A MŰVELTSÉG ROMJAI – Vörös István versei

A MŰVELTSÉG ROMJAI

Zeusz úr sokáig örömmel lakott
a többi istennel, de aztán érdek-
telenné vált számára az áldozati hús,
amit a földről kap, szolgákat
hozatott föl, az olimposzi légvárak
helyén erőd és palota épült.

A szolgák után katonák jöttek,
lefogatta Poszeidónt, Hermésszel
merénylő végzett. Athéné
rémületében visszamászott
teremtője homlokába,
Vénusz a földre költözött,

ma is él, egy isztambuli
bordélyban örömlány. Zeusz
hagyta, hogy a rómaiak megszállják
a várát, őt magát átnevezzék.
Tűrte a tiszteletüket. Föl se tűnt
neki, hogy új eszmék jöttek,
és már rég nincs semmi hatalma.

A SZERENCSE ÁRA

Nem tudhatom, mivel fizetnek
a szerencséjükért mások. Pedig
ajándék kéne legyen. Magam
a fogammal szoktam adózni
érte. Boldogságra felelő fájdalom,
öröm szapora szívdobogása,

gyorsabban átélt hetek.
Nem sokáig szaladhat fölfelé
a mozgólépcsőn, akinek
a mozgólépcsőzés örömöt okoz.
Nagyobb a lendület, de szembe-
csap az aluljáró huzata, meglátja

az ellenőrök karszalagját,
zokniárusokat, reklámosztogatókat,
az ócska szendvicset zabálókat.
Dől a műfény, műlevegő,
valódi emberek jönnek szembe
műembernek álcázva, csupa fekete száj.

A KÉPZELT ADÓS

Hallottam a rádióban
egy özvegy halott fiáról,
kire adósságot vertek,
költenie nem volt bár mód.

Nem tőle jött az adósság,
de hagyatékára rótták
(lényeg, hogy a pénz befusson)
ügyvéd forma szürke rókák.

Halott hogyan védje magát?
Meglesz a pénzük legalább.
Mindegy kitől, csak bejöjjön!
Ilyen egyszerű a világ.

Ez történik mindenkivel,
mint az árvíz: adó emel
magasan a sorsunk fölé,
más módjához egész közel,

amit ők el ittak-adtak,
s lett a létük foltban gazdag,
elvárják, most más fizesse,
mert ha nem, hát még rosszabb lesz:

be se érik a cseresznye,
madár nem ül az ereszre,
lakhatatlan lesz a ketrec.
Ami most még nekünk kedvez,

ha bebújunk örvendezve.
Barlangba az örvösmedve.
Persze élünk, persze állunk,
persze erre, aki ráunt,

annak még egyszer elmondják,
ki az úr, és kik a szolgák.
Nem fenyegetés, ezek tények.
Hideg kőből van az élet.

TÚLKOROSOK

Oly korban éltem én e földön,
az ember úgy megerényesedett,
önként akart jó lenni, nem parancsra.
Képzeletben volt itt, mint a kísértetek,
kiknek lelkünkre tenyerel a mancsa.

Oly korban éltem én a Földön,
mikor besúgni csak a múltban szoktak,
a gazdag hitte magát üldözöttnek.
Mikor kettő volt az igazságból is,
s az ellentétek napként ránk sütöttek.

Oly korban éltünk mi a Földön,
mikor a történelem régen véget ért,
alatta metróalagutat ástak,
hogy átjöhessünk odatúlról
az ittmaradtakért.

Oly korban élhetünk a Holdon,
honnan a Földre visszanézni jólesik majd,
vagy inkább sírunk, ha nem kéknek látjuk,
mert mi hoztuk rá mindegyik bajt,
aztán áttettük ide a világunk.

Oly korban bámulunk a Napba,
mikor az emberek már egymásra se néznek.
Most nézzünk meg mindent magunk körül!
Mint aki élvezi, hogy élhet, s a jelennek,
mint csodának, örül.

Illusztráció: Destruction (Th. Cole), részlet