október 24th, 2025 |

„Hittel és szeretettel” (Fellinger Károlyt kérdezi Halmai Tamás)

„Örül az ember, ha válaszolni tud, és milyen jó az idején mondott szó!”

(Péld 15,23)

A föltűnően termékeny és igen sokoldalú felvidéki költő, Fellinger Károly (Pozsony, 1963) nyelvi-poétikai világát korszerűen keresztény szemléletmód sugarazza át. Versei és gyerekversei a formakereső játékosság és az örömhírhez hű melankólia köztes tereiben szólítják meg az olvasót…

H. T.: – A szülőföld és a szülőház emlékezete nem feltétlenül jelenik meg az adott művész alkotásaiban. Nálad azonban nemcsak fel-feltűnik sorsod forrásvidéke, de verseidben szinte programszerű hűséggel dolgozod fel családod és a magad történetét. Honnan ez a kitartó odafordulás a múltakhoz? S ha legelső emlékeiden merengsz, miféle életmozzanatok ködlenek föl eszméletedben?

F. K.: – A szülőföldhöz való ragaszkodás azzal is magyarázható, hogy a régi házunk a Kis-Dunával volt szemben, Újhelyjókán. Apám azonban új házat épített a falu másik felén, s én, hatévesen, a világért sem akartam oda költözni. Az új falurészen már idegennek éreztem magam, ráadásul hiányoztak a barátaim, a Kis-Duna és a mellette lévő erdő. Ahova költöztünk, ott még a szokások, ételek is mások voltak. Újhelyjóka falu pár évvel születésem előtt olvadt bele a nagyobb Jóka községbe. Szülőfalumban elevenebben éltek a népszokások, maradibb falu volt, vaskalapos lakosokkal, akik egész héten spóroltak, hogy aztán szombatonként elmulassák az összes pénzüket. Több állatot tartottak, többen éltek a mezőgazdaságból – inkább csallóközieknek számítottak, mint mátyusföldieknek.

Ilyen értelemben én is vaskalapos, ragaszkodó lettem. A mai napig Jókán élek, bár sokszor el akartam költözni, de nem volt erőm hozzá. Még ma is az a durcás gyerek vagyok, akit az élet rákényszerített arra, hogy elhagyja otthonát. A gyerekkort felidéző verseket azért írtam, nehogy a feledés homályába vesszen az aranykor. Ezért is érzek együtt a kitelepítettekkel, az otthonukat elhagyni kénytelenekkel.

H. T.: – Első emlékeidről kérdeztelek – első olvasmányaidról is faggatnálak. Mennyire emlékszel azokra a – bizonyára gyerekkori – könyves élményeidre, melyek életre szóló hatállyal tereltek az irodalom nagyvilága felé?

F. K.: – Abból az időszakból, amikor a nagyanyámékkal laktunk, csak a Bibliára emlékszem. Új házunk azonban megtelt könyvekkel, mielőtt még iskolás lettem volna.

Apu kőműves volt, Pozsony peremvidékein dolgozott. Ahogy haltak ki az őslakos magyar öregek, gyerekeik meg az új lakók úgy szabadultak meg a könyvektől. Ezekből a régi házakból több száz magyar könyvet hozott haza apu. Érdekes, Petőfi nem volt köztük. Nekem anyu előbb olvasott fel József Attilát, mint Petőfi-verset. Újhelyjókán a nagyon fiatal gyereknek nem olvastak fel sem mesét, sem verset. Ott fejből mondtak mindent. Így ivódhatott belém a népmese, a népdal. Ott, ha valaki felolvasott, azt fogyatékosnak nézték.

Nekem anyám átköltötte Benedek Elek meséit, apám pedig maga találta ki a történeteket.

Az iskolában aztán Móra Ferenc, Petőfi Sándor és Benedek Elek szövegei rabolták el a szívemet.

Ekkor már saját könyveket akartam. Elsőnek Benedek Elek könyveit olvastam el, meg Petőfitől a János vitézt.

H. T.: – Mikor és miért kezdtél írni? Voltak-e megtorpanásaid, újrakezdéseid? Publikációs jelenléted ma már természetes (számos fórumon) – de hogyan indult mindez?

F. K.: – Elsős alapiskolásként írtam meg az első négysorosomat. Kikívánkozott belőlem. Úgy éreztem, ha írok, akkor jobban odafigyelnek rám. Ezeket a versikéket elszavaltam a rokonoknak, szüleimnek.

Az egyik nagynéném szomszédjának a férje orvos volt, a Don-kanyarban halt meg. A néni a magyar iskola igazgatójaként dolgozott a két világháború között. A háza igazi múzeum volt, rengeteg százéves könyvvel. Focizás után gyakran elmentem a nénihez, nézegettem, lapozgattam, olvasgattam a könyveket, varázslatos hely volt ez a számomra. Az egyik régi könyvben olvastam először Ilka váráról, és akkor vettem először komolyan, hogy valóban létezett. Meséltek nekem régebben arról, hogy Jókán a monda szerint állt valamikor egy mesés vár, de nem hittem el. Miután a könyvben olvastam róla, unokatestvéreimmel kijártunk a Fövenyeki erdőbe, ahol állítólag ez a vár elsüllyedt. Kincsásók és régészek akartunk lenni, jóval az Indiana Jones-filmek előtt. Vernét és Jókait olvastunk. Ekkor már büszke voltam arra, hogy jókai vagyok, hisz az egy híres író neve is.

Aztán öt évig nem írtam, majd amikor hetedik osztályosként már közismert szavaló lettem, elkezdtem írni újra.

Viszont 1997-től 2004-ig hallgattam. Csak néhány cikket írtam a helyi lapba. A szerkesztés és a rengeteg munka is hátráltatott. Főagronómus, helyi polgármester-helyettes, járási politikus, aktív művelődésszervező voltam egy személyben.

H. T.: – Versek mellett gyerekverseket is szép számmal írsz. A gyerekirodalom iránti elkötelezettséged óhatatlan fejlemény? Vagy meglepetésszerűen fedezted föl magadban a parány olvasókat megszólító poétikai késztetést?

F. K.: – 13-14 éves koromban jelentek meg első írásaim, ezek még gyerekversek voltak. Tóth Elemér neves gyerekköltő közölte le őket a Tábortűzben. Azt írta, jobbak a versek, mint a helyesírásom. Egyszerre örültem és szégyenkeztem. Aztán több gyerekkönyvemet is ő szerkesztette. A tévében mindig néztem a Cimbora című gyermekműsort. A felvidéki költők mellett főleg Zelk Zoltán, Tamkó Sirató Károly, Nagy László és Weöres Sándor költeményeit olvastam. Verseim először 1986 elején jelentek meg könyvben, egy felvidéki, gyerekeknek szóló mese- és versantológiában, a Hogyan kell repülni? címűben. Írok svéd típusú verseket is, de a magyaros, rímes, ütemes költemények pattannak ki belőlem a legkönnyebben. Azokat magamban dúdolom, a szív ütemére. A gyerekversek írásánál lányom, unokáim, unokaöcséim születése inspirált leginkább. Meg a sok író-olvasó találkozó felvidéki, magyarországi óvodásokkal, iskolásokkal. Már megszoktam, hogy elsősorban gyerekköltőnek tartanak. Legalábbis Felvidéken.

H. T.: – Mesegyűjtőként is missziós ethosszal munkálkodsz. Erről a szakmai területről eleve igen keveset tudok; kérlek, mesélj kicsit a meséidről…

F. K.: – Kilencedik osztályos alapiskolás korom óta gyűjtök meséket. Abban az évben anyu megduplázta a szünidei munkabéremet, és Szencen vettem egy Grundig kazettás magnetofont. Felkerestem a falu öregeit, magnóra rögzítettem a dalaikat, meséiket. Aztán, amikor – előbb úgynevezett gyalogmunkásként – elhelyezkedtem a mezőgazdaságban, mert nem vettek fel újságírónak, kimentem Jóka, Nagyfödémes, Diószeg tanyáira, pusztaságaira, ott gyűjtöttem. Nem kimondottan a mesegyűjtés volt a célom, de azért mindig meséltek is az öregek. Amikor tíz évvel később már agronómusként dolgoztam, megindult a helyi lap. Mint szerkesztő, igyekeztem eltüntetni a fehér foltokat. Mindenről írtunk, gyűjtöttünk. A gyűjtésben megboldogult Szüllő Dezső, a Jókai Művelődési Otthon igazgatója segített. Együtt jártuk be a falut. Én, a fiatal, ő, a nálamnál húsz évvel idősebb. Én még kecskéket is fejtem egy néninél, hogy legyen ideje mesélni. Aztán a gyűjtés kiterjedt egész Mátyusföldre és a Felső-Csallóközre: ez több mint harminc éve volt. Két évvel ezelőtt a roma mesék feldolgozása, kiadása előtt újra gyűjtöttem, elsősorban idősek otthonában, de ma már ez nagyon nehéz. A mesélés folyamán még Tom és Jerry is bekerül az ősi szövegekbe.

H. T.: – Sajátságosan korszerű, ahogy műveidben a keresztény szemlélet megmutatkozik. Evangéliumi, de korántsem kegyességi vagy lelkiségi irodalmat művelsz. Istenképedben több az esendő emberi tekintet sejdítette vonás, mint a templomi didaxisok hitéleti világában. Nevezhetem mégis krisztiánusnak a költői indíttatásodat? Vagy árnyalnád ezt a fogalmat – és ezt a kérdést?

F. K.: – Már gyerekként hívő voltam, nem kételkedtem Isten létezésében. Fehérre és feketére, jókra és rosszakra osztottam a világot. Amikor rádöbbentem, hogy ez bonyolultabb, nem habostorta, nem mese az élet, megtorpantam. De ahogy rádöbbentem, hogy sem én, sem a szüleim nem hibátlanok, békülékenyebb lettem. A szereteten van a hangsúly. Nálam Jézus az élet értelme. Alapvetően a kétkedő ember hitével akarom a jót.

Válásom óta nem vagyok gyakori templomba járó. Nekem, ahogy a szobrász Rodinnek, az összetett tenyér a templom. Ha emberi gyarlóságból elhajítom magamtól Istent, mint egy bumeráng, visszaszáll hozzám. Ráadásul, mint a művészekkel általában, velem is kivételezik. Ha eldobom magamtól, akkor is visszajön hozzám, ha nem várom egy helyben, hanem már hét határon is túl járok.

H. T.: – Legalábbis pályád legutóbbi szakaszában szokatlanul termékeny szerző lettél. S mint Tandori Dezső, Lackfi János vagy Vörös István esetében: életműved olvastán is kritikus (vagy irodalomtörténész) legyen a talpán, aki monográfiában bírja majd szóra munkásságodat. Hogyan bírod erővel? És hogyan ihlettel?

F. K.: – 2008 óta, amikor betegségemből kifolyólag leszázalékoltak, s a céget eladták a nyugdíjas tulajdonostársak, arra biztatott az új tulajdonos, maradjak. A szüleim viszont lebetegedtek. Apuhoz, akinek Alzheimer-kórja mellett egyéb, rákos betegségei is voltak, 24 órás felügyelet kellett, amit anyu nem bírt el egyedül. Éjjel nagyon sokat írtam, a demenciából fakadó élményekről is. A cég eladásából kapott pénzt részben a lányoméknak adtam, de maradt néhány könyv kiadására is. Apu tíz éve halt meg, utána lebetegedett anyu. Őt is gondoztam. Sajnos pár éve, a tüdőembóliája után nagyon demens lett, nem tudott nyelni, a hasán keresztül lehet csak etetni. Az utóbbi két évben négyszer műtötték, combnyaktörése volt. Most Nádszegen van, állandó orvosi felügyelet alatt, a Tolerancia nevű magánidősotthonban. Hetente hatszor megyek hozzá, fekvőbeteg. A sors fintora, hogy amióta nincs otthon, többet írok. Néha lelkiismeret-furdalásom van emiatt.

H. T.: – A szavak becsülete: talán ezt a jeligét lebegtetném költészeted fölé, annyira lényeginek érzem alkotói magatartásodban a lelkiismereti alapozottságot, az alázat origóját, az elhivatottság ethoszát. Ha ars poetica rögtönzésére kérnélek, mit mondanál? Milyen okok és célok kettős késztetése mozgatja tollad, serkenti tudatodat – vagy tudatalattidat?

F. K.: – Holanról a falak, a szabadság és a függetlenség jut eszembe. Valami olyan, hogy a mosástól ugyan tisztább lesz a ruha, de a mosás, a takarítás, a rendrakás sok minden más eltüntetésére is alkalmas. Hogy a lelkiismeret-furdalás nem kicsinyesség, nem puszta elégedetlenség. Vajon Robert Merle Rudolf Langja a Mesterségem a halálban, amikor azért volt nyugtalan, önmarcangoló, mert több embert is elgázosíthatott volna, lelkiismeret-furdalást érzett-e?

A Szűzanya akkor is félti, óvja Megváltó fiát, miután az feltámad. Ars poeticám a hittel és szeretettel, célom pedig, József Attilát parafrazeálva: ne légy hamis tanúvá, saját, igaz pörödnél.

Aki a szavak becsületéért a leghangosabban kiáll, az maga a csönd.

H. T.: – Vladimír Holan vagy Pilinszky János versnyelve, világképe gyakran említtetik, ha a költészetedről esik szó. Filip Tamás, Marno János, Vörös István költészete is – egynémely vonatkozásban – rokon húrokat penget. Te magad miféle kortársi térben helyeznéd el a poétikádat? Kiket nevesítenél ösztönző társakként vagy szellemi elődökként?

F. K.: – Nekem Pilinszky János, József Attila, Babits Mihály az igazi mestereim. Pilinszkytől tanultam meg, hogy nemcsak a szavakkal kell vigyázni, de a szavakra is.

Rokon lelkeim a kortárs irodalomban Vörös István, Iancu Laura, Jász Attila, Marno János, Filip Tamás, Kemény István és természetesen te, kedves Tamás. A világirodalomból T. S. Eliot, Rilke, Kierkegaard, Paul Celan, Kleist, Pessoa.

H. T.: – Gyermek és felnőtt befogadókkal is időről időre találkozol kötetbemutatóidon vagy egyéb rendezvényeken. A Fellinger-olvasók titkos társadalmában látsz kirajzolódni valamiféle mintázatot? Tudod, sejted, hogy e pillanatban is kiféle-miféle kezek nyitják meg könyveidet? S tartasz-e kapcsolatot az olvasóiddal?

F. K.: – Én „interaktív órákat” tartok a gyerekeknek. Ha nem mondanak verset tőlem, az még barátságosabbá tesz. Elszavaltatok velük egy-egy verset a falujukról a könyvemből. Megkérdem, ki ír közülük, kvízkérdéseket adok fel, amiért könyv vagy csoki a jutalom. Beszélünk sportról, állatokról. Mesét mondok nekik, szenci tájszólásban, a falucsúfolók eredetét kutatjuk együtt, könyveket ajánlanak nekem olvasásra. Sztorikat mesélek az író-olvasó találkozókról. Megénekeltetem őket. Megkérem valamennyit, többet beszéljenek a nagyival, dédivel.

Van egy szerencsemalacom. Ha megérintik, kívánhatnak valamit, de egy napig nem árulhatják el a kérést senkinek. Rosszat nem lehet kívánni. Ha nem teljesül, nálam lehet reklamálni. A középiskolásokkal már nem könnyű. Legtöbbjük jogszerűnek érzi a mások lenézését, megvetését.

Én sose engedem, hogy valakit ártatlanul kirekesszenek. Azt se, hogy egy okos, akár gesztusokkal, megalázza a gyengébbet. A legtöbb gimis helyett mindent megtesznek a szülei, ezért ők meg összekeverik a szabadságot az önzőséggel.

A megmaradásra, a tapintatra helyezem a lényeget. A tökéletesség ára, hogy nem vagyunk egyformák.

Több olyan felnőtt is eljött a könyvbemutatómra, akiket még az alapiskolából ismerek. Ott ingyen adtam nekik könyvet, most megveszik.

Ezek a kis örömök olyanok, mint amikor apám sírja mellett meggyújtom a mécsest.

H. T.: – Műveid alapján különösen szoros, szinte etikai kapcsolatban állsz a társművészetekkel. Például A fertályos asszony című kötetedben szobrokat, domborműveket, A teremtés szépséghibáiban festményeket „fordítottál le” a költészet nyelvére. Honnan ez a kreatívan pulzáló érdeklődés?

F. K.: – Az internetet áldásnak is lehet tekinteni. Én már a nyolcvanas években szerettem volna nem csupán irodalmi alkotásokról, hanem filmekről is írni (valahol Huszárik Zoltán filmjei ösztönzésére), és zeneművekről, szobrokról, festményekről is. Ennyi adathoz nem lett volna elegendő múzeumok, könyvtárak látogatása.

Most viszont ott van minden a képernyő mélykútjában. Egy bakancslistás vágyam vált valóra. Számomra ez a nagybetűs világ. A művészetek egymásra hatnak, egyik erősíti a másikat. Ez a bibliai szivárvány.

Reméljük, nem lesz már több vízözön.

H. T.: – E kérdés megfogalmazásakor (2025 októberében) még friss a hír: harmincadmagaddal te is elnyerted a Térey János alkotói ösztöndíjat. Örvendő sorstársadként kíváncsiságom többrétegű. Változtat-e valamit munkamódszereden, alkotói alapállásodon ez az elismerés (s a vele járó anyagi vonzat)? Milyen munkaterv megvalósulását várhatjuk tőled? Személyeden keresztül talán a felvidéki – és általában a határon túli – magyar művelődésre is fényt irányított ez a döntés. Érzed az ösztöndíj efféle nyomatékát?

F. K.: – Örülök az ösztöndíjnak. Arra ösztönöz, hogy ingyen még több könyvet juttassak el a Kárpát-medencei magyar felnőtteknek és gyerekeknek. Azoknak, akik Felvidéken a magyar kultúra művelői, szavalóversenyek, anyanyelvi vetélkedők résztvevői. Tudom, hogy nálamnál méltóbb emberek is pályáztak erre az ösztöndíjra.

Azt hiszem, az olvasás többet segíthet, mint egy pszichológus. Biztosan gyarapodtak az irigyeim, de hiszem, hogy többen lettek azok is, akik talán e hír hallatára kezdenek el írni, Jókán, Mátyusföldön, Felvidéken.

A díj viszont kötelez, nagyobb fegyelemre késztet. Egy hete tették ismertté a névsort, de már két lap is elutasította a verseim közlését. Ennyi a díj ereje irodalmi berkekben.

H. T.: – Ugyancsak eleven fejlemény egy nemzetközi bejelentés: huszonhárom évvel Kertész Imre után ismét magyar irodalmi Nobel-díjasnak örülhetünk, Krasznahorkai László személyében. Ha döntnöki helyzetben lennél, még kit jutalmaznál ezzel a díjjal a honi literatúrából? Akár huszonhárom év múlva, akár sietősebben… Azért merlek beszélgetésünk végén egy efféle gondolatjátékba bevonni, mert költészetedben hommage-ok, ajánlások, megszólítások és átiratok zsúfolt sora tanúskodik arról: nemcsak olvasod és ismered, de meg is becsülöd kortársaidat, kortársainkat.

F. K.: – Nagyon örülök Krasznahorkai László sikerének. Politikai pártállásától függetlenül, a lényeg, hogy a magyar irodalomra helyezi a figyelmet. És aki megkapta, bizony tudja az írás csínját-bínját.

Iródiás koromban (Iródia: 1983-ban Érsekújvárott indított mozgalom, a pályakezdő irodalmárok felkarolására – H. T.) olvastam, valamikor a nyolcvanas évek közepén Liberecben, Reichenbergben, ahol katona voltam, hogy még Mándy, Örkény, Mészöly után is tudott újat láttatni Nádas, Esterházy, majd Krasznahorkai indulása.

Én azért szeretném megélni, hogy egy magyar költő is ebben a díjban részesüljön. Hiszen mégis a poéták nemzete vagyunk. Ha már nem kapott irodalmi Nobel-díjat Weöres, Pilinszky, Tandori, sőt KAF (Kovács András Ferenc – H. T.) sem, pedig a vezetékneve K betűvel kezdődött, kapjon Zalán Tibor, Tóth Krisztina vagy Csehy Zoltán.