Bánki Éva: Az az angyal (versek)

Mintha

Mintha vezekelnék. Városok sorában
táskák, kulcsok, iratok sorát vesztem el.
Szép lassan leszakadnak rólam a tárgyak:
a sálak és esernyők megunnak engem –
fizettem értük, de nem lettek enyémek.

Vagy csak azért hajigálom így szerteszét magam,
mert nem érdemlem meg, hogy itt legyek?
Hálátlan cselédje vagyok egy láthatatlan úrnőnek,
akinek kacatjaival úton-útfélen bajlódnom kell?

Hajkurászom az elveszett, az igazi bőröndömet.
De hogyan ismerhetném fel?

Opus nigrum

Mert csontjainknak meg kelletik adni…
És mi megadjuk. Csúszkálva-araszolva a vég felé,
itt hagyjuk magunkból a legközönyösebbet, a csontokat.
De mért épp a csontjainkat?
Egy koponyacsont – micsoda tréfa! –
tovább él, mint bármilyen gondolat.

Az az angyal

Egy szabálytalanul közöttünk élő
angyal hagy jeleket itt. Nem lebeg
lét és nemlét között, nem suhan, nem izzik,
még csak nem is tündököl. Nincsenek halhatatlan
szárnyai. Csak egy titkos angyal, a lépcsőházban
lakik, vigyáz a rossz vezetékekre. Sokan hiszik,
hogy egy régi cseléd, aki beleszeretett a ház
stukkódíszeibe, és nem tud meghalni, mert
a múlt túl tágas neki. De érezzük hatalmas
erejét, mikor a nyárvégi lárma kiszakítja
az alapzatából a házat, forr a levegő, aztán
minden visszasimul az augusztusi délutánba.
Lám, öregednie kell a megszokásnak.

Olykor az arcával ébredsz. De ő maga
nincs sehol: eltűnt, eliszkolt vagy kivágódott,
mint a biztosíték a függőfolyosón – milyen rejtélyesek is,
mondják, minden télen ezek a hajnali áramszünetek!
Aztán fény lesz. Egy percre másfajta fény, igen.
Boldog, felszabadult, születésnyi fény.