Próza

október 27th, 2025 |

Sölch Ágoston: Kolostor

Raymond Carver Katedrális című novellája nyomán

Ahogy bemondja az automata, hogy Szeged, végállomás következik, rögtön kikászálódok a folyosóra és odamegyek az ajtóhoz. Alig várom, hogy kinyíljon a nehéz, ízelt alumínium ajtó, amely mögött nemcsak a pályaudvari galambok burrogása keveredik a fékező vonatkerekek csikorgásával, hanem szinte a múltam is feltárul. A fehérvári Királyhágó utcai lakás nappalija, ahol öt évvel ezelőtt Györgyi felolvasott nekem Proust regényfolyamából, az igazi felfedezésről és az emberi érzékelés határairól: „Az egyetlen igazi utazás… a másféle látás (lenne), ha valahogyan más szemével láthatnánk a világmindenséget”. A vonat megáll. Érzem, ahogy mellettem egy lendületes férfi nekifeszül az ajtónak és kinyitja azt.

– Segítek leszállni – mondja és megfogja a bal karomat, a másikkal Roxit tartom pórázon.

– Köszönöm, már várnak – mondom –, és elhúzom a kezemet, mert meghallom Györgyi csilingelő hangját.

– Robi, itt vagyok! – kiáltja nevetve.

– A hangod semmit nem változott – mondom én is kiabálva –, annyira örülök, hogy itt lehetek.

Györgyi megfogja a kezemet és óvatosan lesegít. Megölelem, a melltartó pántja körül mintha több lenne a hurka, mint amikor utoljára találkoztunk. Belém karol, a másik kezével a bőröndömet húzza. A bőrönd kereke persze megbicsaklik egy kátyúban, gyerekek kiabálnak, rég nem látott szerelmesek cuppognak. Egy férfi nekimegy valakinek, elnézést kér és már rohan is tovább, „jégbehűtött sört tessék” – kiabál a büfés. Csendesedik a lárma, erős vizeletszagot érzek, úgy látszik eddig bírták a hideg sörrel. Néhány perc alatt odaérünk a parkolóhoz, kocsiajtók csapódnak. Györgyi beteszi a bőröndömet, majd besegít az ülésre. Az autóban vaníliaparfüm illata keveredik a kolbász szagával. Lehet, hogy reggeli után ki is sminkelte magát, míg várt rám.

Milyen izgalmas is lenne „más szemével látni a világmindenséget…” Roximnak is bőven van helye a lábam mellett.

– Tudod, mire emlékszem a legszívesebben azok közül, amiket annak idején felolvastál nekem? – kérdezem.

– Kíváncsi vagyok – válaszolja Györgyi –, mindent szívesen hallgattál. Lenne rangsor?

– Proustra meg a versedre, amit hozzám írtál. Az nemcsak a te hangodon szólt, hanem abban te szóltál hozzám.

– De kedves vagy – mondja Györgyi –, nem gondoltam, hogy ennyire megjegyezted.

Hogyne jegyeztem volna meg, utána simogathattam meg az arcodat, az ujjaim finoman végigsiklottak az orrod két oldalán, még a lélegzetedet is visszatartottad közben – gondolom, miközben végigsimítom a szakállamat.

– Indulunk – Györgyi gázt ad. – Nemsokára megismerheted a férjemet.

– A természetes élőhelyén tartózkodik? – így én.

– Természetesen a tévé előtt – nevet Györgyi, de nevetése nem szívből jövő.

Lassan megérkezünk a házukhoz. Györgyi segít kiszállni a kocsiból. A férje már várhatott, mert rögtön ajtót nyit, ahogy fölérünk a lépcsőn.

– Ő itt Robi – mondja Györgyi nevetve.

A férfi megfogja a kezemet. Roxi mordul egyet, megsimogatom a tarkóját.

– Örülök – mondja –, Kálmán vagyok.

A keze izzadt és a kézfogása lagymatag. Azt sem szeretem, ha úgy megszorítják a kezemet, hogy följajdulok, de ez a lanyha érintés kiábrándító. Bevezet a nappaliba. Szól a tévé. Éppen valamilyen ismeretterjesztő film mehet, a közelmúltbeli járványról magyaráznak.

– Szeretem a tévét – mondom –, sok információt ad.

– Híreket nem szokott hallgatni? Vagy hangoskönyvet, valamilyen podcastot? – kérdezi Kálmán.

– Nem szeretem a személytelen hangokat – válaszolom.

Bezzeg, amikor Györgyi felolvasott, az nem géphang volt – gondolom magamban.

– Ha tévét hallgatok, próbálom elképzelni azt, amit mondanak, hogyan lehetne más szemével látni – teszem hozzá hangosan.

Érdekes – mondja Kálmán –, én az akciófilmeket jobban szeretem és baromira élvezem a fegyveres jeleneteket.

Kálmán átkapcsol egy másik csatornára, lövések hallatszanak. Önkéntelenül is összerezzenek.

Kálmán sokat mocorog a fotelben, hol a távirányító, hol a pohár koppan időnként az asztalon, majd az ital csorgása hallatszik, amint tölt. Valószínűleg ő nem örül nekem annyira, mint a felesége. Ez természetes, hiszen nem ismerjük egymást, Györgyivel vagyunk jó barátok. Lehet, hogy zavarja, hogy ő lát engem, én meg őt nem.

– Milyen volt a vonatút? – érdeklődik Kálmán.

– Lassú – felelem –, már az indulás után egy fél órát álltunk a pályán.

– Unalmas lehetett – mondja.

– Egyáltalán nem – válaszolom –, mindig történik valami. Az utasok szaladgáltak és egymást kérdezgették, hogy mi történt. Senki nem tudott semmit. A fülkében celofánok csörögtek, rántott hús és uborka illata keveredett. Roximra rá kellett szólnom, hogy fekszik. Ahogy fogytak a szendvicsek, az utasok egyre türelmetlenebbek lettek, izegtek-mozogtak, letették a könyvüket, majd újra fölvették. Időnként odaszóltak egymásnak: – Ezt nézd, ezt hallgasd meg! Azután fölidéztem az emlékeimet.

– Miféle emlékeket?

– Györgyivel kapcsolatos emlékeimet.

Kálmán köhint egyet, majd feláll, kimegy a konyhába, biztosan megsürgeti a vacsorát.

A szobában hallom, hogy a konyhában Kálmán megjegyzi, milyen vaníliaillatod van és ki is sminkelted magad, tudod, hogy úgy se látja. Györgyi visszavág azzal, hogy te meg tudod, hogy máskor is sminkelem magam. Hangja nem olyan csilingelő, mint amikor velem beszél. Elmosolyodom, elég vicces, amikor összekeverik a látás hiányát a láthatatlansággal.

Bekapcsolják a szagelszívót, fiókokat huzigálnak, evőeszközök csörömpölnek, majd Györgyi bekiabál a szobába:

– Megterítettem, menjünk ki az ebédlőbe, ott kényelmesebb az asztalnál.

– Igyunk valamit – mondja Kálmán.

– Igyunk – egyezem bele –, mit szokott inni?

– Mindent, ami s betűvel kezdődik – nevet Kálmán –, sört, s a bort, s egyebeket. A feleségem nem szereti, ha hétköznap iszom – válaszolja Kálmán –, de most hosszú hétvége van. Megünnepeljük, hogy ellátogatott hozzánk, a feleségem már nagyon várta – folytatja.

– Attól tartok, hamar el fog telni – felelem.

Nem tudom eldönteni, hogy a megünneplést élcnek szánja vagy komolyan gondolja.

– Mit töltsek? – kérdezi Kálmán –, van választék.

– Legszívesebben egy pálinkát innék – mondom.

Már a számban érzem az ízét, régen ittam pálinkát. Kálmán tölt.

– Itt egy jó kis házi pálinka, a szomszédtól kaptam – mondja –, nem tudom milyen gyümölcs, kicsit kaparja torkot, de hát a házinak az a lényege. Fölemelem a poharat.

– Barack, utoljára Göncön ittam ha-son-lót – lassan, jól megnyomva mondom az utolsó szót.

– Maga aztán nagy szakértő, ne is tagadja – nevet fel Kálmán.

A tálak koppannak, ahogy Györgyi leteszi őket elénk. A hússzelet akkora, hogy mikor elvágom, a másik fele lecsúszik a tányérról. De lehet, hogy a pálinka is ludas abban, hogy a villa kiesik a kezemből.

– Jaj, ne haragudj – mondom Györgyinek.

– Ugyan, én vagyok a hibás, sokat raktam neked.

– Nekem bezzeg nem, pedig milyen jól néznek ki a sültek, tudom, hogy az ízükben sem fogok csalódni – szól közbe Kálmán.

– Tudsz szedni magadnak, nem? – vág vissza Györgyi.

– Kálmán, töltene egy kis vizet, nem találom a poharamat – kérem.

Ahogy ráharapok a báránysültre, szinte elomlik a számban, a friss rozmaring és a citrom sem hiányzik róla. A nyelvem hegyén érzem a balzsamecetet és a bazsalikomot, ahogy a salátát esszük mellé. Csak eszünk és eszünk, kezdenek fáradni a rágóizmaim. A pálinkás üveg nyitva maradhatott, a baracknak, a rozmaringnak, a kakukkfűnek már nem illata, hanem szaga van, a zsírszag beette magát a szakállamba. Senki nem szól semmit. Kálmán egyszer csak borral kínál.

– Kitalálja, hogy milyen? – kérdezi.

Elbizonytalanodom, hogy most vizsgáztatni akar vagy csak azért kérdezi, hogy mondjon valamit. Nem akarom kihagyni a ziccert, úgy is van már bennem egy kis nyomás.

– A fanyar, keserű mandulára emlékeztető illatából arra következtetek, hogy olaszrizling. Nagy levelű, tömött, vékony héjú fürtökből készítik, ha látott már ilyet a pincesoron. De én a pontos tájegységet csak akkor tudom megmondani, ha többet iszom belőle – válaszolom kuncogva.

– Mondom, hogy nagy szakértő – feleli Kálmán.

Most én nevetek egy nagyot, végre szívből, az alkohol kioldott bennem valamit. Tele ettük magunkat, Roxi sem panaszkodhat, mert Györgyitől a teraszon megkapja a maradék falatokat.

Azután visszakísérnek a szobába, kicsit megbillenek, szokatlan ez a pálinka-bor kombó.

– Rágyújthatok, Kálmán? – kérdezem.

– Nyugodtan – válaszolja Györgyi.

Megsimogatom a szakállamat, tudom, hogy hamarosan dohányszagú lesz. Lassan, fölfelé fújom ki a füstöt, arra gondolok, Kálmán nem fog engem látni tőle. Mint a gyerekek, amikor eltakarják az arcukat és azt hiszik, hogy őket sem látják. Öt éve nem hittem volna, hogy egyszer majd itt csücsülök annak a nőnek a nappalijában, aki a Királyhágó utcában felolvasott nekem. Senki nem szól semmit, én el vagyok foglalva a dohányzással, és közben arra gondolok, milyen lenne az a másféle látás. Más szemével látni a világmindenséget. Kálmán az ujjait pattogtatja. Györgyi elszundíthatott közben, mert hallom, amint időnként hümmög. Kálmán pisszegni kezd, gondolom Györgyinek. Én is pisszegek egyet. Érzem, hogy Kálmán engem néz.

– Maradjunk csöndben – mondom kuncogva. Kálmán erre megszólal:

– Tölthetek még egy kis bort?

– Kicsit nem – mondom nevetve –, tele kérem.

Hallom, amint Kálmán teletölti a poharamat.

A tévében most egy útifilm megy, a narrátor a leglátogatottabb keresztény kolostorokról beszél. Azt ecseteli, hogy melyik milyen gyönyörű helyen van, vagy meredek hegyek lábainál vagy azok tetején, és hogy mekkora élmény lehet felkeresni ezeket.

Kálmán csak néhány perc múlva szólal meg.

– Tudja, hogy néz ki egy kolostor?

– Tudom, különleges épület, méltóságot sugároz és valamilyen csodaszép, nehezen megközelíthető helyen van, ezt most hallottam.

– És maga mit tud a kolostorokról? – kérdezem.

– Ugyanezt hallottam én is. Soha nem foglalkoztam kolostorokkal – válaszolja.

– Maga vallásos? Ha nem akar, ne válaszoljon – mondom.

– Nem vagyok vallásos és semmiben se hiszek – válaszolja Kálmán –, elhiszi? – Én hiszek, ezt is elhiszem – felelem.

Nem lepődök meg Kálmán válaszán, bár nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem.

Megkérdezem tőle, kik éltek a kolostorokban, erről nem beszéltek az előbb. Mindenféle szerzetesek, mondja. És mit csináltak ezek a szerzetesek a kolostorban, faggatom tovább. Magukban imádkoztak, böjtöltek meg ilyenek. Nem lehetett egy vidám életük, teszi hozzá. Aztán így beszélgetünk egy ideig:

– És hogy néztek ki a szerzetesek?

– Ahogy a festményeken.

– A festményeken hogy néztek ki?

– Barna csuhában jártak, magányosan, savanyú tekintetük és ősz szakálluk volt. Ott volt előttük a gyönyörű táj, de hiába, ők csak a kolostor sötét celláiban másolták a kódexet, a gyertya fényén kívül nem láttak semmit.

– És boldogok voltak?

– Ezen nem gondolkoztam, honnan tudjam, nem voltam szerzetes – válaszolja végül.

Hangjában idegességet érzek.

– Én sem voltam szerzetes – felelem nevetve –, de ezért is érdekelne, mi járhatott a fejükben, hogy elvonultak egy elhagyatott helyre, ahol akkor is magányosak voltak, ha sokan éltek együtt.

Kálmán nem szól, a borosüveg dugója szusszan egyet, de nem tölt. – A feleségem biztos szívesen elmenne egy körutazásra. Én nem vágyom ilyen helyekre – mondja.

Ismét néhány perc csend következik. Majd én töröm meg a hallgatást:

– Ha megkérném, hogyan írná le, hogy néz ki egy kolostor? A dugó ismét szusszan, a bor éppen hogy csak csordogál, biztos nem nekem tölt, mert nem szól semmit. Krákogást hallok.

– Hát először is díszes, zöld fák vagy sziklás táj van körülötte. Egyenesen a tengerre néz –, mondja Kálmán. – Vagy az erdőre. De belül sivár, sötét, nem a belseje miatt mutogatják a turistáknak.

– És még mit tud róluk? – kérdezem.

Kálmán nem válaszol.

Eszembe jut, hogy jó lenne lerajzolni.

– Van egy vastagabb papírja, amire rajzolni tudnánk – kérdezem –, és ceruza is kellene, színes.

Visszaemlékszem arra, amikor még láttam és anyám tanított rajzolni azon a kis asztalon, ami a gyerekszobában állt.

– Keresek – válaszolja Kálmán. Hallom, ahogy fölkel a fotelból és kimegy. Sokára tér vissza, úgy látszik nem talált papírt, vagy ceruzát, vagy egyiket sem. Nyílik az ajtó.

– Kezdhetjük – mondja Kálmán.

Odavezet a kis asztalhoz, lekuporodok. Megtapogatom a papír mindkét oldalát, a széleit és a ceruzákat is. Ráteszem a kezem Kálmánéra. Hideg. Elég kicsiket rajzol, alig mozog az ujja.

– Ez mi? – kérdezem.

– Ez az épület. Itt meg a tornya. Rajta kereszt.

– Hát ti mit csináltok? – Györgyi hangját hallom, úgy látszik fölébredt.

– Kolostort rajzolunk – mondom. Az épület már készen van, most mellé jönnek a sziklák és a tenger – mondom nevetve.

Kálmán tovább rajzol, én jobban szorítom a kezét, egyrészt próbálom lassítani a vonalakat, másrészt pedig jobban elnyújtani.

– Ez most milyen színű? – kérdezem.

– Kék – válaszolja Kálmán –, és türkiz, de olyan színünk nincsen.

– Nem baj – mondom –, és most rajzoljunk embereket.

– Em-be-re-ket? – csodálkozik Kálmán.

– Igen, szerzeteseket, nem te mondtad, hogy ők éltek a kolostorban? És azt hiszem, itt az ideje, hogy tegeződjünk. Szervusz.

– Szervusz – mondja Kálmán és megszorítja a kézfejemet.

– De én nem tudok embereket rajzolni – mentegetőzik gyorsan –, a kolostort is elég gyerekesen rajzoltam le.

– Nem baj, segítek – válaszolom.

Most én kezdek rajzolni és Kálmán teszi rá a kezét az enyémre. Roxi a lábamra hajtja a fejét.

– Rajta! – szól Györgyi.

Sok-sok vonalat rajzolok egymás mellé, majd sok-sok kerek fejet.

– Na, ugye, hogy nem voltak magányosak? – kérdezem hangosan.

– Ha te mondod – válaszolja Kálmán.

– Most álljunk meg – szólok –, készen vagyunk. Nézd meg, de úgy, hogy nem nyitod ki a szemedet.

Egy krákogást hallok. Elengedem a ceruzát és kihúzom a kezemet. Az ujjaimat lassan végig vezetem a karján, egészen az arcáig. Megsimogatom és kitapogatom a szemhéját. Csukva van. Proustra gondolok.

– Mondd, láttál valaha vagy vakon születtél? – kérdezi Kálmán még mindig csukott szemmel.

– Számít ez? – kérdezek vissza.

Sölch Ágoston a 2025-ös Cédrus pályázat közlésre választott szerzője

Illusztráció: S. Murphy illusztrációjának fh.