Baley Endre: Hatodik érzék, Apokalipszis, Láthatatlan angyalok

Hatodik érzék

Ó, Uram, kérve kérlek, fordítsd felém
a te imákkal borított arcodat,
vesd rám isteni háromszög-tekintetedet,
nyisd ki palotád angyali fanfárjaitól
süket füledet, nyisd ki végre,
halld meg gyarló teremtményed hangját!
Figyelj egy kicsit rám, hadd kérdezzem,
amikor saját képedre, hasonlóságodra
megteremtetted az embert, mi volt a hasonlóság?!
Uram, te, aki minden világnak és titoknak
egyedüli tudója, a TEREMTŐ vagy
mit szólsz mindahhoz, amit most látsz?
Mënyi milosztben terömtöttöved elevé
miü isëmüköt Ádámut, oduttad vala neki(…)
Uram, itt még rendben ment minden,
de akkor hol csúszott el isteni terved?
Nem kérdeznélek, hogy is mernék ilyet tenni,
ha nem adtad volna az embernek a tudást.
Igen, te tetted. De tényleg ezt akartad?
A tied volt minden, és abból adtál egy darabot.
Nem gondoltál arra, hogy e fajnak
sosem lesz majd elég az elég, ahogyan arra sem,
hogy az isteni igéd elég, hamuvá válik az ember ajkán,
mert egyre többet akar; a te mindenségedet.
Uram, nézz rám, kérlek, itt térdelek előtted!
Mi volt a terv? A föld már rég nem paradicsom,
az ember pedig nem az, aminek szántad.
Vagy mégis? Talán a tudás lenne a bűnhődés?
És egyáltalán: A tudás lehet, hogy inkább „nemtudás”?
Látás, ízlelés, hallás, szaglás, tapintás.
Mit hagytál ki, mondd, Uram,
mi maradt ki a hasonlóságból és miért?
Mi a hatodik érzékszerv, ami téged
naggyá, hiánya pedig bennünket
önmagunk egyre kegyetlenebb gyilkosává tesz?
Eladó az egész világ, üvölti Mefisztó,
de ki lesz az utolsó vevő, ki az eladó?
És ha a pénz kevés, hát jöjjön a fegyver,
legyen ember embernek gyilkosa?!
Uram, ez a szelekció túl véres, túl ördögi.
Méltatlan a te ostyás arcodhoz; túlontúl emberi.
De azt hiszem, már értelek.
Eluntad a hatodik érzékszerv hiányának
apokaliptikus következményeit,
megtisztíttatod a földet az újabb teremtéshez.
De az utolsó szó jogán hadd kérjelek arra,
ne pihenj meg a hetedik napon,
mi pedig követünk most tovább, ahogy eddig:
vakon.

Apokalipszis

Uram, nézz le rám,
vesd a te mindent látó
tekintetedet reszkető
teremtményedre!
Hallgasd meg a milliárdnyi
üres fohász közt füledhez halkuló
üvöltésemet, kérlek!
Mondd meg, ki vagyok én,
mert egyre inkább azt érzem,
alkotásaid közül legnagyobb
tévedésed az ember!
Mért kellett megteremtened
azt a fügefát a paradicsomban,
melynek gyümölcse a kísértést
hordozta magában?
Hogyan gondolhattad, hogy
a szemérmünket takaró levél
fájának gyümölcsétől
nem esünk majd kísértésbe?
Isteni kísérleted eredményét
sikernek, vagy kudarcnak élted meg?
Ó, bocsásd meg nekem, kérlek,
e faggatást, de jogomban áll tudni,
cselekedeted lényegét, és egyáltalán:
létezel-e még nekünk, vagy már
lemondtál száműzött teremtményeidről?
Ha hallod e szavakat, biztosan tudod,
számtalan vétkem ellenére kérdezlek,
de biztosan megbocsátasz,
hiszen te tanítottad a fohászt hozzád:
miképpen mi is…
De megbocsátunk-e?
És te megbocsátasz?
Hiába a sok zsoltár, tengernyi ima,
szótlan vagy, Uram,
pedig ez a világ most hullik
atomjaira.

Láthatatlan angyalok

Szétporladt szitkok,
cigarettacsikkek
az aszfalton.
Egy pocsolya tükréből
rám mosolyog magányom,
én pedig zavartan
visszamosolygok.
Odafenn már
a holdat marja a hajnal,
így ketten vérzünk
a múló éjszakában:
magam beszélek
magammal.

Vérem egyesül
a virradat vörösével.
Mosolygok csak,
üres az utca,
ahogy én is üres vagyok.
A pocsolya tükréből
rám nevetnek
a láthatatlan angyalok.