Pálinkás Mihály: Az utolsó karácsonyfa
Egyedül él. A férje meghalt régen, a gyerekei más városba költöztek, és csak ritkán látogatják. Pedig elkel a segítség, ahogy öregszik – már túlhaladta a nyolcvanat–, egyre nagyobbnak érzi a kertet. De azért minden évben ragaszkodik hozzá, hogy a kert egész területe föl legyen ásva – ebben a gyerekek és az unokák segítenek. Dohognak, hogy a mamához mindig csak dolgozni mennek, de belenyugodtak, hogy ilyen a világ, a mama legalább elfoglalja magát.
Egy vidéki város kertes övezetében él, a háza vagy nyolcvan éves. Az utcával párhuzamosan húzódik, ablakain belátnak a járókelők, ha éppen nincsenek behúzva a sötétítő függönyök. Nagy ház, de rossz beosztású, a régebbi részén két egymásba nyíló szobával, az újabb részen – persze az is már vagy ötven éves – szintén két egymásba nyíló szoba van. A két részt összekötő átjáró területe szobányi, formája folyosószerű, és mindig hideg, télen mintha hidegebb volna itt, mint az udvaron. Ez persze csak érzéki csalódás, a cserepes növények, amelyek szinte eltakarják az ablakát, jól érzik magukat itt.
Ezt az új részt neki és a férjének építették hozzá a régihez, amikor fiatal házasok voltak. Persze a fiatalok szerettek volna inkább külön házba költözni, kérték is, hogy legalább a kert végében kerítsenek le nekik egy területet és arra építsenek egy önálló házat, de a szülei, különösen az apja, hallani sem akartak erről. Az lett a vége, hogy életük a szülők árnyékában zajlott, egy ideig a szülők ellenőrizték őket, majd amikor megöregedtek, életüket kitöltötte a szülőkről való gondoskodás. A férje nem szívesen tette ezt, elvégre nem az ő szüleiről volt szó, rángatta a zablát, de sohasem tört ki. Csak álmaiban. Azután megbetegedett és meghalt, mondhatjuk inkább: elment, még a szüleinek a halála előtt. A szülei hosszú életűek voltak, s mire meghaltak, ő is öregasszony lett. Nem tudott mihez kezdeni. Művelte a kertet, amely egyre nagyobbnak tűnt.
Néha sírdogált, nézte a felhőket, vajon melyiken ülhet a férje, aki olyan korán magára hagyta. Elfogadta a magányt, mert volt lánya és voltak unokái. Tudta, a sorsa akkor eldőlt, amikor a lánya férjhez ment. Az a fiú elvitte őt más városba. Nem maradt mellette, ahogyan ő annak idején a szülei mellett maradt. Pedig munkája is lett volna a fiúnak és a lányának is ebben a városban. De ők menni akartak. Ezt nehéz volt megszokni. Van a hálószobában egy sötét színű, polírozott szekrény, azon fényképek vannak elhelyezve szépen, üveges fényképtartókban. A férje, a lánya, a szülei, az unokái, a dédunokái, aztán van néhány távolabbi rokon, még a lánya gyermek kori barátnője és annak a lánya is ott mosolyognak. A veje hiányzik ebből a családi panteonból. Pedig idővel megbarátkozott vele, talán meg is szerette, mert nem állítható, hogy a veje ellene hangolja a lányát, és segít is a ház körül, ha úgy adódik. Valahogy mégsem került a fényképek közé.
Amikor az unokák kicsik voltak, gyakran látta őket. Sokat játszottak a kertben, még homokot is hozatott lovaskocsival, hogy várat építhessenek. Életének a második szép időszaka volt az!
De az idő amit hoz, el is viszi. Az unokák felnőttek, megházasodtak, gyerekeik születtek, a lánya lett a nagymama, ő pedig a „dédimama”, és reménytelenül öregnek érezte magát a dédunokákhoz. Ritkultak a látogatások, nehezedett a magány, egyre kisebb teret lakott be a házban, telente már csak két szobát fűtött, a régi házrészbe, ahol valaha az ő szülei laktak, hetekig be sem ment.
Karácsonykor egy napra azonban összejön a család. Évek óta így van ez. Nem szenteste, nem is karácsony napjain, de közvetlenül karácsony előtt. Elfogadta, hogy neki kicsit korábban van karácsony, hiszen nem az számít, mit mutat a naptár.
Évek óta ugyanúgy zajlik ez a nap. Miután mindannyian megérkeznek, a veje fogja a fűrészt és kivágja az arra az évre kiszemelt fácskát. Nem is tudja mikor, de nem mostanában, vagy tíz fenyőfát ültetett el a kertben, egy olyan részre, ahová krumplit, paradicsomot, paprikát, retket, hagymát és tököt nem lehet ültetni. Szépen felcseperedtek, formás karácsonyfa lehet mindegyikből. Minden évben ő választja ki, hogy melyik fácska kerül sorra.
A fát a veje és a lánya befaragja a talpba, ez aprólékos munka, mert a fenyőt szinte sohasem sikerül a fatalpon levő lyuk pontos méretére szabni, így veje óvatosan forgácsot tuszkol a fenyő törzse mellé, de azt egyenletesen kell, hogy a fácska egyenesen álljon a talpban. Ezután a fa bekerül a szobába, és a család együtt díszíti fel. Először a villanygyertyák kerülnek föl, majd a színes gömbök, a karácsonyi alakok (hóember, krampusz, angyal), tesznek a fára szaloncukrot is és végül körbe tekerik angyalhajjal. Közben a szoba megtelik jó fenyőillattal.
Díszítés után eléneklik közösen a „Kiskarácsonyt”, felszikrázik néhány csillagszóró, ezt már a dédunokák is élvezik, majd jöhet az ajándékozás. Elsőként mindig ő kapja meg az ajándékokat, többnyire praktikus dolgokat, ágymelegítőt, meleg mellényt, infralámpát. Talán azért gyakoriak az ilyesféle melegítő ajándékok, mert a lánya, a veje, sőt az unokái is mindig hidegnek érzik a házat. Takarékoskodik a gázzal, de azért nem gondolja, hogy hideg lenne a szobákban, igaz, ő jól beöltözik. A vendégség idejére meg amúgy is feljebb tekeri a fűtést.
Az ajándékokat „nem kellett volna” szabadkozással fogadja, de azért látszik, hogy örül. Ülnek egy darabig a pompázó fenyőfa körül, nézi a dédunokákat, amint próbálgatják az ajándékba kapott játékokat. Azután asztalhoz ülnek, szép porcelán tányérok fölé. A karácsonyi menü mindig ugyanaz, májgombóc leves (fagyasztott májgombócból) és ízletesre sült pulykacomb, tört krumplival, franciasalátával.
– Az idei volt az utolsó fenyőfa, nincs több a kertben– mondja a veje, már a kávé és a sütemények fölött. Egy percre csend lesz.
– Én ennyit terveztem – szól a mama –, de úgy látszik Isten…
– Jövőre majd venni kell megint – vág közbe a veje, hogy oldja a pillanat végzetszerűségét.
– Vagy ültetni még néhányat tavasszal – mondja az egyik unoka.
Már sötétedik, szellemekként tükröződik vissza alakjuk a kisebbik szoba udvarra néző, függönytelen ablakáról, amíg be nem húzzák a sötétítő függönyt.
Lassan indulni kell, hosszú az út hazáig és csúszhat is. Először az unokák mennek el, a lánya még elmosogatja az edényeket, még leülnek kicsit beszélgetni (a veje inkább csak hallgat), azután ők is nekiindulnak. „Boldog karácsonyt!”-tal köszönnek el, visszhangzik még, ahogy bezárja a kaput és a ház rozoga bejárati ajtaját, azután csönd lesz és sötét, és mintha hidegebb is… Pedig igazából holnap lesz karácsony.
Illusztráció: Stom-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Dóczi Székely Gábor: ÚJABB SZENTENCIÁK →
Bene Zoltán: Vonatutak →
Hoicu történetei Maszugi mester előadásában (Erumu-ha művéből magyarul kihámozta Sziluko Ishuka*) →
