Ádám Tamás: Majának (versek)
*
Zserbó
Majának
Azon a csokival átitatott
éjszakán égési sebek nyíltak
testeden, az orvos őszbe veszett.
Elűztük a szomorúságot.
Duzzogott a sovány kispárna,
csípőd alatt megnyugodott.
Reggel álmosan nyújtózkodott
a hibiszkusz utánad.
Finoman simítottál, mint festő
a vásznat. Vastagon vitted fel
a krémet a tésztára, zserbó olvadt
nyelvemen.
Éhes pincébe vágytak, könyörögtek
a kaktuszok, jelet hagytak ujjadon.
A lefolyó is fortyogott.
Csak úgy
Majának
Csak úgy. Nedves magány hullik
alá árva diófáról, csonkolt ágain
ritkán nyílik tavasz. Körmöm
barna lesz, évekig látszik a
kemény jégen karmolásom.
Hangulatfestésnek ideális
egy páncélban feketedő dióhéj.
Nincs átmenet, színárnyalat,
tudatos naplemente, túl hosszúak
a várólisták. El sem indultál,
csak úgy egyszerűen ideértél.
Hideg kezemmel simítottam
a Duna ráncait. Megnyugodtam,
nem rugdostam partra vetett halat.
Fonódtál, kosarat fontam neked.
Szorítottál, én is satu voltam.
Ablakod párkányára könyököltem.
Úgy maradtam. Csak úgy.
Illusztráció: hibiszkusz utánad
Ezek is érdekelhetik!
Németh Erzsébet: Ö T S Z Ö R Ö K →
Egy darabka belőlem (Óczy versei) →
Hogyan kérj bocsánatot a macskádtól (Balizs Dániel versei) →
