Próza

június 8th, 2026 |

Lukáts János: Emlékőrző Duna-part

De hát hol is van a Duna-part? Természetesen a Duna partján. Melyiken? Mindkettőn. Duna nincs part nélkül. És part? Part van Duna nélkül. Hogyne volna! Minden természetes víznek van partja. Tengerpart, folyópart, patakpart, tópart… De ezek közül egyik sem Duna-part! Csak a Duna-part! Nem könnyű a partot végiggondolni – folyó, tenger, patak, tó nélküle nem is lehet.

Sőt! A Dunának nem is egy partja van, hanem kettő. Mind a kettő Duna-part, de egyik sem elsőbbrendű a másiknál. Ha van egyenlőség a természetben, akkor a Duna-parton van. A tónak egy partja van, a tengernek egy partja van, még ha az a tenger végénél átpártolhat másik vízhez! A Duna-part nem pártol át!

Ők önálló, a Dunához kapcsolódó személyiségek. A jobb és a bal a parton töprengő személy keze-része lehet, ha megfordul, vele fordul „az ő Duna-partja” is. De a Duna folyó partja nem vált irányt!

A két part egyforma hosszú, akik szembenéznek egymással. utánozzák (tükrözik, talán irigylik is) egymást. De attól, hogy a két part más-más tárgyat, személyt vagy országot hordoz, a part még part marad.

Budapesti gyerek vagyok, Budapesten születtem (mondhatnám nótában is!). Ugyan nem a Duna-parton, de apám lelkesen le-levitt a Duna-partra. Sétálni, ámulni, s bizony még tanulni is. És világot látni! Egyszerre mindig csak az egyiken voltunk, ezt magamtól hamar észrevettem. És bármelyik parton is voltam (voltunk!), a másik partot mindig láttuk, megnéztük. És a két Duna-partot nem lehetett összetéveszteni, sem elfelejteni. Pest és Buda ugyancsak különböző két város. Másképp láttam az egyik partról a másikat, másként reggel és este, sőt télen is másként, mint tavasszal.

Szerettem Budapestet, most is szeretem, s bizonnyal mindig is szeretni fogom. És tudtam azt is, hogy építik, bontják, átrendezik, átnevezik. Az egész várost – kivéve a Dunát. Nekem Budapest főváros legérdekesebb, legszebb látnivalója a Duna volt és maradt. A Duna – a két partjával.

Zavarba jönnék, ha el kellene mondanom, milyen a Duna-part, mi lenne az a valami (az a rengeteg valami!), ami csak a Duna jellemzője, ami csak a Duna sajátja.

Az Élet úgy rendezte életem kezdeti idejét, hogy a Dunához közel érjek naponta földet, amikor leszállok végre a zsúfolt autóbuszról. A Dunához közel, de azért a parttól távol (vagy ez képtelenség?), az óbudai főtéren. Innen volt megközelíthető életutam egy váratlan állomása. Korábbi életemben nem jártam e helyen, előző este térképről másoltam ki a kétsaroknyi városrészt.

Életem első munkahelyén a kapus szó nélkül eligazít. Délután 5-re tele voltam a gyárral, magammal, az idegenekkel, akik nem akartak ismerősök lenni. Öt órakor vissza az egész, kilépés, utamat csak a reggel volt busz felé tudtam, ezért aztán ellenkező irányba indultam. Főtér helyett a Duna-part. Amikor váratlanul megláttam, örömujjongás röppent elő belőlem, és egy perc múlva ott álltam az Árpád híd esti árnyékában, a csend és a vízloccsanás páros hangjában, és láttam, hogy a Dunában rendületlenül utazik a víz lefelé, és időnként odabugyborékol felém valamit.

A legalsó lépcsőig óvatoskodtam. Szemem a hídpillér sötétszürkéjén, a Duna óvatosan lejtős hullámain, és… nem jutott eszembe semmi más, csak hogy nehogy elríjam magamat. Leültem egy szögletes sarokkőre, elővettem üres jegyzetfüzetemet (amelyről azt gondoltam, reggeltől estig teleírom), és körmölni kezdtem bele…

„A csönd szól hozzám néma szavakkal,
felhők közül szemet huny rám a nap,
hullám loccsan, mélázva, halkan,
szellő röppenne, mégis itt marad.”

Vers volt, egyetlen versszak, letettem a névjegyemet. Saját magamnak! A Duna-parton Indultam hazafelé, zsebre dugott kézzel. A házak kockában álltak, és – úgy éreztem – tisztelegnek nekem, az új jövevénynek. Mellettem fel-felcsuklott a Duna hangja, kisebb és nagyobb vízkarikák futottak partra, és csobbantak el egy karnyújtásnyira a folyóban.

Verset írtam a Dunához… Most már az én Dunámhoz. Minden nap erre fogok járni, naponta köszöntelek és elmerengek vízállásban, vízi játékban, amely örökké tart felülről lefelé és vissza. És minden nap megloccsantalak a tenyeremmel, hogy kezemen érezzem hullámod színét, és számoljam, hány hullámod tűnik el a víz végtelenjében, és hány hullám csapódik kőnek, partnak, homokzátonynak.

Másnap reggel – szándékosan – korábban indultam „a gyáramba”. A megállóból most jobbra fordultam – igen, a Duna felé. A korai derengésbe valami sötét árnyék vetült, széles, hosszú árnyék. Az Árpád híd.

Már a parton voltam, ahol tegnap, de akkor még nem figyeltem a hídra. A híd – döbbent eszembe – ugyanúgy a Dunához megy, mint én. Sőt, ő rá is veti árnyékát! Vagyis már nem én mentem egyedül. Lelépkedtem a partközelbe, fölöttem a híd mintha irigyen sötétlett volna. Ő csak árnyékot képes vetni, én lehajolok a Dunához, s bizony tenyérrel még meg is simogatom. Megtekintem mai színét, hullámai csobbanását, ha ugyan két ujjam óvatos megmerülése nevezhető csobbanásnak. Fölnéztem a pillérekre, a hídkarfára – és megdöbbentem: Mikor kap fényt, napot az Árpád híd traverze, pillérje, vajon melyik napszakban? És válaszoltam rá: Egyikben sem, a sors neki azt juttatta, hogy álljon a Duna fölött, egykedvűen. Hogy védje, megvédje, szemmel tartsa! – javítottam ki magamat.

Már ott térdeltem, a felhő és a hullám némán integettek egymásnak, de alig moccantak. Ilyenek a folyók! Ilyenek a hidak! – Ilyenek a folyók a híd alatt, és a hidak a folyók fölött. Gondoltam, a földre vetem magamat, és megölelem a Duna-partot. Aztán inkább a kabátzsebemből előkaptam a szürke noteszt (ma az volt nálam), kinyitottam… És már ott dünnyögött a vers a folyó és a hídoszlop között, a szeptemberi hajnal és a vasgyári esztergaszó között:

„A város ébred, száz szemét kinyitja,
ott újra mozdul a félelmes élet,
de itt a híd, a hajnal hűvös hídja,
bódult, sejtelmes álmából nem ébred.”

Elégedetten felmordultam: – Ez elég lesz mára! A szobafőnök, a szigorúan mosolygó, öreg Miltz bácsi mindenkit magázott. Kérdeztem, hová pakolhatok le, hol lehet itt enni-inni, pihenni, beszélgetni.

– Itt dolgozni kell! – szólt, és karba fonta két kezét. A szobában egyetlen asztal volt, az asztalon doboz- üveg- és láda-halom, mindenkié.

– Én itt nem hagyom a… – és előkaptam szürke füzetemet, óvatosan kiszereltem belőle két verslapomat, egy kóborló rajzszögre bíztam, azt pedig az asztal legközepébe tűztem. – Az én névjegyem! – szóltam mosolyogva. Miltz bácsi látta a tenyérnyi papírlapot, talán azt hitte: névjegykártya. Mosolygott és intett:

– Majd én vigyázok rá, mehet a dolgára!

Mentem a dolgomra. Munkám nem volt, székem nem volt, elsétáltam a lépcsőig, aztán vissza. Ha kérdeztek, azt válaszoltam: „Ismerkedem a körülményekkel!” – és mindehhez szigorú arcot vágtam. Aztán vissza a szobánkba, az asztalunkhoz. Az asztalnál egy lány állt, nekem háttal. Kezében… Haj, a kezében az én két drágalátos papírlapom! Álltunk egymás mögött. A lány hátrafordult, és kérdezett:

– Ezek a maga papírjai?

A versek elolvasódtak, előbb némán, aztán hangosan.

– Ezeket maga írta?” – amikor biccentettem, akkor: – Ezeket te írtad? – megint néma biccentés. – És csak úgy magadtól? – A szemének sem akart hinni, de a szájának sem. Újra elolvasta, benne háromszor is hibát ejtett, és kétszer megállt: – De hiszen ezek igazi versek! Hallott már ilyet, Miltz bácsi?! Ez a srác… ezeket a verseket… – Miltz bácsi a fejét csóválta, aztán szólt (talán ravaszul, talán okosan):

– Menjenek dolgozni!

A lány mellé léptem:

– A Duna-parton írtam őket, ma reggel, amikor aztán ide jöttem.

– Két verset a Duna-parton…? – zavartan kérdezett, nem tudtam, a verseket hiszi kevésbé, vagy a Duna-partot, mint versíró műhelyt, vagy a mai reggel ihletadó erejét.

– Két nap, két vers! És holnap reggel is ott kezdem a munkát, hátha találok egy harmadik verset! Nem jössz velem? – Ez a harmadik mondat pimasz bizalmaskodás volt. De a lány sem volt zavarban, vállat vont, aztán kezet nyújtott, és szólt:

– Ott a helyem!

Másnap reggel velem volt a szeptember, szép őszt küldött a Duna-partra. Az autóbuszon még dúdoltam is. Csak azt nem tudtam, mit fogok a következő noteszlapra írni. Ami a Duna-partnak is tetszik (főként neki), nekem is, mert én birkózom meg a feladattal… Meg talán ennek a harmadik szereplőnek is, aki mára különleges fontosságot fog kapni – ha igaz.

A Duna ma aranyló hullámokat vetett, nem nagyokat, inkább ijesztőeket, csak, mint a helyzethez illőt. Egymásra, aztán már a Duna-part volt a helyzet hőse.

Leültünk – ő egy fűcsomóra, én egy szikla-halomra. Néztük és ámultuk a Dunát. Ő rám-rám nézett, hogy mikor szólalok meg, talán valami ilyesmit várt el tőlem. Én körülményesen elővettem szürke noteszomat, kisimítottam a teljesen sima lapot, felnéztem az égre, az aprócska szeptemberi felhőkre meg a híd komorló aljára. Aztán egyszerre „megszólalt” a papírlap.

„Válladra hajtom vállam – megbocsátok…
Vállamra dőlj, hogy vallhassak neked.
Szavam se szól, csak áldott őszt kiáltok.
Némult szavam, s elnémult éneked…”

Kikapta a kezemből, olvasta mohón, magában, némán, szavak nélkül. Aztán megsimogatta a papírlapot, a betűket. Rám nézett, de nem szólt egy szót sem. Minek is szólt volna, a vers beszélt. Neki, nekem? Mindkettőnknek? A Dunának…

– Van címe is? – kérdezte, vagy inkább sóhajtotta, és letette a noteszlapot maga elé, közénk, óvatosan, mintha volna közöttünk valami.

– Napunk múltán… – súgtam vagy inkább sóhajtottam a címet. Aztán: – Neked szól, neked írtam. A tiéd…

A lány fejet hajtott kétszer is, bal kézfejével a Dunába legyintett:

– Nagyon szép vers, de hogy jövök én ehhez? – Amit még mondani akart, annak elmondására elég volt egy sóhajtás. Aztán felugrott a fűcsomóról, megfordult, egy lépést tett a város, a gyár, a szeptemberi pirkadó ég felé, aztán úgy mondta: – Szép vers, jó vers, elteszem… De azt tudod, hogy nekem holnap lesz az esküvőm?!

Nem tudtam… Szótlanul mentünk a raktárunk felé.

Óh, de régi időbe kell visszautaznom! Hová is? A magam életébe vagy a mindenkiébe? A magamét én talán jobban ismerem, de a mindenkiét?! Azt úgy hívják: Idő. Vagy nem is ilyen egyszerű a dolog? Vagy éppen hogy nem is olyan bonyolult? Mert a magam idejére azért elég jól emlékszem (csak persze az a felejtés!), de a más idejére – hát ki tudja? Mert idő azért minden és mindenki életében volt, van és talán lesz is. El ne kezdjek filozofálni, legföljebb töprengeni…

Vajon mennyi idős a Duna? Van életkora a Dunának, neki is vannak elpergő évei? Megkérdezem, megsúgja nekem – hullámhangon, hogy hány éve teljesíti áldásos feladatát? Vajon évet mondana, vagy a cérnavékony erecske és a hömpölygő vízóriás ugyanazt tárolná el magának csörgedező életében és hömpölygő napjaiban?

Nekem, a saját éveimet pergető homo fabernek vajon lehet-e, szabad-e, hihető-e, van-e értelme, hogy a kettőnk korát párba állítsa, nemes (vagy inkább nevetséges?) versengésre késztesse – magában legalább?

Felnőtt világutazóként bejártam már a Margitszigetet, legalább háromszor a Duna-hidakat, a Rózsadombot és a Gellérthegyet. Társam is volt már a kitűnő úti programomban, a családom nevét viselő, de azt a saját dédelgetett nevével kiegészítő Eszter lányom. Eszter legalább három, de legfeljebb hatéves volt, mivel a Televízió hűvösvölgyi óvodájába járt naponta, s pedig kiváló társaságban: az óvoda gyermek-autóbuszán utazva reggel és délután. El felé reggel, és délután hazafelé, mindkét eseményt zajos örömmel élvezte, hasonló korú és hasonló hangerejű gyermeksereg körében. Az autóbuszt Szöcske-busznak nevezték, de a gyermek utasok inkább úgy mondták: Tutke-busz!

Amikor befordultak a Szabadság tér sarkán, már mindegyik utas rohant az ajtóhoz, Eszter az én karjaim közé – és indultunk hazafelé, kézen fogva.

Vagyis, hohó, egyáltalán nem hazafelé, éppen ellenkezőleg: a Duna-part felé. Eszter a Dunát addig csak felülről látta, a hídon át, a busz belsejéből. Ideje volt, hogy személyesen is megbarátkozzanak. Először félt az óriási néma-szürke víztömegtől, a félelem aztán érdeklődésbe csapott át. A Duna-parton, talán az Országház sarkánál volt egy szerény kis hajóállomás, apró hajók számára, amelyek kevés utast szállítottak. Úgy hívták őket: propellerek, de Eszter – miután megbarátkozott velük, már úgy mondta: propene-hajó. És már nem félt tőlük. Nagy kaland volt, amikor először felültünk a töfögő, kerregő propellerre, amely nem vitt messzebb, mint a szemközti partra, valamivel följebb, a Margit hídfőhöz.

Eszter hallgatott, nem tudta, a kezemet fogja, vagy a partra ugorjon. Kérően emelte fel szemét, én fölkaptam, és partra tettem. A folyó partjára. Meghökkent, ilyen közelről, és ilyen csöndesnek még nem látta a Dunát.

– És a hullámok most hová lettek? – kérdezte óvatosan, miközben a mély felé leselkedett.

– A hullámok most alusznak a Duna dunnája alatt! – feleltem a legnagyobb komolysággal.

– Felkeltjük őket? – kérdezte az apró utazó, aki az előbb még félt a vízi-óriástól.

– Költsd fel te! – Eszter félt, tipegett-topogott a parton. Én óvatosan kiemeltem egy maroknyi vizet, és visszacsorgattam.

– Erre most fölébrednek? – Jött a következő propeller, a hullámok egymás hátán ugrándoztak. Eszter félt, aztán a hullámok visszabújtak a dédelgető Dunába. Aztán megbátorodott – úgy egy maroknyi víz erejéig.

– Dobálj kavicsot, attól fölébrednek! – tréfásnak gondoltam a mondatomat. Eszter fölmarkolt egy maroknyi apró követ, és behajította a vízbe. Az apró kavicsok tocsogó hangot adtak, a nagyobbak csobbantak. Eszter kezdte nagyon élvezni – a kavicshajigálást, a Duna ébresztését.

– Hallod? – kérdeztem (vagy talán a gyereket ijesztgettem?) –, már ébrednek és morognak.

Eszter megbűvölten állt, valamelyes apró szellő indult útnak, a Duna hullámokat kezdett vetni. Talán nem is Eszter kavicsaitól, hanem a legújabb propene-hajó kedvéért. Na, ettől már félt Eszter, a kezembe kapaszkodott. De a szemét nem vette le a hullámzó Dunáról. Hullám, kavics, Duna – ez így együtt sok volt.

– Gyere, együnk egy fagylaltot! – akartam megoldani a félelmetes Duna-parti színjátékot.

– Nem kérek fagylaltot! – nyöszörögte, pedig máskor bezzeg…

– Van itt valami más is! – vettem észre, és kerestem a „szepegő gyermek” kedvét.

A fagylaltos fagylaltja már elfogyóban volt, de egy szalvétában kukorica gőzölgött, valamelyes illattal, ínycsiklandozó volt – legalább nekem.

– Hát kukoricát…? – kérdeztem és mutattam. Eszter rám csodálkozott:

– Az micsoda? – és a tenyerembe tette tenyerét.

– Kukorica, finom. Nem tudod, mi a kukorica? – Nem tudta (honnan tudta volna?!) Látta különös formáját, sárga szemek százait körben a kukoricán, a gömbölyű gyümölcs mintha neki lett volna odakészítve. Intettem a fagylaltosnak, hogy most – kivételesen – inkább a kukorica jöjjön. Széles mosollyal nyújtotta felém – vagy már egyenesen Eszter felé – az ínyencséget. Eszter félig a hátam mögé bújt, onnan lesett ki a gőzölgő titokzatosságra.

– Nem, én nem! – ezt nyöszörögte egy lépésnyire a sírástól.

– Akkor eszem én! – szóltam lelkesen, kézbe kaptam, megszimatoltam, és belekóstoltam a zöldség-gyümölcsbe. Eszter nézte a gőzét, a kipattogó szemeket, és – bizonyára – érezte a kukorica illatát, ami bizony nem volt fagylalt.

A harmadik falat után megrázta bal kezemet, és szólt:

– Én is! – de csak a kezébe fogta. A kukorica meleg volt, de nem forró. A vállalkozó szellemű felfedező megijedt, elkapta a kezét róla, én pedig a zuhanásnak indult kukoricát. Aztán szemenként szállt szembe a titokzatos élelemmel. Egy-egy szemet kivadászott, kikergetett a helyéről, a tenyerében tartotta, majd megszimatolta bizalmatlanul.

– Ne malackodjál! Egyél óvatosan! – pusmogtam. De a fagylaltos – bocsánat: a kukoricás – is biztatta. Eszter ette, rágta, nyelte – felfedező úton járt az ínyencségek birodalmában. Aztán az egyik szem kiesett a kezéből, vagy talán már a szájából, és a Dunába pottyant. Nem mondom, hogy csobbant, pici hullámocskát alig vetett maga körül. Eszter megijedt:

– Elejtettem! – kiáltotta a lehető leghalkabban, és nyúlt az úszkáló kukoricaszem felé. De az lassan (pillanatok alatt) elsüllyedt. – Elejtettem! – rebegte, és megint nyúlt utána.

– Annyi baj legyen! – feleltünk ketten egyszerre a fagylaltossal, aki egyre jobban élvezte „a természettel ismerkedő gyermeket”. – Van ott még száz! Vagy akár háromszáz! – tódítottam. És nevettünk – a kukoricán, és nem a gyereken.

– Egyél óvatosan, ne kézzel, hanem szájjal! – és imitáltam a kukoricaevést. A fagylaltos kuncogva szólt közbe:

– Egyél, egyél, mert apuka mind megeszi, az egész kukoricát! – Akkor Eszter két marokra fogta a „zsákmányt”, és szimatolni kezdte.

– Tudod-e, mi a kukorica másik neve? Tengeri…!

– Tengeri? – próbálta kiejteni a sosem hallott nevet Eszter. – Mert, hogy tengerben terem? – és a Duna habjaira nézett. – Dunai-tengeri vagy tengeri-dunai? – és néhány szem kukoricát a habokba ejtett.

– Talán mert valamelyik tengeri országból hozták be annak idején hozzánk? – vélte a kukoricás ember, eltartotta magától a legnagyobb csövet, aztán azt is a melegedő vízbe tette. – Ezt vidd haza, majd megeszed otthon, apukáddal kettesben.

– És nem baj, hogy most itt hagyja a Dunát ez a, ez a… kukorica?

– A Duna megbocsát neki, vigyed csak haza! És gyere el máskor is, ha kukoricát szeretnél.

Jött a következő propeller, felszálltunk rá – immár hármasban. Már félúton lehettünk Buda és Pest között, amikor Eszter szedegetni kezdte a félig-főtt, félig nyes kukoricaszemeket, és dobálta a Dunába, közelre és távolabbra.

– Hadd egyen ő is, finom eledel ez! – mondta nagy meggyőződéssel, miközben egy-egy szemet maga is elrágcsált. A Duna mindannyiszor egy-egy kis karikát küldött a felszínére, a kukorica pedig cuppantott egyet-egyet, mintha puszit küldene a váratlan ajándékért.

És folyt a Duna… Látszólag egykedvűen, valójában százhangúan. És múltak az évek, valójában mindegyik év beállt az évek sorába, lehetett emlékezni rájuk, lehetett elfelejteni őket. Kitörölni a sorból – azt nem lehetett! Viszont elfelejteni lehetett, annál nehezebb volt felébreszteni az emlékét. Eh, éljük át inkább az újabb és a legújabb éveket! Aztán minden maradt a régiben. Egy ember ennyi évvel hogyan volna képes megbirkózni?! Vagy talán… A világtájakat, a folyópartokat és a szigeteket lelkesen fölkerestük-fölidéztük, ők voltak számunkra a létező valóság, de még inkább az elmúló Idő.

„Hol vannak már a régi versek…” – ez az egyetlen sor jutott eszembe, ez sem a régi versekből maradt fenn, magam sóhajtottam világra, egyetlen sor volt és maradt.

A múlt elröppent (elszáguldott), a jelent, amely naponta toporgott és rohant előre, magunk formáltuk tartalmassá, hogy – legalább az emléke – velünk maradjon. Eszter felnőtt és szárnyra kelt, maga is több nemzedéket tudott már maga körül. Mi pedig – két diákkori ismerős – együtt kezdtük élni életünket, pergetni napjainkat. Hogy volt-e neve – hát persze! Mindketten tréfás és óvatos részletekben mégis megfelelő neveket adtunk egymásnak, dehogy árulom el. Szerettünk utazni, világot járni, még ha a világ néha alig volt kőhajításnyira. De a magunkénak éreztük. Leginkább a hegyeket és a városokat jártuk, de alkalmanként beledöbbentünk, hogy a mi folyónk – most és mindörökre – a Duna. A kétpartú, 1400 kilométeres európai földrajz és történelem, a mi kezünk tapintását őrző és hívó folyó.

Európa számos országa-világa után jutott eszünkbe a Szentendrei-sziget, egy kőhajításnyira, amelyet mindaddig nem vettünk eszünkbe. Budapesttől északra, hosszan nyúlik el és kanyarog, egyetlen híd (vagy inkább fél-híd!) köti a szigetet a budai parthoz. Rajta dús erdő (afféle „vadon”) húzódik végig és parttól partig. Falut, templomot, mezőt láthatunk éppen, de egyet bizonyosan nem: a Dunát. Idővel azt se hisszük el, hogy szigeten vagyunk – a Duna-szigeten. Nyugat felé Visegrád városa, a hegytetőn a várrom lenyűgöző látvány, kelet felé Kismaros, távolabb a Naszály magasodik.

És akkor vége falunak, erdőnek, egy pillanat alatt elénk tárul a Duna, a teljes folyó, összes partjával, mérhetetlen vízözönével. Itt, északon a vízállás, ha csak kicsit is emelkedik, vagy hullámzáshoz van kedve, megkóstolja és elönti a parti homok-, kagyló-és sóderdombot. Ezért itt lépkedni csak óvatosan, és megállni ámuló szájjal. Kavicsok milliói, de mind kerek-félére csiszolódva a víztől, a többi kavicstól. És a kagylók! Hajolj le kavicsért, kagylóért, mintha művész csiszolta volna kerekre, laposra, oválisra alakjukat. Fölkapod, elhajítod – mintha lebegne és szárnyalna a levegőben, mögötte a Pilis-hegy erdői balkézről, és jobb kézről a Börzsöny halmai. Csak állj, nincs miért mozdulnod, mindent látsz, ami szép, jó és érdekes van körülötted.

Vagy mégsem minden…? Mostanáig fölfelé néztél, távolba és még távolabbra. Hajtsd le lassan a fejedet. A legnagyobb látvány azért mégiscsak a Duna, a folyó világjáró és titkokat őrző, rejtélyeket hordozó. Lehajolok, és legszívesebben le is térdelnék a kövek, kagylók közé. És akkor egyszerre mintha a Duna hulláma apró dombocskává emelkednék, aztán visszahull, aztán hullám a hullám hátán, kilibben a parti homokra, a többi kavicsra, valami halk, incselkedő hangot hallat… Igen, mintha nevetne, csak éppen egy elharapott kacajt küld a fölötte álló, ülő, térdeplő jövevény felé. Aztán vissza a víz mélyére, helyét a következő, a tizedeik, a századik hullámnak adja át.

Óvatosan belekanyarítok a kezemmel, felbuggyan és lecsorog, hangja van: csorduló Duna-hang, színe nincs… Végtelen folyamóriás, a szürke száz színét mosta egybe, a fehéret, a kéket, a szürkét, de leginkább a színtelent. Mintha nem mozdulna, pedig rohan és zúdul lefelé. Rengeteg víz, de egyetlen maroknyi hordozott vízen sem érzed a rohanását, hogy ez a hullám, ez a víz estére Budapesten lesz, szombat estére a déli országhatáron, két hét múlva pedig a Fekete-tengertől kér menedékjogot.

Hátrább lépek egy teljes lépéssel, alattam a part, a szárazföld, a zátony. Lenézek, átfogni próbálom a szememmel a partot, a Duna-partot. Itt terül el és örvénylik a talpam alatt, de ott, szemközt, ahol a folyó hosszan-hosszan véget ér, a másik parton ugyanez a vízözön ugyanolyan, mint a lábam alatt, mégis más, méltóságosabb, talán szomorúbb, vagy inkább nyugodtabb. A két folyópart, a két Duna-part vajon tud egymásról? Hogy mit lát az egyik, és mit lát a másik. Ha felloccsan, ha felbugyborékol? Képes-e két irányba nézni – mint a parti szemlélő? Vagy mindig ugyanazt a szemernyi (vagy óriási) partot látja, legfeljebb neki, a vízcseppnek, a hullámnak kell tovább görögnie, a végtelenség felé?

És ekkor hátrább lépek, megfordulok… És négy Duna-partot látok, a hegyóriások lábához dörgölődző két távolit, amelyek nagyon hasonlítanak egymásra, és a másik két Duna-partot, amelyek szerényen csuszamolnak meg a lábam előtt, a tenyerem alatt. Négy Duna-part, mindegyik hasonló, és mindegyik egészen más!

Egy állóhelyről négy Duna-part. Nyújtom a kezemet, persze nem érem el, legfeljebb egyet, csak le kell hajolnom érte. És a folyó elveszíti színét, és fut a kezemből, fut a lábam alól, fut a sziget elől.

Fölemelem a fejemet, érzem, hogy néz rám valaki – vagy valami. A hegyek fölött lebukóban van a nap, rózsa-vörösen int le hozzám. Örül, hogy van valaki, aki nézi – megnézi és meglátja – a hegyek koronáját, az erdők hűvös örökzöldjét, és hozzá a Duna folyó négy Duna-partját, amelyek csak a szigetnek szólnak, de hogy ezt meglássa, szembe kell fordulnia a búcsúzó napkoronggal.

És akkor felsóhajtok, eszembe jut egy alig tenyérnyi szó-lánc (valami versféle), amelyet tegnap este írtam, tudván, hogy ma a Dunához zarándokolunk. A napnak mondom, a hegyeknek, de leginkább a négyágú Duna-partnak:

„Szökkenj, szellő,
A Duna vár,
Maroknyi felhő,
Sok napsugár”.

Illusztráció: Vaszary J.