Giuseppe Ungaretti: Reggel (Búzás Huba felvezetőjével, fordításában)
•
Búzás Huba
Szégyenemben mondom – mentségemül se!
Mindent felejtő nővérem, halál,
ha megcsókolsz, olyanná válok,
mint aki alszik.
(Giuseppe Ungaretti)
Szégyenemben a fal mellett – Apollón templomainak fala mellett? – elsompolyogni szeretnék, mert úgy távozom a magyar irodalomból – talán nem semmirekellő életművet hagyva hátra! – hogy ez életműben egyetlen felmutatható műfordítással sem büszkélkedhetem… Azaz talán nem kéne lehorgasztanom kötélre méltó fejemet, ha dühödt költői elhallgatásom pillanataiban meg nem semmisítem (1972-ben történt!) valamennyi írásommal együtt a világirodalom számottevő költőinek oly remekműveit, amelyeket addig lefordítani bátorkodtam. (Emlékezetem szerint csak néhány sikerültebb kísérlet akadt köztük.) Azóta – interjúkban – kényszerűnek érzett hallgatásom okaira kitértem. Mivel e témának életrajzíróm egész fejezetet szentelt „költői elnémulás és újrakezdés” címmel, így abba elmélyednem ezúttal nem kell. (Szatmári-Nagy Anikó: Búzás Huba költői élete; Napkút Kiadó, 2021; 162-164.old.) Magyarázatul annyit fűznék ehhez, hogy huszonhárom év után – 1995-ben – hatvanadik életévembe lépve, további alkotói éveim számát kellett mindenekelőtt megbecsülnöm ahhoz, hogy felmérjem: mit leszek képes újrakezdésemet követően megvalósítani? Halványan körvonalazódó lehetőségeim akkor csupán a saját műveim megalkotására szorítkozhattak, abba semmiképp nem fért bele a további igényes műfordítói munkásság. Mardosó hiányérzetem azonban alig ülepszik; alján a szégyenérzet már-már mélytengeri iszap! A megsemmisített műfordítások pedig az azóta eltelt idő – és emlékezetvesztésem – miatt rekonstruálhatatlanok.
A minap mégis valami halvány – tengermélybe hatoló – fénysugár, afféle emlékezet-pászta egy könnyebben megjegyezhető Ungaretti versre vetődött. Talán mert Giuseppe Ungarettit (1888-1970) valaha egyik legkedvesebb költőmként tartottam számon; apámnál néhány évvel fiatalabb volt és idős korukban – arcra! – még hasonlítottak is. Legrövidebb – Mattina című – versét Rónay György fordította (Reggel címet adva a műnek) magyarra.
E verset könnyű idéznem; mindössze kétsoros:
M’ illumino
d’ immenso
Rónay György fordítása:
Végtelenséggel
hajnalodom
Szakavatott műfordítónk e mű előtt utóbb rangos verselemzéssel tisztelgett. (Miért szép? A világirodalom modern verseiből; Gondolat Könyvkiadó; Budapest, 1970, 172-177.old.) Mindenekelőtt megjegyezve, hogy egy verset nem az tesz naggyá, hogy terjedelmes, hanem egyéb kvalitásai. Tudjuk: az „immenso” határtalant, végtelent, mérhetetlent jelent, az „illumino” pedig olyasmit, mint: kifényesedik, megvilágosodik. Hangtani okból az „illumino”-t többnyire az „illúzió” szóval képzettársítjuk, az „immenso”-t a dimenzióval. Rónay – amiként az jeles műfordítóhoz illik – összehasonlításul korábbi fordítók ebbéli kísérleteit is idézte tanulmányában:
Végh György fordítása:
Kigyújtja fényeit
bennem a végtelen
Ingeborg Bachmann fordítása:
Ich erleuchte mich
durch Unermessliches
Az olasz nyelvterületen különösen járatos Rónay György tapintattal mutatott rá: e német változat még a magyar kísérleteknél is messzebb esik Ungarettitől, hiszen az „Unermessliches” elvont fogalom, a Mattina (a reggel) „végtelensége” viszont konkrét és térben is észlelhető, látható, elsődlegesen kép, nem pedig jelkép. Miután ez esetben a fordítás egyik elsődleges célja nem lehet más, mint az expresszív szavak megközelítő jelentésbeli kifejezése, a Rónay-fordítás – szerintünk is – majdnem eleget tesz a támasztott követelményeknek.
Ehhez fűzhetem azonban további maximalista célként – még nagyobb tapintattal és az előttem kísérletezők előtt fejet hajtva! – hogy a lehetőségekhez képest a nyelvtani (szótári) és átvitt értelmű jelentéseken, képeken túl az eminens műfordítónak törekednie kell a verssorok szótagszáma, ill. azok ritmikája és a szavak hangtani hasonlósága megközelítésére is, hogy a versolvasó, vagy hallgató versélménye ne károsodjék. Ezért, ha leképezzük az eredeti verssorok metrumait, ami szerintünk a következő:
M’ illumino, vagyis egy hosszú, két rövid, egy hosszú szótag: hatmorás choriambus;
d’ immenso, vagyis egy rövid, egy hosszú, egy rövid szótag: négymorás amphybrachys;
úgy hangtanilag is közelítve az eredetihez, a mi műfordításunk csakis az alábbi két sor lehet, semmi más:
Illanok el
az égig
Belátom, eme kétsoros „műfordítással” messze elmaradoztam a valaha volt önmagammal szemben támasztott kívánalmaktól. Továbbra is a fal mellett lopakodva, mindössze remélhetem, hogy e szégyentől el-elvörösödő arcon olvasóim csupán az alkonyati égbolt – kissé éretlenebb, meggypiros – halványodó színe-változását veszik észre: lám, az egykori műfordító elillant! Nem reggel, este! Lebukott, mint a nap. Ami – szánom-bánom minden mulasztásomat! – nem szolgálhat mentségemül.
Illusztráció: mattina
Ezek is érdekelhetik!
Dazai Oszamu: Fuss, Melosz! (1940) →
Bryan Stevenson: A vakok látnak →
CHRISTINA ROSETTI VERSEI KÁNTÁS BALÁZS FORDÍTÁSÁBAN →
