szomjúhozik én lelkem,
Vajon színed eleibe / Mikor jutok, élő Isten?
A rendőr megállt, és körülnézett. Senki sem volt az utcán. Sötét volt, hideg és csönd.
– Azt mondja, Attila, hogy hazafelé?
– Igen.
– És hol lakik?
– A Kisgömb utca 30-ban.
– Akkor elkísérem, és addig énekelhetünk. Már vagy tíz éve nem hallottam ezt. Utoljára a falumban énekeltem, Hajdúszováton.
– Rendben. Én meg Szepsiben énekeltem.
– Az hol van?
– Kassa mellett.
– Na, akkor az se valami nagyvárosi banda… – tolta feljebb a tányérsapkáját a rendőr.
– Nem.
– Akkor folytassuk!
Így hát folytatták. Először félhangosan, aztán egész hangosan:
—Könnyhullatásim énnékem / Kenyerem éjjel-nappal,
Midőn azt kérdik éntőlem: / Hol Istened, kit vártál?
—Ezen lelkem kiontom, / És házadat óhajtom,
Hol a hívek seregében / Örvendek szép éneklésben.
—Én lelkem, mire csüggedsz el? / Mit kesergesz ennyire?
Bízzál Istenben, nem hágy el, / Kiben örvendek végre,
—Midőn hozzám orcáját, / Nyújtja szabadítását;
Ó, én kegyelmes Istenem, / Mely igen kesereg lelkem!
—Mert terólad emlékezem / E Jordánnak földjéről,
Szent helyedre igyekezem / Hermon- s Micár-hegy mellől.
—Mélység kiált mélységet, / Midőn én fejem felett
A sok sebes víz megindul, / Mint egy erős hab, megzúdul.
—Sebessége árvizednek, / És a nagy, zúgó habok
Énrajtam összeütköznek, / Mégis hozzád óhajtok;
—Mert úgy megtartasz nappal, / Hogy éjjel vigassággal
Dicséreteket éneklek / Néked, erős őrizőmnek.
—Mondván: Isten, én kőszálam, / Mért, hogy így felejtesz el?
Ellenségim vannak rajtam, / Gyászban járok veszéllyel.
—Mert az ő hamis nyelvek / Csontjaimban megsértnek,
Mert így bosszantnak ellened: / Lássuk, hol vagyon Istened?
—Én lelkem, mire csüggedsz el: / Mit kesergesz ennyire?
Bízzál Istenben, s nem hagy el, / Kiben örvendek végre.
—Ki nekem szemlátomást / Nyújt kedves szabadulást,
Nyilván megmutatja nékem, / Hogy csak ő az én Istenem.
Aztán egyszer csak odaértek. A rendőr tisztelgett, és a két fiatalember mögött bezárult a kapu.
†
Gyászolom. Erős jellem, tiszta gondolkodó, úttörő jelentőségű képzőművész volt, mindenütt, bármely életterületen, ahol találkoztam vele – hatása alól nehezen szabadultam. Nem is akartam szabadulni. Nehezen is fogok ezután, nem is lehet. Emlékezetemben megőrizem. (Szondi György)
Szerkesztőségünk szeretett-tisztelt jelességeinktől a Napút ⇒Hetvenesek évkönyvébe fogalmazott életút-összegezéssel búcsúzik el. Csáji Attilát szerettük.
Illusztráció: In memoriam Cs. A.
Ezek is érdekelhetik!
KELEMEN LAJOS (1954-2026) →
URBÁN LÁSZLÓ (1950-2025) →
Ádám Tamás (1954–2026) →
