Németh István Péter: TŰNŐDÉS A SZINKRONICITÁSRÓL

…avagy a Simon Istvánt olvasó Utassy József törvényes véletlene

1974 és 1978 között Pápán több veszteség is ért minket, diákokat. Magunkon összehúzott kabátban mentünk gimnáziumigazgatónk, a nagyszalontai születésű Borbély Sándor, majd kollégiumi vezetőnk, Rozsnyai Géza bácsi temetésére, közben elsirattam badacsonyörsi nagyapámat, és abban a korban voltunk, hogy majdnem mindannyiunknak elment valamelyik nagyszülője. Vagy mind a kettő. Volt kinek édesanyja vagy édesapja. Aztán – nem tudhattuk még – a mi fiatalságunk is, akár a Nap, mikor kezd el majd fájón fogyatkozni? (Petőfi annak idején – csillagászati értelemben persze – majdnem belevakult e jelenségbe. Ha kinyitottam egy Új Írást, abban Juhász Ferenc látomásos versei telis-teli voltak a mulandóság burjánzó képsoraival, és Illyés Gyula lírája is valósággal halál-komplexussal küszködött. 1975-re virradó szilveszteréji mulatságra azért nem mentem el, mert édesapámmal attól tartottunk, hogy édesanyámmal az utolsó óévbúcsúztató együttlétünk lesz. Aztán mindnyájan szerencsésen, együtt léptünk túl azon az időmezsgyén, de – szomorú – csak azért, hogy a nyári forróságban se legyen majd csonka családi körünk Bazsiban Simon István temetésén.

Innen gondolhattam, hogy az osztályteremben érdemes lenne egy pszichológia órát szánni a kamasz-szorongásaimra, kibeszélhetnénk az elmúláshoz való korain komor viszonyomat. Biológia szakos tanárnőnk, Kiss Gabi néni átadta a terepet, hogy persze, István, csak bátran. Chaplin mondását ismertük már, hogy a teremtésben egyedül az ember tudja önnön végességét, mégis az ember az, aki egyedül képes kinevetni a halált. Egy népdal-idézettel kezdtem a beszámolómat, én, diák, kint a tanári asztalnál. A tanárnő horgolt fehér pulóverében s kékfestő szoknyájában hallgatott. Bolondos hónap lehetett az az áprilisi is, mert hol sütött a Nap, hol esett az eső, s még téliesen hűvös volt az udvar. Az idézett népdal így hangzott Olasz Ferenc Fejfák című fotóalbumából.

Napom, napom, fényös napom,
Napom, napom, fényös napom,
Homályba borult csillagom.
Homályba borult csillagom.

Tü csillagok, ragyogjatok,
Tü csillagok, ragyogjatok,
Felettem elgondolkozzatok,
Felettem elgondolkozzatok.

Éppen komor, felhős ég volt odakinn. Az ablaksorunk a régi pálos rendi templomra nézett. Amikor a fényös napom-at kimondtam, mint egy barokk oltárképen felszakadtak a felhők, s szinte vakító fény ömlött be a tanterembe. Aztán – mert, hogy minden sort meg kellett ismételnem a szövegben – mire odaértem másodszor, hogy homályba borult csillagom, megint teljesen beborult. Voltak osztálytársak, akik ha nem is ugrottak ki a padból, de megemelkedtek, s szinte elbődültek.

Szenczi Molnár Albert, amikor azt a zsoltár-strófát fordította, amelyben elcsattant az Úr villáma, s a szarvas is idétlent szült, valóban megdörrent az ég, lesújtott egy villám. Beleborzonghatott a hajdani zsoltáros. Beleírta naplójába a pillanatot. Tanárnőnk is elámult, s a csengetés után sem tudta mire vélni azt, amit – később tudtam meg – először Carl Gustav Jung nevezett szinkronicitásnak. Gabi néni nagy szelíden – s szintén egy idézettel, Venetianer Páltól – zárta az órát, hogy nincsen külön élet és halál, hanem feltételezik egymást, mint az ajak és a mosoly.

A szinkronisztikus jelekből bőven részesítettek a következő esztendők. Egy idő után jegyeztem ezeket az eseteket. Magam is kíváncsi lettem arra, mi történik – Borisz Paszternak szavaival – életem alatt és bennem? Összemértem magam a Nobel-díjas regényének hőseivel, akiknek minden találkozása a másikával egyszerre véletlen és egyben sorsszerű. 2000. szeptember 7.-én Balatonfüreden a következő sorokat írhattam noteszembe:

Olyan az élet, mint egy rossz vers.
De néha jobb is, mint tűrhető.
Blaha Lujza hajdanvolt nyaralójában
például, a mai étterem közepén
történt, hogy Gömöri Györgynek meséltem,
hogy messzi földön kiadott Paszternak-kötetére
a balatonboglári kicsiny könyvtárban találtam.
S ott, a terem sarkában akkor a zenészek
mit sem sejtve a Zsivago-keringőbe fogtak hirtelen.

Ezek az epizódok jutottak eszembe, amikor Utassy József kisprózáját már sokadszorra olvastam, mivel úgy megbabonázott. A gimnáziumi kiselőadásom és Utassy története csillagászati kifejezéssel élve: konstellációba került egymással. Egy újabbal, de sokkalta pontosabbal: a szinkronicitás jelenségének ismételt átélésével ajándékozott meg Utassy József költői prózája. A szinkrónia görög eredetű szó, a jelenségek egy adott állapotának tanulmányozását jelenti. Csodák-e az egybeesések, vagy azok mindenkor csak a véletlen szülte helyzetek? Egyáltalán: van-e köztük valamiféle ok és okozati összefüggés? A holisztika képviselői szerint: van. József Attila, aki még nem ismerhette a szinkronicitást mint terminus technikust, úgy nevezte a jelenséget, hogy ez a „törvényes véletlen”. Mert mi történt akkor is, vajon, amikor Utassy József Simon István könyvét olvasta, és Simon verssorainál a valóság megelevenítette, három dimenzióba tette át az oldalakra nyomtatott sorok költői képeit? A mininovella megjelent Utassy József: „Kikelet fia”. Összegyűjtött művek című kötetében a Napkút Kiadónál (2016).

ÉG ÉS VÖDÖR

Ma már tudom, hiába vártam én költőt gimnazistaként Egerbe.

Országos miértjeinkre akkor országos csend volt a válasz. Még érettségi után is két hosszú év telt el, míg végre 1961. május 29-én Pétervásárán kedvemre faggathattam Simon Istvánt.

A találkozó végén dedikálta nekem A Jangce vitorlái című könyvét is.

Másnap édesanyám a nyári konyhát meszelte, én meg kiültem a grádicsra a költő kötetével. Kis udvarunk közepén ott kéklett egy ócska vödör. Oldalán végigcsorgott az oltott mész, ahogy anyám bele-belemártotta a meszelőt. Egyszerre csak hatalmas taps verte föl a délután csöndjét. Fölnéztem a könyvtől. Házunk fölött hófehér galambraj körözött. Ahogy újra a könyvbe pillantottam, szinte összefolytak szemem előtt a betűk.

De azt a verset én sohasem fogom már elfeledni!

HADONGI DÉLUTÁN volt a címe.

Így kezdődött a vers:

„Surrogó, hófehér madárraj
száll el fölöttem vonalával;
ráfolyik az égre a röpte,
mint oltott mész a kék vödörre.”

Micsoda?! – kaptam föl a fejemet. Fölöttem hatalmas, szikrázó kék ég. Ahogy épp ráfolyt a galambok röpte. S ott kéklett három-négy méterre tőlem a vödör is. Csorgott, végigcsorgott oldalán az oltott mész.

Az olvasás során rajtam a libabőrt a borzongás és a kéj egyszerre okozta. Átélhettem, hogy nekünk, a porszemnyi létezőknek ilyen hatalmas a belvilágunk, s lehet, hogy az szinkronban áll a teremtés egészével? Ki volt ez a varázsló? Kérdeztem magamtól Kosztolányi verssorával.

Diákkoromban – a pápai Türr István Gimnázium falai közt – nem csak harangozni hallottam az általános relativitáselméletről és a kvantumfizikáról, ám filológus lettem, s most is csupán e mesterség eszközeivel tudom megközelíteni e jelenséget. Azt is olvastam, hogy a szinkronisztikus jelenségek szerepének vizsgálata az életünkben legalább oly’ fontos törvényszerűségek fölismeréshez vezethet, mint amelyre Einstein vagy Heisenberg mutatott rá. Allan Combs és Mark Holland a Szinkronicitás című könyvében találok józan mondatokat:

A szinkronicitás leghétköznapibb formája valamilyen gondolat vagy esemény ismétlődése.

És: a szinkronisztikus esetek fontos vonása, hogy az anyagi világ eseményét megelőzi az ember fejében megszülető gondolat.

Megelőzné? Az a jelenet is belém vésődött, aminek egyik szereplője a Kaposvár felé robogó vonaton lehettem. Somogyvárt elhagyva egy verssor jutott eszembe, s igen le szerettem volna írni. Nem volt velem határidőnaplóm, de – észleltem – még egy irka, sőt darabka fecni sem. Megszeppenve ügyetlenségemen memorizáltam annak az eszembe jutott pár szónak a sorrendjét. Kisvártatva elhúzta egy nálamnál idősebb férfi a fülke ajtaját. Kezembe nyomott egy A/5-ös méretű lapot, aminek beíratlan oldala szinte vakítón fehérlett felém azon a borús napon. Csak annyit mondott: A JÓISTEN KÜLDTE. Beleborzongtam, s még akkor sem szűnt ámulásom, amikor megtudtam, hogy a férfi egy derék ádventista hívő, aki tulajdonképpen csak egy istentiszteletre szeretett volna meghívni engem, az ismeretlen, magányos utast.

Azt, hogy márpedig érkeznek hasonló éginek is tulajdonítható posták bárhol és bármikor, arra Rózsás János emlékezéseiből jöttem rá végképp. A hadifogoly Rózsás – 21. születésnapján, az észak-uráli lágerben, Szolikamszkban – részesült lelki szenzációban. Nota bene: vele egy időben a zalai Simon Istvánt is szovjet hadifogságba hurcolták. (Utassy József édesapja pedig már nem is érte meg a háború végét a minszki hadikórházban.) Sőt, Simon Istvánt és Rózsás Jánost ugyanúgy – mint leventéket – Somogyországban fogták el. Rózsás emlékezése önálló kisprózai remekként is megjelent a Ködbevesző múlt című könyvében. Történt, hogy egy tizenéves rablócsemetével (krohoborral) kellett félméteres tuskókká hasogatni a kivágott fákat, tekintete a mocsaras rétre tévedt.

„A lápos, megközelíthetetlen ingovány közepén nem messze tőlünk az alattomos, zöld növényszőnyeg közepéből kimagaslott egy szál, dárdahegy formájú fürtös lila virág. Az első virágszál, amelyet itt fent északon, hosszú idő múltán megpillantottam.

Megdobban a szívem, és belémnyilallott:

– Virágot kaptam születésnapomra!

Napközben többször rá-rátévedt a tekintetem, és mindannyiszor átsajdult bennem az érzés: – Ezt a virágot A JÓISTEN KÜLDTE nékem vigasztalásul! Mert ez a magányos virágszál csak nekem nyílt, nekem hajladozott a szélben.”

A virágot Rózsás János lerajzolta, s egyik születésnapján elküldte a kanizsai Lengyák-családnak. (Másolatát őrzöm.) És láss csodát! Vegyem azt csak természetesnek, hogy éppen ez a mocsári virág a tapolcai Malom-tó partján hamarosan nekem is kinyitott. (Lefotóztam, én pedig a kanizsaiaknak küldtem el.)

Kedves Hallgatóim, Bazsiban! Kedves Olvasóim, a Napút Online-on! Nem óhajtom megírni a pályám teljesebb emlékezetét, de Utassy József metaélményét igen meg szeretném osztani majd’ mindenkivel. Simon István és költőtársai hány meg hány pillanatot éltek át, amelyről bátran állíthatjuk, hogy megértéséhez a szinkronisztikus magyarázat nélkülözhetetlen. Kormos Istvánnal, s hányónkkal megesett már, hogy valakit régen láttunk, eszünkbe jutott, s mintha nyomban rágondolásunktól bukkant volna föl előttünk megint:

…akire én gondolok,
egy sóhajjal elérem.

**********(Kormos István: Hanyatt a tengervízben)

Simon István költeményeiből még hadd másolok ide két idézetet. Összetartoznak. A költőnek van egy korai verse az édesapjáról, Láttam Dózsa Györgyöt a címe. Simon édesapja alakjában vélte fölismerni a 16. századi történelmi hősünket:

Apám vállában, csontos tenyerében
láttam Dózsa Györgyöt,
vasárnap ebédnél, ahogy a pintesből
gyöngyöző bort töltött.
Olyan volt az orra, a szeme is olyan
és araszos bajsza,
félmázsás könyöke, mint zuhanó ólom
koccant az asztalra…

Simon 1949-ben határozottan (kijelentő módban!) beszélt egy olyan arcról, amely 1514-ben lehetett volna csak lefesthető. Arany János Toldi Miklósról (feltételes módban) azt írta csak, hogy „Rémlik, mintha látnám…” Tudom, ennek az élménynek az átélését még határozottan nem utalhatjuk a szinkronicitások tárházába, ám ha hozzávesszük, hogy 1955-ben Simon István már a saját vonásaiban – borotválkozás során – pillantja meg az édesapja arcát, amelyik egyszer már Dózsa Györére ütött, akkor az kimeríti a törvényes véletlen fogalmát. Simon István arca apja öregkori arcához idősödött, de a költő így akár a megkínzott parasztvezér vonásaira is ismerhetett. Hármas szendvics-dia három időből. Egyetlen megsokszorozódó portré tükörjátéka:

Ma reggel a fényes tükörben
láttam, borotválkozás közben,
míg a kés a szappant faragta,
hogy arcomon átsüt az arca.

Olyan volt, mint egy néma játék:
szememben láttam az apámét,
övé volt a homlok, halánték,
a száj körül a mosoly-játék.

************(Arcok egymás mögött)

És még húsz esztendeje, s tavaly, és minap is történt valami… Nem volna szép, ha nem térnék vissza Utassy József kisprózájához. Mert igazi líra az! Mégpedig a javából. Pedig a prózát milyen bajos egy lírikusnak művelnie! Simon István szavait citálva: az a nehéz. Emlékszem: Utassy Józseffel egy asztalnál ülünk a BNV pavilonjában az Élet és Irodalom bordalversenyének eredményhirdetésekor. 1992-t írunk. Ő nyerte a hordót, én pedig – arányosan – a palackot. Huszadik könyvét adta nyomdába. Mesélte, hogy prózában, apró novellákban szerette volna megírni gyermekkora és pályája emlékezetét, ám úgy érzi, kifog rajta e vállalkozás. Bitang nehéz lapszéltől lapszélig a munka, versforma nélkül nincsen jótékony medre a mondandónak. Panaszkodott. Értettem. Vigasztalhattam volna a költő Simon István prózasoraival. Hiszen Utassy József elbeszélésének nehézségeit – elmondható – Simon előrevetítette Forró égöv alatt című útirajzában: Félek a költészet berkéből kilépni: a már begyakorolt módszertani fogások mintha biztonságosabban vezetnék a tollat a verssorok szabályosabb rendjét róva, a próza még mindig a bozótos-süppedékes talaj érzését kelti bennem.

2025 áprilisában Sümeg és Hévíz között szaladt velem az autóbusz, s arcomat a jármű ablaküvegéhez nyomtam Bazsiban, úgy kellett csodálkoznom. Simon István bölcsőhelyén ugyan nem volt ismeretlen néhány olyan fa és bokor, amely messze földön honos. Például a füge, a Szentföld gyümölcse itt is megterem. (Simonék tehenét Fügének hívták.) A szülőház kertjében, közel Mirzáék istállójához virágfa állt. Ám ezen a tavaszon először pillanthattam meg azokat a virulens banánfákat zöldelleni a kertekben, amiket Simon István annak idején még csupán Távol-Keleten láthatott. Rálapozok a már idézett útirajzos könyvében a prózai részek közé ékelt Vietnámi változatok című versére, amelyet Utassy József szintén, és éppen akkor olvasott:

Hosszu banánsor a kertek alatt,
legelésző bivaly, árnyas patak,

s mint otthon a kerten fehérnemüink,
itt a banánra terítve az ing…

Éghajlatváltozás? Igen, persze. Egész Zalában és Somogyban banánfa banánfa után már…

Kedves Hallgatóim, Olvasóim! Nem tudom, nem lett-e volna hasznosabb és érdekfeszítőbb, ha Simon István és Utassy József líráját komparatisztikai szempontból közelítem meg, összevetve verseket szülő/teremtő élményeiket, a közöseket vagy a majdnem hasonlókat? Hadd zanzásítsam ide:

Simon István és Utassy József…

…egyformán néztek a csillagokra, a csillagképekre;
tengerlátók és Magyar- és Zalaország és az évszakok imádói voltak;
Prométheuszra egyként nagy-nagy becsüléssel tekintők;
közös példaképük Petőfi volt;
a szerelmet még a betegségeken is győztesnek vélték;
mindketten Eötvös Collegisták, a Ménesi úti ménesből indultak;
s a dal, a dal elsőbbségét hirdették a formátlansággal szemben;
Utassy Józsefet országos hírű költővé a Simon István-szerkesztette Kortárs folyóirat avatta;
mindketten a családi kör megtartó erejében hittek, még a nagymamáikat is nevükön nevezték: Simon Örzsébet és Utassy Barta Zsuzsanna emléke él tovább az egyaránt Kossuth-díjjal elismert költők lírájában;
verset, verseket írtak kicsi fiúkra, akik apai keresztnevet viseltek…
Szomorú, egyik utód sem él már.
Se Jóska, se István.
Emlékezzünk Rájuk is ma!

Kedves Hallgatóim és Olvasóim! Talán itt kell befejeznem a tűnődésemet, amelynek végén nem gondolhatok másra, mint hogy a nem véletlen véletlenek várják, hogy egy nagy tudós végre egy olyan képletet firkantson alájuk, mint az E = m-szer c-négyzet. A Combs-Holland féle könyvben található konklúzió ugyanis ez: A szinkronicitás esetei egyértelműen és közvetlenül valamilyen felsőbb rendező elvre utalnak…

Sümeg, 2025. 09. 21.