Próza

július 4th, 2026 |

Szabó Palócz Attila: Pripjatyi kalandozások (3. rész)*

*Részlet a szerző Utazások apósommal című regényének most készülő második kötetéből

Utazások apósommal címmel jelent meg 2023-ban Szabó Palócz Attila regényének első része, amelyben a mű címében is megjelölt barangolásokon a történelmi Felvidék (a mai Szlovákia, Csehország, Lengyelország) és a „déli végek” (Vajdaság, Szerbia, Koszovó, Észak-Macedónia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Szlovénia) tájait, városait, településeit járták be és ismerték meg a főszereplők, velük együtt pedig az olvasók. A szerző pedig időközben kiszélesítette a régiós határokat, így az egyes régiók mindig a történelmi összefonódások mentén tágulnak tovább, mindig olyan irányban és mértékben, amennyire azt a régről örökölt viszonyok megengedik, illetve megkövetelik.

A regény alapja, hogy a szerző apósa, Mihájlovits Péter (1943–2004) gyermekkorában képeslapokat gyűjtött, kollekciója azonban a későbbiekben feledésbe merült, és csak sok évvel később, immár az egykori gyűjtő halála után került elő újra a padlásról. Ekkor kezdődött el a regény, amelynek kiindulópontját a gyűjteményben található képeslapok képezik. Így vált a szerző elválaszthatatlan útitársává az egykori kisgyermek, s ezért nevezi őt a regényben mindvégig „megboldogult apósom”-nak, mintha együtt járnák be ezeket a történelmi vidékeket. A fikciós utazások útvonalán pedig többnyire azokat a településeket érintik, amelyekről képeslapok kerültek a kollekcióba, ez a vezérelv.

A szerző jelenleg a regény folytatásán dolgozik, amelynek két beutazandó régiója ezúttal Kárpátalja és Erdély, ugyancsak a régiós határok történelmi szemléletű kiszélesítésével. Az alábbiakban az Utazások apósommal második kötetéből közlünk részleteket.

Franciák, ha republikánusok akartok lenni, veselkedjetek neki még egyszer![1]

A skandináv krimik sötét realizmusa végül mégis találkozott a történelemkönyvekbe illő, megmásíthatatlan tényekkel: 1986 márciusában Barbara és George már nem Sydneyben, hanem az európai kontinensen keresett menedéket. Tulajdonképpen a visszájára fordították a közhelyeket és az épp aktuális világpolitikai trendeket, ugyanis ebben az időszakban rajtuk kívül senki sem menekült – nem disszidált – a „szabad” nyugati világból, Las Vegasból vagy Sydneyből a Szovjetunióba. Nagy is volt a döbbenet a canberrai szovjet nagykövetségen – s először persze mindenféle provokációkra gyanakodtak –, amikor 1985 végén ők ketten becsengettek oda. Nem is ügyfélfogadási időben érkeztek, nem is egy szokványos vízumkérelemmel, nem is formálisnak mondható körülmények között. Korábban olyan tervük is volt, hogy egyszerűen csak beugranak, átmásznak a kerítésen, de erről aztán letettek, és a türelem megtörő erejére építették fel az akciójukat. A kapuőr sem tudott mit kezdeni velük, s bár viszonylag jól beszélt angolul, mégis elsődlegessé emelkedett azokban a pillanatokban az értetlenkedés.

Többféle módon is megpróbálták elhajtani őket, hol kedvesebben, szép szóval, hol meg egészen durván, káromkodásokkal, akár még szitkozódva és fenyegetőzve is. Bentről, anélkül, hogy szóba álltak volna velük, rájuk hívták telefonon a helyi, ausztrál rendőrséget, így a járőrök előtt is ugyancsak hosszan kellett magyarázkodniuk, de mivel békések voltak, és semmiféle fegyvernek tűnő eszközt nem találtak náluk, nemigen tudtak velük mit kezdeni. Az egyenruhások is inkább a meggyőzésre és a lebeszélésre hajlottak, és közben nem volt egy szép szavuk sem a szovjetekről.

– Inkább menjenek haza, gondolják át még egyszer ezt az egészet, nehogy ezeknek a kezére kerüljenek…

Az egyik rendőr aztán a központon keresztül igyekezett felvenni a kapcsolatot a nagykövetség személyzetével, bár egy külképviselet esetében ilyesmire egy egyszerű helyi egyenruhásnak nem is igazán volt jogosultsága. Ő is igyekezett tolmácsolni a diplomáciai képviselet felé a váratlan és hívatlan, kellemetlen látogatók óhajait, de szavai nem nagyon hatották meg őket. Sokáig tartott az elzárkózásuk…

Meg kell értenünk, hogy a Szovjetunióban ez egy átmeneti időszak volt, a glasznoszty és a peresztrojka szele persze már eljutott a távoli külképviseletekre is, de a gépezet olajozottan még mindig csak a régi berögződések szerint tudott működni. Ezért hát, amiben csak lehetett, azokhoz tartották magukat. Márpedig egy ilyen látogatás sokfajta gondolatot elindíthatott a biztonsági személyzetben, az elhárító elvtársakban, a különböző diplomáciai tisztségek mögött tulajdonképpen nem is igazán rejtőzködő KGB-sekben. Az ő szempontjukból a legegyszerűbb lett volna lerázni ezt a két embert. Ők azonban nem hagyták magukat.

Elhajthatatlanok voltak…

Órák teltek el így már attól számítva is, hogy a helyi, ausztrál rendőrök dolgavégezetlenül visszavonultak. Okuk nem volt a két ember erőszakos eltávolítására, esetleges előállítására, őrizetbe vételére, így hát csak győzködhették őket arról, hogy hagyjanak fel az őrült elképzelésükkel. De intézkedni nemigen tudtak…

Végül átküldték őket az utca túloldalára, ők pedig elkocsikáztak.

Gyönyörű, füves-parkos környék volt az már akkoriban is a Canberra Avenue-n, a hetvennyolcas szám alatt, illetve előtt. Barbara és George a szemközti oldalon is kiválóan feltalálta magát, sőt, a kétszer kétsávos út közepén található, az ellentétes forgalmi irányú aszfaltcsíkokat elválasztó, kifejezetten széles járdaszigeten is nagyszerűen tudtak hűsölni, pihengetni, semmit tenni a kellemes árnyékot adó fák alatt. A férfi a füves területen törökülésbe ereszkedve várakozott, a nő pedig izgett-mozgott, hol fel-alá járkált egy viszonylag szűk körben, hol a végtagjait tornáztatta, hol meg a saját tengelye körül forgott egy helyben nézelődve. Tekintetével felmérte a környéket: ott látta a nagykövetségi épület mellett az orosz iskolát, ahol a diplomaták gyermekei tanultak, a túloldalon pedig szállodák emelkedtek, szinte egymás mellett állt a Kingston és az East Hotel, az út végén, ahol elkanyarodtak az autók, a Courgas Cricket Club működött, utána pedig a körút hajlatában magasodott a Szent Kristóf székesegyház. Az ennek tornyából kiemelkedő kereszt afféle orientációs pont is lehetett volna a környéken, az ausztrál főváros Manuka nevű déli kerületében. Ahogy így bámészkodott, Barbara a tenyerével árnyékolta le a szemét, mert időnként elvakította a lassacskán már lemenő nap.

S tyúkvakság ide vagy oda, jól látták mindezt a nagykövetségről is.

Már erősen sötétedett, amikor az egyik őr kilépett, és szavak nélkül magához intette őket.

– Menjenek – dörmögte halkan, amikor odaléptek hozzá a kapunál.

Beengedte őket.

Ez volt az első lépés a siker felé!

Az egyenruhás átkísérte őket az udvaron, majd szavak nélkül a melléképületek egyikébe terelte.

A főépületbe persze nem engedték be a nem kívánt látogatókat.

– Maguk azt várják el tőlem, hogy elhiggyem, hogy nem amerikai kémek? – sziszegte a fogai közt egy alulölözött férfi, aki úgy nézett ki, mintha abban a pillanatban pattant volna fel a borbélyszékből.

– Igen – bólintottak gyakorlatilag egyszerre.

– Nagyon ügyetlenek lennénk, ha kémekként így járnánk el – vetette oda csevegési hangon Barbara.

– Mi nem kémek vagyunk, hanem bajban – dörmögte visszafogott hangon George.

– Minden kém első dolga, ha lebukik, hogy tagadja, hogy valóban az – emelte rájuk mutatóujját az alulöltözött férfi.

– De mi nem buktunk le, mi magunktól jöttünk ide – hápogta Barbara.

Aztán leültették őket, és hosszas kihallgatás, keresztkérdések áradata, valóságos idegőrlő vallatás következett arról, hogy mi a francokat akarnak ők a Szovjetunióban. Barbara a régi könyveire hivatkozva írónőként mutatkozott be, és hosszasan beszélt arról, amiről ő maga is igen keveset tudott: hogy a Szovjetunióból származik, hogy a nagyapja, egy bizonyos Nánási Imre a magyar Tanácsköztársaság „hőse” volt, Korvin Ottó közvetlen munkatársa és barátja, meg arról is, hogy csak azért úszhatta meg a halálbüntetést, mert visszamenekült Kárpátaljára, ami akkor már Csehszlovákiához tartozott, és mesélt arról is, hogy kétéves korában vesztette el az édesanyját, az apját pedig soha nem is ismerte, árvaházban nőtt fel, s csak amikor nagykorú lett, akkor adták át neki az anyja után hátramaradt személyes tárgyakat, különféle holmikat egy kis batyuban. Nem volt nagy csomag… Ezek között pedig talált egy naplót is. Mivel Barbara nem beszélt magyarul, ezt sohasem tudta elolvasni. Minduntalan más magyar származású ismerősöket kellett keresnie Amerikában is ahhoz, hogy a Kentucky Fried Chickenben két falat között lefordítsanak neki kisebb-nagyobb részleteket belőle. De így sem tudott meg sokat… A nő készült erre a beszélgetésre, előre sejtette, hogy valami ilyesmi mindenképp várni fog rájuk, ezért az itt említett naplót magával is hozta, és egy adott, erre a gesztusra kedvezőnek ítélt pillanatban kitette az asztalra. Akadt is valaki a KGB-sek között, aki tudott annyira magyarul, hogy belelapozzon szaftos részletek után kutatva. Barbara persze beszélt arról is, hogy szeretné felkutatni a nagyapja rokonságát Kőrösmezőn és Rahón, és ő úgy élné meg az odaköltözést, mint egyfajta hazatelepülést, hazatérést.

Ideológiáról, politikáról nemigen kérdezték őket, mintha a vasfüggöny két oldala között a hidegháborús időszakban ilyen különbségek soha nem is léteztek volna…

George meg arról beszélt, hogy hosszú ideig nem is tudta, hogy van egy lánya. Ha tudta volna, még véletlenül sem engedi, hogy árvaházban nőjön fel, hanem magához vette volna, felkarolta volna… De erről egészen addig nem tudott, amíg néhány héttel ezelőtt Sydneyben elé nem tárták a bizonyítékokat.

Néhány óra múltán a magyar elvtársaktól is megérkeztek a szovjetek által bekért dokumentumok Nánási Imréről és Nánási Ágnesről. A kihallgatóik nem reagáltak túl kedvesen Barbara édesanyja ötvenhatos szerepvállalásának hírére – egy vádiratnál is részletesebbek és pontosabbak voltak a dokumentumok közül előkerült jelentések –, meg persze arra sem, hogy bár csak egészségügyisként csatlakott a forradalmárokhoz, akiket a vendéglátóik természetesen folyamatosan ellenforradalmároknak vagy egyszerűen csak fasisztáknak mondtak, később mégis, fegyveresen is részt vett a harcokban a budapesti utcákon, tereken, meg a Corvin közben. Ezért aztán Barbarának is kellett néhány „elhajló” mondatot elejtenie arról, hogy elítéli édesanyja akkori tetteit, és mélyen csalódott benne, de ő maga kétévesen maradt árván Amerikában, semmi köze sem lehetett mindehhez, így hát a felelősséget sem viselheti miatta, és soha nem is járt Budapesten… De végül is a Tanácsköztársaságban élen járó nagyapa tisztelete jó kibúvó volt erre is.

Már erősen hajnalodott a kihallgató szobában, amikor közölték velük, hogy a nagykövetség területén szovjet földön tartózkodnak, ezért csak akkor távozhatnak, ha a „vendéglátóik” elengedik őket. Ne érezzék magukat fogságban, de egyelőre el nem mehetnek…

Ezek a beszélgetések pedig a következő napokban rendre ismétlődő forgatókönyv szerint folytatódtak. A bánásmódra nem lehetett panaszuk, rendesen kaptak enni – sőt, nem is főztek rosszul a nagykövetség szakácsai –, és bár a szállásuk nem volt egy luxusszállodához fogható, de nem is egy koszos cellába lökték be őket, sőt, zár alatt sem tartották, bár azért folyamatosan odafigyeltek rájuk. A melléképületnek ebben a részében viszonylag szabadon mozoghattak, nem korlátozták őket, csak az udvarra nem léphettek ki kíséret nélkül, és olyankor is noszogatták őket, hogy ne időzzenek sokáig. Barbara járt ki rendszeresen, szeretett volna tornázni, kicsit átmozgatni a tagjait, George viszont hetente egyszer, ha kidugta az orrát…

Már ők maguk sem tudták, hány kihallgatáson, átvilágításon, ellenőrzésen estek át – még a poligráfot is bevetették ellenük –, és az időérzéküket is teljesen elveszítették, sokszor azt sem tudták, hogy milyen nap van, nemhogy dátum szerint megmondani, hogy melyik hónapban járnak. Pedig tudhatták volna, hogy február volt. Egy keddi napon személyesen a nagykövet, Jevgenyij Mihajlovics Szamotejkin állított be hozzájuk. Ő is kiválóan beszélt angolul, még ha a találkozás alkalmával nem is állt szándékában megcsillogtatni ezt a tudását, képességét. Szűkszavú volt és tőmondatokban fogalmazott.

– Moszkvából jóváhagyták a kérvényüket – mondta –, én nem tudhatom, hogy mi ütött beléjük.

A nagykövetség harmadtitkáraként mutattak be nekik egy férfit, aki kicsit bővebben beszélt aztán arról is, hogy az utazásukat megszervezik. Ausztráliát még az amerikai papírjaikkal kell elhagyniuk, és majd csak a Szovjetunióban folytatódhat az ügyintézés. Átszállással ugyan, de egyenesen Moszkvába repülnek, és onnan irányítják majd tovább őket az országon belül.

– Tudják, a mi országunkban nincs munkanélküliség – kezdte ismét Szamotejkin –, ez pedig azt jelenti, hogy a szovjet rendszer mindenkinek biztosít munkát, megélhetést. Természetesen nem mindig van betöltetlen állás egy bizonyos munkakörben a kívánt helyszínen, ezért néha kénytelenek más városba irányítani azt, akit el akarnak helyezni. A részleteket nem ismerem, erről majd a moszkvai elvtársak fogják részletesen tájékoztatni magukat, de úgy tudom, hogy sem Rahóban, sem Kőrösmezőn nem tudnak most a maguk végzettségének megfelelő állást biztosítani. Ott a közelben fognak majd munkát és lakást kapni, semmire se nem lesz gondjuk…

Ez nem hangzott túl jól, Barbara mégis gépiesen bólintott. Végül is, erre vártak. „Bejutottunk az országba” – jelezte diadalittasan a George-ra vetett pillantása.

– Sok jelentést olvastam magukról az elmúlt hónapokban – folytatta Szamotejkin –, köztük az édesanyja naplóját is, amit lefordítottak nekem oroszra – mondta, majd egy írógépen készült másolatot csúsztatott oda Barbara elé. – Íme, most már megvan még egy olyan nyelven, amit maga nem érthet. Remélem, gyorsan haladnak majd a nyelvtanulással…

És a végén még el is nevette magát, mondhatni, bátorítólag.

Február 17-e hétfői nap volt, amikor több mint harmincórányi repülés után végre megérkeztek Moszkvába. Mivel újságot már hónapok óta nem olvashattak, hírek sem jutottak el hozzájuk szinte sehonnan sem a nagyvilágból, mit sem tudhattak tehát arról, hogy néhány percen belül Luxemburgban aláírják majd az Egységes Európai Okmányt (EEO), amely az Európai Gazdasági Közösség első jelentős reformja volt, s amely előkészítette az Európai Unió későbbi megalakulását. De nem tudtak arról sem, hogy a koblenzi ügyészség aznap indított vizsgálatot Helmut Kohl (1930–2017) német kancellár ellen hamis tanúvallomás gyanújával egy adományozási ügyben, a Fülöp-szigeteken pedig kiéleződött az elnökválasztás utáni politikai válság[2]. Ők csak fáradtak voltak ennyi repülés után, amin még az átszállások néhány órányi várakozása sem enyhített, sőt, épp ellenkezőleg, az is csak még jobban fokozta az elcsigázottságukat. A gépen talán sikerült szundítaniuk valamicskét, de ez sem volt afféle pihentető alvás, inkább csak valamiféle lazítás, feszültség-levezetés, szendergés, amitől persze cseppet sem lettek pihentebbek. A canberrai orosz nagykövetség harmadtitkára, akinek időközben neve is lett, elkísérte őket erre az utazásra, és közben egy pillanatra sem hagyta magukra őket. Azt kérte, szólítsák csak Szlavának, mert ez a beceneve.

Pihenni azonban továbbra sem hagyták őket, Moszkvában ugyanis csak nagyjából másfél napot töltöttek. S bár nem várta őket fogadóbizottság, nem részesültek különleges elbánásban, Szlava mégis beültette őket egy autóba, amelynek sofőrjét nyilvánvalóan ismerte, és vagy húszpercnyi kocsikázás után már meg is érkeztek egy laktanyaszerű épületbe. Az autó a falakkal körbezárt belső udvaron parkolt le, Barbarát és George-ot pedig egy lépcsőn lekísérték a pincébe. Mióta belevágtak ebbe a kalandba, talán még soha nem érezték ennyire kiszolgáltatottnak a helyzetüket. Újabb hosszú beszélgetések vártak rájuk, hasonlóak, mint amilyenekhez a canberrai melléképületben már hozzászokhattak. S bár keményen kifaggatták őket szinte mindenről, a cipőméretüktől kezdve a legutóbbi hasmenésük körülményein át az esetleges politikai kapcsolataikig, a nőnek mégis úgy tűnt, hogy itt már minden előre el volt döntve, s velük most csak eljátsszák ezt a színjátékot. Nagy különbség azonban nem lehetett aközött, amit most elmondtak, mint amit a jelenlegi beszélgetőpartnereik, kihallgatóik – nyilvánvalóan KGB-sek – korábban már olvashattak róluk a Canberrából megküldött külképviseleti jelentésekben. Kivételes alkalmat jelentett számukra is az, hogy olyasvalakiket kellett most megvizsgálniuk, átvilágítaniuk, akik a nyugati világból akartak a Szovjetunióba disszidálni. Ehhez valóban nem voltak hozzászokva… Annyira nem, hogy az ő angoltudásuk például messze elmaradt attól, amit a nagykövetségen tapasztaltak az elmúlt hónapokban a szovjet diplomatáktól.

Másnap pedig ismét repülőre rakták őket. Indulás előtt megkapták a papírjaikat, és Szlava is még egyszer feltűnt, mint mondta, csak, hogy üdvözölje őket, és néhány apróbb, de fontos útmutatást adjon. Kijevbe repülnek, ott majd megint várja őket valaki a reptéren, biztosan felismerik, így és így néz ki, ez és ez a neve, majd ő elviszi őket az új otthonukba, egy közeli kisvárosba, ott fognak dolgozni, lakást is találtak nekik, ne aggódjanak, minden a legnagyobb rendben lesz.

– Ez egy egészen új város, még tíz-tizenöt éve is alig van, hogy elkezdték építeni a folyóparton, a településnek is és a folyónak is Pripjaty a neve, jól fogják ott magukat érezni, Barbarának írónőként a helyi kultúrpalotában találtak állást, George pedig az egyik egyetemen taníthat majd angolt – részletezte Szlava, aki erre az utazásra már nem tartott velük.

A főtér közelében, egy tömbház ötödik emeletén kaptak lakást, s elsőre tetszett is nekik a város, esténként nagy sétákra indultak, hogy megismerjék a környéket, lejártak a folyópartra, hosszan nézelődtek, kíváncsian várták a nyarat. Az oroszból még néhány héten belül is csak az alapszavakat ismerték, de kedvesen mosolyogtak, ha megszólítva érezték magukat, és hát igyekeztek tanulni. Barbara munkahelyén, az Enyergetyik kultúrpalotában komolyabb feladatokat persze még nem bíztak rá, a főnöke, egy bizonyos Ljubov Makarivna Szirota azonban kedvesen igyekezett neki segítgetni, bár elmélyült beszélgetéseket a nyelvi akadályok miatt egyelőre nem tudtak folytatni. Kollégái azonban mindig örömmel fogadták, ha újabb orosz szavak, esetleg összefüggő mondatok hagyták el az ajkát, még ha az akcentusa miatt ugratták is olykor. Hamarosan az is lett a beceneve, hogy Американка. Barbara megpróbált mesélni Ljubovnak a felmenőiről, a kárpátaljai származásáról, megmutatta neki az édesanyja oroszra fordított naplóját (My mother = Моя мать…) és az igazgatónő lelkesen segített neki. Úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, és nagyon hamar megtalálja majd a keresett rokonságot. George is igyekezett feltalálni magát az egyetemen, ahol elvileg angol nyelv és irodalmat kellett volna tanítania – meg némi tengerentúli történelmet is angolul –, de persze rá is úgy tekintettek még, mint afféle betanulóra. Mondta is neki a rektor, hogy most azt tartja elsődlegesnek, hogy megtanulja a helyi nyelvet, hogy kommunikálni tudjanak, minden másról majd később egyeztetnek. Egyébként meg hihetetlenül nagy öröm és különlegesség a számunkra, hogy Amerikából fogadhatnak tanárt az egyetemükön… Járjon csak be a munkahelyére, vegyen részt a közös programokban, akklimatizálódjon, őszig, a következő szemeszterkezdésig van idejük, hogy mindent a helyére illesszenek, és az ő helyét is megtalálják az egyetemi rendszerben.

Még két hete sem voltak Pripjatyban, amikor megkereste őket Ljubov Kovalevszkaja, a Tribuna Energetika című helyi lap fiatal újságírónője, hogy írna róluk egy cikket, készítene velük egy riportot. Afféle portrét… Antrét. J Barbarát mint „hazatelepült”, sikeres amerikai írónőt mutatta be, George-ot pedig baloldali, szocialista, marxista elkötelezettségű humán tudósként, kutatóként, elméleti szakemberként írta le, hivatkozva az egyelőre még kiadatlan, és csak angolul létező, A termelési viszonyok az ősközösségtől napjainkig című kéziratára. A cikk mellett megjelent fénykép a főtérnél álló Prométheusz-szobornál készült róluk, George a talapzatra ült, Barbara pedig a ballján a vállára tett kézzel nekitámaszkodott. Közben gyerekek szaladgáltak a környéken, muslincák rajzottak, labda pattogott, s olyan nagy volt a zsivaj, hogy szinte látszott is a felvételen…

Ekkor találta ki George, hogy menjenek moziba, ha már úgyis ott vannak a közelben, s bár valószínűleg szinte semmit nem fognak érteni a filmből, de legalább hallgassák a nyelv dallamát, ritmusát, dinamikáját, ez is segítheti őket a tanulásban. Valami aprópénzbe került a mozijegy, így hát nem is maradt más dilemmájuk… Méregették aztán még a város fölé magasodó óriáskereket, és azt tervezgették, hogy május elsején, a vidámpark előirányzott átadásakor, megnyitásakor majd az elsők között lesznek, akik kipróbálják. Nyelvórákra is együtt jártak, esténként pedig írógépkopogástól volt hangos az ötödik emeleti lakásuk, Barbara ugyanis elhatározta, hogy befejezi végre a még korábban elkezdett kisregényét. Vélhetően az övé volt az egyetlen latin betűs írógép a városban – vagy legalábbis a kevesek egyike –, mert persze ő még mindig angolul írt…

Sokszor éjszakába nyúlóan is fent maradt, miközben a kisregényén dolgozott, ezért az elsők között láthatta aztán azt is, hogy az egyik hajnalon nem neonfények vibráltak az égen, hanem egy kísérteties, kékes fényoszlop tört a magasba: 1986. április 26-án, hajnali egy óra huszonhárom perckor a világ ott helyben megváltozott; a számukra is. A csernobili atomerőmű négyes blokkja felrobbant. George és Barbara az erkélyről nézte a tüzet, mit sem sejtve arról, hogy a láthatatlan halál épp azokban a másodpercekben ivódik a bőrébe. Ahogyan nem sejthették mások sem… Aznap délután, miközben a város lakói gyanútlanul sétálgattak a verőfényes napsütésben, kajakosok edzettek a folyón, mások meg a strandra igyekeztek le a Pripjatyhoz, s gyerekek játszottak a főtéren, a május elsejei felvonulásra próbált szabad téren a zenekar, Barbara asztalán már ott hevert az elkészül kézirat: Az igazságszerető ember. Amikor megérkeztek a sárga buszok az evakuáláshoz, a nő csak ezt vitte magával. George-ot a sugárbetegség első jelei – a fémes íz a szájában és a megmagyarázhatatlan fáradtság – már ekkor elérték. A káoszban, a tömegben, a kapkodásban, a pánikban, a síró gyerekek és a vezénylő katonák között Barbara rájött: Mike bűnei eltörpülnek amellett, amit az emberi gőg és a technológia éppen elkövetett a világ ellen.

Hónapokkal később az egyik svájci kórház sterilszobájában figyelte a haldokló George-ot. S ugyanazt a békés mosolyt látta a férfi arcán, mint egykor még a Las Vegas-i irodában.

– Megmenekültünk, Barbara? – kérdezte suttogva.

– Igen, apa – felelte a lány, most először nyíltan kimondva az igazságot.

A nő fejében, emlékeiből előtolakodva azonban még mindig pergett a film, annak a kísérteties éjszakának a képsorai, amikor a robbanás történt. A kép előterében egy kopottas, de még újszerű íróasztal állt, amely az erkélyajtón keresztül külső perspektívából látszott az emlékkép-felvételen. Az asztalon egy elhagyatott írógép pihent, benne egy félbehagyott, csak félig telegépelt oldallal. A papírlapok széleit a nyitott ajtón keresztül a hirtelen támadt éjszakai szél táncoltatta, bár néhány lap már a padlón hevert, belepve a láthatatlan, fénylő porral. A háttérben, a sötét háztetők felett, a látóhatáron a csernobili atomerőmű négyes blokkja izzott. Nem narancssárga tűz volt ez, hanem egy természetellenes, elektromos kék és ibolyaszínű fényoszlop, amely függőlegesen hasított bele a csillagos ukrán égboltba. Ez a fény megvilágította Barbara profilját, amit ő a folyosói tükörben pillantott meg, majd kilépve az erkély korlátjába kapaszkodva nézte a horizontot. Az arcán nem látszott félelem, csak egyfajta jeges felismerés tükröződött rajta: a Las Vegas-i játszma véget ért, de egy sokkal hatalmasabb és könyörtelenebb erő vette át az irányítást. A kép tónusa a skandináv krimikre jellemzően hideg, deszaturált kék és acélszürke volt, amelyet csak a távoli reaktor kísérteties, nukleáris ragyogása tört meg.

Hosszan kitartott radioaktív csend fedte be ezeket a képeket…

Mintha egy régi, vinyl hanglemezen pörögne még a tű, de nem rögzítettek rá semmit, nincs mit lejátszania.

Egy üres lemez!

És semmi más…

Ez pedig itt Lajtos Nóra verse, ami elhangzik ebben a hosszan kitartott radioaktív csendben:

csernobili cseresznyevirág

azon az április végi szombaton
felrobbant a hold, a nap és a
csillagok. minden atomjaira
hullott, tortámról is leolvadt
mind a kilenc szál gyertya, és
én akkor még nem tudtam,
hogy harminchét év múlva
is sugárhajtásúak lesznek
az éjszakák és a nappalok.
egy operatőr elégett, bár
az a hír járta, hogy ahol
vannak verebek és galambok,
ott az ember is megmarad.
az is elterjedt, hogy egyre
gyakrabban fognak a
horgászok kétéltű halakat,
amelyek vízben és földön is
tudnak élni. az uszonyaikon
járnak majd, mintha lábuk lenne.
és az is, hogy a csernobili halottak
éjjel világítanak: fényt áraszt
a sírjuk, és mi még ma is ezt a
földöntúli sugarat szívjuk
csontjainkba, hogy kinyíljon
bennünk Isten félrecsúszott
gondolata: egy kis, alvó, porlepte
csernobili cseresznyevirág: a rák –

Прип’ять.

Barbara és George történetét itt berekesztettem. Humán intelligenciával és kreativitással egy kicsit fölhígítottam, fölvidítottam azt a változatot, amit históriájuk befejezéseként, lezárásaként a mesterséges intelligencia tett elém az 1988-ban írt regényem alapján. A további részeltek kidolgozása azonban még hátra van, ezért egyelőre nincs hova továbblapozni… Ahogy Pripjaty lakóinak sem volt a kitelepítés napján.

Ők csak felszálltak a buszokra. Mert tulajdonképpen nem is tehettek mást.

Maradjunk tehát egyelőre még a linearitásnak ezen a szakaszán!

Прип’ять.

A szellemváros.

Egy kivégzett település.

Hiába hunyt el később börtönben a hóhér, dölyfébe a város már akkor, szinte azonnal belehalt…

Az örökségét pedig, mindazt, amit hátrahagyott, immár nekünk kell magunkkal cipelnünk. A világ bármely tájára, akár Las Vegasba, sőt, akár még Sydneybe is. Keresztként azon a bizonyos canberrai sugárúton a krikettklub felé haladva…

Az pedig már évekkel később történt, hogy Budapesten, Óbudán, a Hajógyári-szigeten, a Sziget Fesztiválon, a Civil faluban betértünk a Greenpeace sátrába. Amíg kijártunk a Szigetre, minden évben rendszeresen meglátogattuk őket, tehát nincs ebben semmi meglepő vagy különleges. Rendkívüli. Nem egy váratlan fordulat… Viszont ez 2006-ban történt, vagyis a csernobili atomkatasztrófa huszadik évfordulójának évében. Persze annyi különbséggel, hogy a négyes blokk tavasszal, április végén robbant fel, a Sziget Fesztivált pedig minden évben nyáron rendezik meg, a tárgyesztendőben például augusztus 9. és 16. között. Így történt hát, hogy már a huszadik évforduló után néhány hónappal került a kezembe a Greenpeace szóróanyagai között egy képeslap, amelyik gyakorlatilag tulajdonképpen egy meghívó volt az április 26-i megemlékezésre. Mivel pripjatyi képeslap nem került megboldogult apósom gyermekkori kollekciójába – hiszen, amikor ő ezeket a nyomtatványokat gyűjtögette, akkor ez a város még nem is létezett, őserdő volt a helyén –, ez lesz most a sok-sok, az internetről gyűjtött fotó mellett az autentikus helyi képeslapunk.

„Emlékezz Csernobilra!

1986. április 26-án 01 óra 24 perckor robbanás történt a Kijevtől 140 km-re lévő csernobili atomerőműben. A katasztrófa áldozatainak számát még ma sem tudjuk pontosan. A baleset következtében rengetegen haltak meg, és máig több százezer ember szenved valamilyen súlyos betegségben.

A kiszabaduló radioaktív szennyezés egész Európát sújtotta, és vannak területek, ahol még most is érezteti hatását.

Csernobil az emberi felelőtlenség örök szimbóluma. A 20 évvel ezelőtt történtek világosan megmutatták, hogy az atomerőművekkel együtt az atomerőmű-balesetet is feltaláltuk. Ráadásul ez a technológia olyan nukleáris hulladékot termel, amely több százezer évig sugárzó marad.

Az atomenergia nem biztonságos, nem tiszta és nem olcsó.

Emlékezz velünk április 26-án este
*****a csernobili katasztrófa áldozataira!
Hozz egy gyertyát 7-re a Déli Pályaudvar kerengőjébe!
*****Emlékezhetsz otthon is: 8-kor oltsd le a villanyt,
*****és gyújts egy gyertyát az áldozatok emlékére!

www.csernobil.hu”

Ez a szöveg olvasható a képeslap hátlapján, túl sok helyünk tehát nem marad, hogy személyes üzenetet is írjunk mellé. S bár nekem a Greenpeace szigetes sátrában akadt a kezembe, ez a képeslap mégis a Védegylet, az Energia Klub és a Greenpeace közös kiadványa volt, vagy legalábbis ezt sikerült kibogarásznom a nyomtatvány hátlapján található logókból. Megnéztem most az itt népszerűsített Csernobil.hu honlapot. A weboldal már nem létezik, de a rendszer átirányít a Greenpeace-hez, a https://www.greenpeace.org/hungary/atomenergia oldalra. Két ilyen képeslapot találtam itthon nemrég, még a régi időkből, majd szépen elhasználom, elküldözgetem ezeket Postcrossingon a tragédia negyvenedik évfordulójának esztendejében. Csak majd ügyelek arra, nehogy Ukrajnába küldjem…

Pripjaty és a csernobili atomerőmű aztán, immár a 21. században, még egyszer bekerült a híradásokba:

Invázió élő adásban: Egy rejtett webkamera buktatta le az orosz csapatok csernobili mozgását[3]

A Csernobil Tour bódéja nem volt gyanús, eszébe sem jutott az oroszoknak, hogy ott is lehet webkamera. Pedig volt, a cég két vezetője pedig éjjel nappal strigulázta az orosz harckocsikat, és jelentette a katonai összekötőnek. Egyszer beállt a kép, azt hitték, merül az aksi, de a valóság sokkal megdöbbentőbb volt. Rácz Erzsébet dokumentumfilm-rendező cikke.

Hajnali 5-kor szirénák és repülők hangjára ébredtek az emberek Kijevben és környékén. Február 24-e volt, az Orosz Föderáció átfogó támadást indított Ukrajna ellen, és elit alakulatokat küldött a kijevi vezetés likvidálására.

A 36 éves Katarina Aszmalova soha életében nem hallott még ilyen hangokat, mégis tudta, mi történik. Bombázzák Kijevet. Egy kis utazási irodát üzemeltet partnerével az ukrán főváros lepukkantságában divatos bulinegyedében, Podilban. Csernobili túrákat szerveznek a kalandvágyóknak. A korai óra ellenére égtek a telefonok, barátok, ismerősök üzentek egymásnak, de ekkor még alig valaki beszélt invázióról.

A háború az ő szemükben már a Krím elfoglalása és a donbaszi orosz szakadárok támadása óta zajlott. Tudták, hogy az Egyesült Államok teljes invázióra figyelmeztetett, mégsem akarták kimondani, hogy a háború már őket is elérte. Mintha a ki nem mondástól megszűnne a veszély, mintha az egész nem lenne valóságos. Aztán, a délelőtti órákra, a szirénák hangja elcsendesedett.

Kijev belvárosában, a Bankova utcában Volodimir Zelenszkij államfőt és stábját az elnöki hivatal bunkerjébe kísérték[4]. A testőrök megpróbálták eltorlaszolni a bejáratokat nehezebb bútorokkal, majd fegyvert nyomtak Zelenszkij kezébe, és megmutatták, hogyan kell elsütni, ha a bérgyilkosok már az épületben lennének. Az ukrán főváros lakossága viszont ezekben a percekben azt hitte, talán ennyi volt a csapás, mégsem lesz totális háború.

Az utazási iroda másik vezetője, a 41 éves Jaroszlav Jemeljanenko a reggeli kávéja mellett döbbent rá, hogy ellenőrizni tudja, mi zajlik. Felnyitotta a laptopját, hogy megnézze a képet, amit a csernobili bódéjukon elhelyezett webkamera közvetít.

Hivatalos és hiteles információkhoz azon a reggelen nehéz volt hozzájutni. Az ország vezetői el akarták kerülni a pánikot. Zelenszkij is ezért tagadta meg az amerikaiak ajánlatát, hogy kimenekítsék az országból. „Lőszerre van szükségem, nem fuvarra[5]” – döntését erre a mondatra szűkítette a legenda, pedig leginkább azt akarta jelezni, hogy mindenki a helyén van, az elnök dolgozik, senki se féljen.

A jeleket azonban mindenki látta, aki nyitott szemmel jár. Katarina a február 24-ét megelőző napokban valami különöst érzékelt a hárommilliós nagyvárosban. „Tapintható volt a csend. Ahogy vezettem hazafelé munka után, feltűnt, hogy a troli csak egy nagy kivilágított monstrum, emberek nélkül. Az utcák is üresek voltak. Olyan volt, mintha nyitás előtt beengedtek volna egy óriási bevásárlóközpontba, és ott kóvályognék egyedül.” Ekkorra már sokan elhagyták Kijevet, többen az országot is.

Jaroszlav megnyugvással konstatálta, hogy a biztonsági kamera működik, veszi a sárga pavilonjukat a csernobili atomerőmű hajdani bejáratánál, ahol a felszerelésüket tartják, és a mellette parkoló páncélos járművet, amivel a turistáknak szemléltetik a likvidátorok, vagyis az 1986-os mentésben részt vevők munkáját. Ha az orosz invázió elindul Kijev ellen, akkor a szárazföldi erőknek Belarusz felől kell érkezniük – Csernobilon át, el a pavilon mellett.

Most lett meg a haszna, hogy több webkamerából álló rendszert épített ki, amely csaknem észrevehetetlen, ráadásul akkumulátorról is képes működni, ha az áramellátással problémák adódnak. A kamerán látta a Csernobilhoz vezető út egy szakaszát is. Ott is nyugalom uralkodott.

A túrákat pár héttel azelőtt fel kellett függeszteni kormányzati utasításra, mivel túl közel volt a fehéroroszországi területekhez, ahol az oroszok átfogó hadgyakorlatot tartottak. Jaroszlav kapcsolatban állt az állami biztonsági erőkkel, hogy mihamarabb újabb csoportot vezethessenek.

Február 24-én reggel csörgött a telefon, és a védelmi szervek érdeklődtek, mit látni a webkamerán. Semmit. Az ügynök megkérte, hogy ha bármi rendelleneset tapasztalna, azonnal jelezze. A védelmi erők úgy számoltak, hogy az oroszok azonnal elvágják a kábeleket, lelövik a térfigyelő kamerákat, a Csernobil Tour bódéját viszont aligha vélik veszélyforrásnak.

Katarina nem hitt az egészben, pontosabban nem hitte, hogy mások irracionális döntéseket hozzanak: fittyet hányva mindenféle nemzetközi biztonsági egyezményre, amely tiltja a nukleáris objektumok körüli katonai akciókat, átvonuljanak egy atomenergiai bázison, és azt esetleg el is foglalják. „Nem lehet elfoglalni az erőműveket, az terrorizmus. Senki sem tenne ilyet” – vetette ellen, amikor Jaroszlav ismét a kamera képeit tanulmányozta.

Ekkor ukrán katonák érkeztek a csernobili zóna határának ellenőrző pontjához. Az őrség, mint mindig, ellenőrizte a körletet, és megetette a kóbor kutyákat. Napi rutin. Majd minden csendes volt újra. Jaroszlav lezárta a laptopot, azt gondolta, hogy a riadalomnak vége. Kijev bombázása is abbamaradt. A kormány azt kommunikálta, minden rendben van, megállították az oroszokat.

Két óra múlva Jaroszlav ismét kinyitotta a számítógépét. És nem hitt a szemének. Egy katonai konvojt látott. Különféle harci járműveket, némelyeknek oldalára V betűt festettek. Élő adásban figyelhette, ahogy az orosz katonai csapatok megállás nélkül haladtak át a csernobili ellenőrző ponton. Noteszt vett elő, és elkezdte strigulázni az elhaladó tankokat, harci gépeket. Tíz, húsz, száz, kétszáz. Hogyan tudnák az ukránok megállítani ezt a töméntelen mennyiségű orosz katonát? – kérdezte magában. Amit látott, az ellenkezője volt mindannak, amit a médiában lehetett hallani.

Felhívta a katonai összeköttetését, hogy elmondja, mit lát, felajánlotta, hogy a szerveren automatikusan tárolt képeket meg is tudja osztani. Ettől kezdve Jaroszlav és Katarina felváltva, éjjel-nappal jegyzetelték az alakulatok járműveit, és tíz-tizenöt percenként átadták az információt az ukrán biztonsági szolgálatnak. Ahogy a körülmények engedték, felvették a kapcsolatot a Csernobilhoz közel élő idegenvezetőikkel, akiknek jó része megélte a katasztrófát, személyes élményei vannak az akkori mentésről.

Az első feladat az volt, hogy elmondják nekik, mi zajlik Kijevben. Az orosz megszállás első hullámával megérkezett a propaganda is, az ellenőrzésük alá vont területet elvágták a külvilágtól, a valódi hírektől. Katarináék mondták el, hogy Zelenszkij nem menekült el, a kormány a helyén maradt, és áll még Ukrajna.

Pár nappal az invázió kezdete után a webkamera képe mintha megdermedt volna. A harci konvoj egy része látszott csak, mozdulatlanul. Jaroszlav attól félt, merül le az akku, lefagyott a kép.

Aztán látta, hogy a kép szélén egy nejlonzacskóba belekapott a szél.

A támadók dugóba kerültek, a logisztika megakadt, órákig nem mozdult a kocsisor. A torlódást valószínűleg ukrán civilek okozták másutt. A menetoszlop eleje több helyen csapdába került. Az invázió hírére a polgári foglalkozásukat otthagyó ukránok jelentkeztek a területi védelmi erőknél azzal, amivel segíteni tudtak.

Egy hobbiból drónozó közösség arra jött rá, hogyan lehet gránátot szerelni bolti robothelikopterekre, és ledobni a páncélosok leggyengébb pontja felett. Mások a vadászfegyverüket vagy szimplán a helyismeretüket vitték csatába. A Dnyeper egyik víztározójánál lakó építkezési vállalkozónak egyszerű ötlete volt, fel kell robbantani a gátat, hogy az orosz tankoszlop a kevés járható útra szoruljon, és könnyebb célpont legyen.

A webkamera megmutatta, milyen rettenetes erő indul Kijev felé, de a konvoj megakadásával korán jelezte azt is, hogy az orosz sereg képességei messze túlbecsültek. Elöregedett gumikkal, kilopott alkatrészekkel legfeljebb betonon tudnak haladni. Az orosz katonák pedig nem ütközetre készültek, hanem kijevi győzelmi felvonulásra, így élelem helyett díszegyenruhát vittek.

Pár nap után a webkamera tényleg lemerült, de a hírfolyam nem szakadt meg. Az utazási iroda helyi alkalmazottjaiból és önkénteseiből kiépített hálózat figyelt, és élete kockáztatásával eljuttatta az információkat Kijevbe. Ha éppen nem volt térerő, mert az oroszok megrongálták a telekommunikációs rendszereket, felkapaszkodtak a közeli dombokra, hogy eljuttassák a titkos információkat tartalmazó sms-t a járművek típusával, a helyszínnel, a GPS-koordinátákkal. A híreket Katarina és Jaroszlav gyűjtötte össze a konyhájukban, és továbbította a védelmi erőknek.

„Néhány órával az invázió kezdete után különös dolog történt – meséli Jaroszlav. – Egyszerű hétköznapi emberek indultak meg, özönlöttek az ukrán hadsereghez, hogy segítsenek. Jöttek feltartóztatni az oroszokat, jöttek, hogy segítsenek megállítani az inváziót.” Az ukránok pár óra leforgása alatt megszervezték önvédelmi harcukat, és döntő szerepük volt abban, hogy Putyin legfontosabb célját, Kijev elfoglalását és az erővel kikényszerített rezsimváltást meghiúsították.

Április 1-jén az orosz államfő feladta eredeti tervét. A csapatait visszarendelte Kijev elővárosaiból. És Bucsában világossá vált, mit kockáztattak Katarináék csernobili emberei az adatgyűjtéssel, és hogy milyen sorsot szánt Putyin az egész országnak.

Az évforduló előestéjén Jaroszlav azt mondja, most is abban hisz, mint 2022 februárjában: az összefogásban, a szolidaritásban, a hazafiságban. A kijevi irodából most kávét árulnak, hogy nagy nehezen eltarthassák munkatársaikat és magukat. Nem tudják, meddig lehet még fenntartani az üzletet, de néha szívet melengető dolgok is történnek Kijevben. „Például hipp-hopp, itt terem az amerikai elnök[6].” (HVG.hu, 2023. február 24.)

Ezek szerint békeidőben, amikor nem végez hazafias tevékenységet, Katarina Aszmalova és Jaroszlav Jemeljanenko juttatja be Pripjatyba azokat a katasztrófaturistákat, akiknek a felvételein láthatjuk, hogy néz ki ma a város, megcsodálhatjuk, milyen állapotban vannak Ivan Szemenovics Litovcsenko monumentális mozaikjai, és összehasonlíthatjuk, mennyit romlott egyik-másik épület állaga, a Prométheusz filmszínház, az Enyergetyik kultúrpalota, a zeneiskola, és mások.

A fényképek egyik kedvelt témája a pripjatyi vidámpark, sokszor láthatjuk az elhagyatott dodzsemeket, a város fölé magasodó óriáskereket, és eljátszadoztunk megboldogult apósommal már azzal a gondolattal is, hogyan szórakozhattak itt egykor a szovjet gyermekek, fiatalok, szerelmesek, vagy épp megcsalatottak és csalódottak. Ilyen témákkal játszadozni, elképzelni jelenteket, mindig is izgalmas, tény azonban, hogy a pripjatyi vidámparkban sohasem szórakoztak sem szovjet, sem bármilyen más fiatalok, ennek a története ugyanis csak tovább növeli az események megélésének, felmérésének tragikumát. A súlyát. A vidámparkot ugyanis a tervek szerint május elsején nyitották volna meg, öt nappal a tragédia után, abban az időszakban tehát, amikor azon a végzetes szombati hajnalon, április 26-án felrobbant az atomerőmű négyes blokkja, még javában tartottak az előkészületek. Rendezgették az illetékesek, amit még rendezgetni kellett[7]…

Éjfél után, fél egy előtt hét perccel…

Pripjatyban és Kijevben akkor már egy órával több volt, mint nálunk. Helyi idő szerint tehát fél kettő lett volna hét perc múlva.

Amikor bekövetkezett.

És egyúttal bevégeztetett.

FOTÓMELLÉKLETEK

Ivan Szemenovics Litovcsenko (1921–1996) ukrán művész monumentális mozaikja Pripjaty főutcáján, a Lenin sugárúton

Ivan Szemenovics Litovcsenko alkotásainak egyike Pripjaty főutcájáról

Ivan Szemenovics Litovcsenko egyik monumentális mozaikjának részlete, ugyancsak a Lenin sugárúton

A régi faliújság még mindig ott hever az Enyergetyik kultúrpalota padlóján, és most már talán mindörökre ott is marad

Pripjaty helyi lapja, a Tribuna Energetika, amelynek Ljubov Kovalevszkaja is a munkatársa volt

Az Energia Klub, a Védegylet és a Greenpeace közös képeslapja a csernobili atomkatasztrófa huszadik évfordulójára

A HVG.hu cikkajánlója hasonló témában (2023. február 22.)

Nem várt vendégek (a Csernobil Tour webkamerájának felvételei)

A HVG.hu cikkajánlója hasonló témában (2023. február 23.)

Jaroszlav Jemeljanenko az oroszok vereségével felérő kivonulás után adományt hord Csernobilban

[1] Français, encore un effort si vous voulez être républicains (Donatien Alphonse François de Sade)

[2] A Fülöp-szigeteki diktátort, Ferdinand Marcost (1917–1989) – aki kénytelen volt elmenekülni az országból – végül nyolc nappal később, 1986. február 25-én buktatta meg a tömeges tiltakozás. Ezt az eseménysort később februári forradalomnak, vagy a néphatalom forradalmának nevezték el.

[3] https://hvg.hu/360/202308_az_invazio_hajnala_osszefogas_hazafisag

[4] https://hvg.hu/360/202251__mihajlo_podoljak_elnoki_tanacsado__zelenszkijrol_es_ahaboru_celjarol__oroszorszag_mar_vesztett_februar_24en_reggel

[5] https://hvg.hu/vilag/20220226_Volodimir_Zelenszkij_Itt_vagyok_nem_tesszuk_le_a_fegyvereket

[6] https://hvg.hu/vilag/20230220_Biden_Kijev_Zelenszkij

[7] S tegyük hozzá akkor mindehhez még azt is, hogy a különösen okos helyi párttitkárnak április 26-án este még az a remekbeszabott ötlete támadt, hogy a lakosságban keletkezett félelmeket azzal lehetne orvosolni, ha a tervezettnél korábban megnyitnák a vidámparkot: 1986. április 27-én tehát néhány órán át valóban fogadott látogatókat a létesítmény, egyesek talán még örömüket is lelték a dodzsemben, az óriáskerékben, a fagyiban… de később aztán hamarosan már mindannyian sokkal inkább a sárga buszok érkezésével voltak elfoglalva…