Próza

június 29th, 2026 |

Kamocsay Ildikó: Angliai Lujza és Beatrix

Beatrix hercegkisasszony a palota kisszínpadának szélén ülve lógázta meztelen lábát. A kimerítő balettpróba után arca verejtékben úszott, lebontott aranybarna haja hosszan szétterült a padozaton.

– Torkig vagyok Angliával! – jelentette ki a Londonban Tonynak becézett Antoine, aki párizsi szólótáncos karrierjét feladva lett busás fizetség fejében Viktória királynő legkisebb gyermekének balettmestere.

– Türelem. Hamarosan mindketten kiröppenünk, mint a madár.

Tony az öntudatos művészektől némiképp eltérően nem semmibe vette a rangokat, hanem sejtelme sem volt a mibenlétükről, ahogyan az illemszabályokéról sem, mintha nem csupán egy másik országból, hanem egy idegen bolygóról érkezett volna. Őszinteségének semmi sem szabott határt. Beatrixot, akivel franciául beszélt, tegezte, és Fée-nek, azaz Tündérnek szólította. A főhercegnő a megismerkedésüket követő, megdöbbenésben telt néhány nap után önfeledt örömmel vetette magát a szabad közlések zúgó árjába. A leggátlástalanabb vallomások is kockázatmentesek voltak, akár egy álomban, mintha Tony csupán a képzelet szülötte volna.

– Feltéve, hogy a Vakond átenged a szépfiúnak.

Beatrix énjének kristálypiramisa más-más oldalával fordult életének főszereplői: az anyja, Viktória királynő, a jegyese, Bonaparte Lajos, a nővére, Lujza, az anyja szolgája és ágyasa, John Brown, valamint a táncos Tony felé. A prizma jelenlegi pozíciójában nem háborította fel a gúnynév, amelyen balettmestere az ő imádott anyját emlegette, érdeklődését a mondat vége keltette fel.

– Szépfiú? Bepróbálkoztál a jegyesemnél?

– Persze. – Tony legyintett. – Reménytelen.

A táncos homoszexuális volt, ami tovább fokozta lényének valószerűtlenségét, minthogy Viktória királynő szerint homoszexuálisok nem léteznek.

Beatrixot minden rabláncnál erősebb lelki kötelék fűzte az anyjához. Kisleányként megesküdött, hogy sohasem megy férjhez, holtomiglan-holtodiglant csak anyjának fogad. Miután nővére, Lujza, házasságot kötött John Campbellel, s kiröppent a családi fészekből, ő lett a királynő személyi titkára, minden vágyának, bensőséges titkának, politikai fondorlatának tudója. A test kihágásai: Viktória bujasága, iszákossága nem dúlták fel az egymásba fonódott lelkek harmóniáját, ahogyan a felszínen hánykolódó hullámok sem zavarják meg a tengermély nyugalmát.

Tonyt, aki mindenekfelett valónak tekintette a testet mint a tánc és a szerelem elengedhetetlen kellékét, a végsőkig ingerelte, és ordenáré kifakadásokra sarkallta anya és leánya lelki szimbiózisa.

– Ő bezzeg hágatja magát a skóttal, mint egy kanca! Ébresztő, Fée!!

Beatrix kacagott.

Egy inas lépett a terembe, s ezüsttálcán levelet nyújtott át a hercegnőnek.

– Mi az? – Tony türelmetlenül várta, hogy Beatrix feltörje a pecsétet, majd szorosan mellé húzódva együtt olvasta vele az üzenetet.

Eugénia császárné, jegyesének anyja, tudatta a hercegnővel, hogy régi kedves barátai, az egykor Párizsban szolgálatot teljesítő amerikai követ és neje, nála időzik, s nagy örömükre szolgálna, ha megismerhetnék a szívüknek oly kedves Lajos jövendőbelijét.

– Jaj nekem!

Beatrix nem kedvelte jövendő anyósát, aki férje, III. Napóleon császár bukása óta Viktória királynő vendégszeretetét élvezte Angliában. A spanyol származású, népszerűséghajhász özvegy császárné túláradó déli temperamentumával nemcsak Európa minden koronás főjének szívét hódította meg, de a nemrég még ellenséges amerikai Észak rokonszenvét is elnyerte. A jegyesek titkon elhatározták, hogy ha Lajos útnak indul párizsi diadala felé, az anyját Angliában felejtik.

– Vajon miért kíváncsiak rám az amerikaiak?

– Nyilván aggódnak, hogy a jövendő IV. Napóleon császárnak, szívük csücskének a jegyese oly rút, mint az anyja. – Tony gyönyörködve megsimogatta partnerének messze földön híres szép arcát.

Beatrix úgy döntött, hogy csak másnap reggel indul útnak a London központjától harminckét mérföldnyire fekvő Farnborough-ba.

Kihalt termeken át haladt az anyja lakosztálya felé. A hálószoba ajtaját zárva találta. A Viktória ágya melletti kapcsoló alkalmatlan időben gombnyomásra bekattintja az ajtón lévő lakatot. Ledőlt a háló előteréül szolgáló kisszalon kerevetére. Az átmeneti egyedüllétben a lapjaival ide-oda forduló személyiségkristály megállt, és elsötétült.

Kisvártatva kinyílt a hálószoba ajtaja, s a viszkitől bűzlő John Brown lépett ki rajta, zilált öltözékben. Rövid, egyenes orra és túlontúl keskeny felső ajka kegyetlenséget is jelezhetett volna, ám arcvonásai többnyire nem voltak egyértelműen kivehetők, mintha ködfelhőbe burkolóztak volna, éppúgy, mint savószínű szeme, amelyből csak ritkán volt kiolvasható bármely gondolat vagy érzelem. A keménykötésű, zömök skót bármennyit ivott is kénytelen-kelletlen a királynővel, sosem részegedett le. Beatrixot megpillantva arca elől felszállt a köd, s fáradt szeme felfénylett az örömtől. Leült a leány mellé a kerevetre, és két keze közé fogta a kezét.

– Ünnepeltünk.

– Mit?

– Jó hírek Afganisztánból.

Brown lelke éppúgy egybe forrt a királynőével, mint Beatrixé, s ki-ki a ráosztott szerep szerint szolgált. Brown útitársul szegődött, valahányszor a testi-lelki fájdalmaktól gyötört királynő az alvilág sötétjében keresett megkönnyebbülést. Az ötvenhárom éves, ereje teljében lévő férfi lemondott a szabadságról, a megbecsültségről és a szerelemről, hogy a törpe növésű, öreg királynőt a Pokolban is szolgálja. Környezetének megvetésével mit sem törődve vigyázott a pöttöm uralkodóban megtestesült Birodalomra.

– Köhög még? – kérdezte Beatrix.

– Nem, de reggel fájt a kis hasa.

– Tegnap nagyon kedves volt hozzám. Azt mondta, örömmel bocsát utamra. De tartok tőle, hogy nem gondolta komolyan.

– Nem számít, komolyan gondolta-e. A döntés ezúttal nem az ő kezében van.

– Úgy érzem, sántikál valamiben.

Brown elmosolyodott.

– Ő mindig sántikál valamiben.

– Vajon melyikünknek fáj jobban az elszakadás: neki vagy nekem? Melyik az erősebb kötelék: az én szeretetem vagy az ő birtoklási vágya?

– Vagy mindkettőnél a szerelem?

– A szerelem… Rajtad miért nem segített?

– Ha te elhagyod, túléli. Ha én elhagytam volna, már nem élne.

Brown arca ismét ködbe borult.

– Lemondanék a szerelemről – suttogta Beatrix –, egy cseppnyi anyai szeretetért cserébe.

A hercegnő hintója zuhogó esőben indul útnak Farnborough felé. Jegyese, Lajos, miután Angliában elvégezte a katonaiskolát, a császárné és a királynő együttes ösztönzésére útra kelt, s már Zulu-földön állomásozott a hadsereggel. Eugénia, érezvén, hogy az angol királynő még nem döntött véglegesen gyermekeik sorsa felől, jó pontot akart szerezni fiának a háborúban való dicső részvétellel, Viktória pedig Tony szerint abban reménykedett, hogy Lajos otthagyja a fogát Dél-Afrikában. De mivel a jövendő francia császár nem viselhette a brit hadsereg egyenruháját, s ütközetben sem vehetett részt, afféle díszkatonaként hősi virtus vagy szintén hősi halál helyett inkább csak bajtársai titkolt megvetésére számíthatott.

Az eső lassan elállt, s a hintó tündöklő napsütésben érkezett meg a császárné rezidenciájául szolgáló, díszes homlokzatú kicsiny palota elé. Az erkélyen álló Eugénia a hintót megpillantva felsikoltott, s fehér keszkenőjét úgy lobogtatta, ahogyan a várvédők a megadást jelzik. Két vendége mögötte állt, de már a fedett terasz árnyékában, így Beatrix csak a kontúrjukat tudta kivenni. Könyvekből nyert ismeretei és szórványos tapasztalatai alapján Amerika lakói, akik még sem néppé, sem nemzetté nem kovácsolódtak össze, falkáról álmodó, riadt individuumok, akiket közös nevező híján csak külön-külön, személyre szólóan lehet megközelíteni, ami pedig az ismerkedésnek igen fáradságos módja.

Az előcsarnokban Eugénia futott felé, a ruháját díszítő ezernyi masni és fodor lepkerajként röpködött körötte. Mint az abroncsos szoknya bevezetőjét, majd kivezetőjét Európa divatdiktátorának nyilvánította magát, ám Angliában nem talált követőkre, spanyolos cicomáit inkább megmosolyogták. A sokak által kedvesnek tartott gyermeki szeleburdisággal Beatrix nyakába vetette magát.

A hercegnő jövendő anyósának válla fölött megpillantotta a két látogatót: egy kövér hölgyet s egy férfit, aki minden kétséget kizáróan indián volt. Beatrix megdermedt. Egy-egy amerikai vendégnek mindig az őshazáját használta kiindulási alapként az érintkezéshez, ezt a módszert azonban az indiánokra vonatkozó kusza és felületes ismeretei most nem engedték bevetni. Agya alig egy másodpercig tartó megfeszített gondolkodás után kidobta magából a megoldást: az ismeretlenhez gyermekként kell közeledni, akitől még senki sem vár el tájékozottságot. Ezért hát éppen úgy, ahogy az imént Eugéniától látta, az indiánhoz futott, és a nyakába borult.

A férfi pillanatnyi megdöbbenés után elmosolyodott, és csókot nyomott a hercegnő homlokára.

– Te csupaszív leányka! – tapsolt ujjongva kövér felesége, s a nyakát úgy tekergette, mint egy túl boldog macska. – Ő itten Tom bácsi, én pedig Lili néni vagyok!

Beatrix most a hölgy dús keblére borult. Miközben a szeme sarkából azt figyelte, mint ül ki Eugénia arcára a féltékenység, már egész lénye olvadozott a követnéből áradó, elementáris szeretetben, amely úgy sugárzott felé, mint egy izzásig hevített kályha melege.

– Majd esetleg levelezhetnénk? – kérdezte, a maga számára is váratlanul.

– Persze, édesem! – Az asszony a füléhez hajolt. – Nekem mindent elmondhatsz! – suttogta. – Hallgatok, mint a sír! No de hogy miért kellett azt a fiút Afrikába küldeni, fel nem foghatom! – fordult a császárnéhoz.

– Én elleneztem – hazudta Eugénia –, de a királynő ragaszkodott hozzá. Ő olyan bölcs, mindig tudja, mi a helyes lépés – finomított gyorsan.

– Sose bocsátjuk meg, ha a mi drága Lajosunknak baja esik, igaz? – szegezte a kérdést Mrs. Washburne a hercegnőnek.

Beatrix bólintott.

– Szeretném megismerni az indiánok történetét – mondta, útban a kis palota szalonja felé. – Keveset tudok róluk, és amit tudok, az is inkább csak fantáziaszülemény.

– Majd Tom bácsi mesél neked, édesem. Meg a kalózokról is, akik közt felnőtt, mert az is egy érdekes történet.

A feltárulóban lévő, színpompás valóság kenterbe vert minden eddig olvasott kalandregényt. Beatrix nyitott lélekkel, befogadásra készen várta a folytatást.

– Édesanyád és hites ura jó egészségnek örvend? – kérdezte Mrs. Washburne.

– Anyám férje… apám, már jó néhány éve elhunyt, asszonyom.

– Nem róla beszélek, hanem Mr. Brownról.

Beatrix fürkészte az asszony arcát, de gúnynak vagy kajánságnak a nyomát sem tudta felfedezni rajta.

– Mr. Brown anyám szolgája, nem a hites ura…

– Dehogyis nem! Hiszen összeházasodtak! Nem tudtad? Jaj, istenem, miért kell titkolózni?

Ha bárki mástól származik az értesülés, Beatrix alaptalan pletykának véli, Mrs. Washburne szájából azonban a priori igazságként hangzott, így hát nem is bizonyítékot követelve, csupán kíváncsiságból kérdezte meg:

– Honnan tudja?

– Magától Normand Macloud tiszteletes úrtól, aki összeadta őket Svájcban! – A követné hamiskásan mosolygott. – Anyád Kent grófnőjeként mutatkozott be…

– Bizonyára csak tréfa volt – szólt közbe halálsápadtra válva Eugénia. – Afféle maskarás mulatozás. A királynő egy egész birodalom súlyát viseli törékeny vállán, szüksége van néha egy kis megkönnyítő bolondozásra.

– Igen, biztos csak tréfa volt – mondta a követné megnyugtatólag, majd hátat fordítva Eugéniának Beatrixra kacsintott.

Az első látásra megszülető, minden gáton átcsapó rokonszenvet, amely a villámcsapásszerű szerelemhez hasonlít, bár forrása titokzatosabb, Tony fedeztette fel Beatrixszal. Csakhogy miközben a táncost a gondolatok és érzelmek szokatlanul szabad áramlása valószerűtlenné tette, Mrs. Washburne, épp ellenkezőleg, mindenki másnál valóságosabb lett, és a hercegnő eddigi életének összes szereplője vált álomszerűvé, a tények, események és érzések mind fundamentumukat vesztették.

Hogy a követné egy váratlan fordulattal a remélt vadregényes történetek helyett az ő hamisítatlan életregényével szolgált, Beatrix sietett kielégíteni a kíváncsiságát:

– Lajos szeret engem?

Mrs. Washburne bólintott.

– A követ úr és kedves felesége Párizsba készül – terelte sietve más irányba a beszélgetést Eugénia. – Tőlük a lehető legbiztosabb értesülésekre számíthatunk a tekintetben, mennyire áll készen Franciaország Lajos fogadására.

– Első utunk felséged egykori fogorvosához, doktor Evanshez vezet majd – szólalt meg most először Mr. Washburne. – Nem ismerek diplomatát vagy politikust, aki nála jólértesültebb volna.

– Ó, a drága doktor! – ujjongott Eugénia. – Mennyire hiányolom! Nemcsak a fogaimra vigyázott féltő gonddal, de az életemet is megmentette! – újságolta Beatrixnak. – Az úgy történt…

A köztársaság kikiáltásának napján a császári pár más-más útvonalon kényszerült menekülni, s miután Rothschild bankár segítségéért hiába folyamodott, Eugénia a fogorvosához hajtatott, aki élete kockáztatásával kimenekítette páciensét a forrongó városból. Beatrix érdeklődést színlelve hallgatta az unalomig ismert történetet.

– Rettentően kíváncsiak vagyunk az új feleségére! – mondta a követné. – Eredetileg úgy volt, hogy a doktor visszatelepül Amerikába, New Yorkban akart praxist nyitni, de váratlanul beleszeretett egy félvér leányba, s miután feleségül vette, a nyilvánvaló kellemetlenségek elkerülése végett visszaköltözött Párizsba.

– Félvér…? – kérdezte bizonytalanul Eugénia.

– Igen.

– Mármint félig fehér és félig… micsoda?

– Néger. Állítólag rendkívüli szépség. Egész Párizs bálványozza.

A beállt csöndben Beatrix besorolta a felfedezésre váró párizsi nevezetességek közé a fogorvos feleségét.

– Evans doktor egy igen eredeti ember – jelentette ki hosszú hallgatás után Eugénia.

Úton hazafelé Beatrixon mélységes kimerültség lett úrrá, amit néhány mérföld után egyszerre messze űzött az orkánként feltámadó harag.

Hazaérve az első útja Tonyhoz vezetett.

– Te tudtad, hogy anyám feleségül ment Brownhoz?!

– Persze.

– És miért nem mondtad??

– Azt hittem, tudod.

– És mégis mivel magyaráztad, hogy sosem beszélek róla??

– Sok mindent rejtegetsz előlem. Azt hittem, ez is titok. Bár nem értettem, miért olyan nagy ügy ez a házasság.

– Nem értetted…? – Beatrix legyintett. – És mit rejtegetek én előled??

– Egyrészt mindent, aminek a politikához csak kicsit is köze van. A Vakond nyilván a lelkedre kötötte, hogy tartsd a szád egy lehetséges spion előtt.

– Megőrültél? Csak azért nem beszélek neked politikáról, mert tudom, hogy nem érdekel.

– Tényleg nem érdekel, de azért az feltűnt, hogy amikor megkérdeztem, igaz-e, hogy Zulu-földön gyémántot találtak, úgy tettél, mintha nem hallanád a kérdést, mert elszakadt a cipőfűződ!

– De hát tényleg elszakadt! És tényleg nem hallottam! Egyébként: igen, találtak gyémántot. Mennyiben érint ez téged?

– Csak annyiban, hogy az egyik szerencsétlen unokatestvérem ott kutat arany után. Azt terveztük, hogy ha ő ott meggazdagszik, én meg itt az udvarnál jól megszedem magam, együtt fogadót vásárolunk a szülőfalunkban, Moustiers-Sainte-Marie-ban. És erre kiderül, hogy gyémánt van, arany nincs.

– Nyugodj meg, arany is van. De mi ez a fogadóvásárlás? Azt hittem, ha itt lejár a szerződésed, visszatérsz a párizsi Operába. Még lelkifurdalásom is volt, amiért anyám elutasíthatatlan ajánlata miatt félbeszakadt a karriered…

– Nem félbeszakadt, hanem véget ért. Egy szép napon arra ébredtem, hogy már nem érdekel a balett. Anyád ajánlata épp kapóra jött.

– De hiszen itt is balettozol!

Tony felkacagott.

– Ez neked balett??

– És még mit hallgatok el? – kanyarodott vissza Beatrix eredeti témájukhoz.

– A házassággal kapcsolatos kétségedet.

– Nem igaz, azt nem hallgattam el. Egyébként ma szét is foszlott ez irányú kételyem.

– Ki foszlatta szét?

– Mrs. Washburn, Eugénia egyik vendége. Biztosított róla, hogy Lajos szeret.

Tony legyintett.

– Inkább arról biztosított volna, hogy te szereted Lajost.

Beatrix meghökkent. Nem tudott róla, hogy van olyan gondolata, amelyet nem kész megosztani Tonyval, de most kénytelen volt beismerni, hogy a saját szerelmét illető kétségéről tényleg hallgatott.

Teljes valóját mindeddig az élete meghatározó szereplői előtt megmutatkozó fragmentumokból vélte összerakhatónak, ám ha létezik olyan részlet, amely egyikben sem bukkan fel, annak a magányos órák üresnek hitt sötétjében kell rejtőznie.

– Senkit sem éreztem még valóságosabbnak s hozzám közelebb állónak, mint ezt az idegen asszonyt – folytatta gyorsan –, és soha még ilyen forró szeretet nem áradt felém, mint amilyen őbelőle sugárzott. Nem várom, hogy megértsd, hiszen én sem értem egészen.

– Mit lehet ezen nem érteni? Anyára találtál. De vajon változtat-e valamin is, hogy megtörtént?

A szobájában újabb levél várta, ezúttal Halifaxból, a nővérétől, akinek férjét nemrégiben Kanada főkormányzójává nevezték ki. A lázadó Lujza anyja tiltakozása ellenére a maga választotta John George Campbellel, Lorne márkijával lépett szerelmi házasságra, VIII. Henrik nővérének, Marynek a példáját követve, aki szintén volt oly vakmerő, hogy királyi hercegnő létére brit alattvalóhoz ment feleségül.

Édes egyetlen Babym! Csak azért írok, hogy egy kicsinyke ideig még közelebb érezhesselek magamhoz, mint általában, mert nincs semmi újság, a kanadaiak még mindig utálnak minket, egy újság ugyan van, de az még csak terv: elhatároztam, hogy harcot indítok a kanadai nők választójogáért, már felvettem a kapcsolatot Emmeline Pankhursttel, olyan szenzációhajhász idiótákra nincs szükségünk, amilyen Anna Leonowens. Elképzellek, amint a Párizsba való diadalmas bevonulásod után a fejedre helyezik a császárnői koronát! Találd ki már jóelőre, hogy utána mit csinálsz, ne érjen felkészületlenül a hirtelen üresség.

Csókollak,

Lujza

Beatrix tüstént válaszolt:

Drága bolond Lujzám!

Az istenért, ki az az Emmeline Pankhurst?? És ki Anna Leonowens??Gondolod, jobban fognak szeretni a kanadaiak, ha olyasmiért szállsz ringbe, amiért nekik eszükben sincs küzdeni?? Láthatólag életelemed a harc, és egyre nagyobb fákba vágod a fejszédet…

Én nem a diadalt követő ürességtől félek (ez eddig eszembe sem jutott), hanem attól, amit a franciák képletesen ressac-nak, hullámtörésnek neveznek – vagyis a reakciótól: a nagy győzelmeket követő csömörtől. (Ezt egyébként az apró sikerek után is mindig megtapasztalom, és félek tőle, mert megszégyenít.) Miközben te győzelmet győzelemre halmozol, én az előttem álló egyetlen egytől is rettegek.

Joseph (Boehm) hódolatteljes üdvözletét küldi. Aggodalmasan érdeklődött, dolgozol-e továbbra is, nem szegte-e kedved, hogy legutóbbi szobrodat apró kritikával illette… Ő és a kritika! Az anyánkról készült idealizált szobrain mindenki a hasát fogja a nevetéstől. Nagy talpnyaló a lelkem, és bajusza még az én Lajosoménál is kackiásabb!

Csókollak,

Baby

Viktória magához rendelte leányát.

– Mit akart Eugénia?

– Összeismertetni a vendégeivel, az egykor Párizsban szolgálatot teljesítő amerikai követtel és a feleségével.

– Mi a fenének?

– Mert kíváncsiak voltak rám.

– Hát mi vagy te, vásári majom, amit mutogatnak?

– Párizsba készülnek, hogy felderítsék, megérett-e a helyzet Lajos trónra lépéséhez.

– Mert ezt ők fogják felderíteni, nem az a félszáz ügynök, akit odaküldtem.

– És az ügynökök szerint… megérett a helyzet?

– Meg. – A királynő csipkés zsebkendőjébe törölgette örökké izzadó arcát. – Holnap a Picadilly 148-ban mutogathatod magad. Natty szobrot rendelt Boehmtől, ott fogják ünnepélyesen felavatni.

– Miért az apja házát díszítgeti Natty?

– Mert már úgy veszi, hogy az ő háza. Lionel az utolsókat rúgja.

Amikor a hercegnő és kísérete megérkezett az öreg Lionel Rothschild báró két egymás mellett álló palotából összeragasztott, olasz stílusú kastélya elé, Disraeli, az egykori miniszterelnök futott ki a kapun, magából kikelve. Egy Beatrix számára ismeretlen úr szaladt utána, s amikor beérte, a karját megragadva próbálta nyugtatgatni, ám a volt miniszterelnök kitépte magát az ismeretlen kezéből, és tovább vágtatott, majd a hintaja ajtajából visszakiáltott:

– Ennek még lesz folytatása!

Az udvari szobrász, Joseph Boehm új alkotásának ünnepélyes leleplezése átmenetileg lebontott néhányat a társadalmi korlátok közül, s a palota hatalmas folyosója arisztokraták, gazdag kereskedők, műgyűjtők és művészetbarát polgárok Forum Romanumává változott. A házigazda nem volt jelen, a felesége, Charlotte és a veje, Ferdinánd a tömegtől elkülönülve állt a híres fehér márványlépcső magasában, míg az ugyanezen lépcső kanyarulata alatti térben a lepellel borított szobor várakozott.

– Miért rohant el Disraeli? – kérdezte Beatrix a Rothschild-palota tőszomszédságában lakó, csinos és szellemes Lady Cockerelltől.

– Mert Boehm lezsidózta. Rejtély, hogy miért éppen őt…

Beatrix elmosolyodott.

– Kiszivárgott, mi a szobor témája?

– Nem, de a mestert ismerve egy ló vagy Natty, vagy Natty lovon.

A Nattynak becézett Lord Nathaniel Rothschild a vendégek közt cikázott, és láthatólag oly izgatott volt, mint egy színész, premier előtt. Beatrixot észrevéve utat tört hozzá a tömegben.

– Hódolatom, hercegnő, kimondhatatlan öröm, hogy itt látom! – kiáltotta, majd a tiszteletteljes köszöntéstől élesen elütő bárdolatlansággal megragadta Beatrix karját, s a szobor felé rángatta, amely előtt a szobrász és a Királyi Művészeti Akadémia elnöke, Sir Edward Poynter állt.

Boehm összekulcsolt kézzel, terpeszállásban ringatta magát. Könnyben úszó, véreres szeme és bárgyú arckifejezése elárulta, hogy részeg.

– Kezdhetjük! – intett Natty az elnöknek.

Sir Poynter belekezdett a beszédbe. Boehm elhagyta addigi helyét, és átkacsázott Beatrixhoz.

– Lujza hol van?

– Kanadában.

– Persze… – A szobrász felröhintett. – Mondok egy titkot!

Beatrix megrémült, hogy Boehm a Lujzával folytatott szerelmi viszonyával akar fennhangon kérkedni, aminek ő ugyan sosem adott hitelt, de amiről mégis London szerte suttogtak. Ritkán folyamodott ahhoz az akaratérvényesítő erőhöz, melyet királyi vér generál, ám a végszükségben most mégis megtette:

– Hallgasson! – parancsolt rá alattvalójára.

Boehm tovább röhécselt, majd váratlanul sírva fakadt.

– Tehetségesebb nálam a rohadt kurva!

Tegnap a Picadilly 148-ban jártam – írta Beatrix a nővérének –, ahol is felavatták Boehm új alkotását, Natty mellszobrát. Joseph részegségében kikotyogta, hogy tehetségesebbnek tart téged önmagánál, amit egyébként én mindig is sejtettem, és egyre kevésbé értem, miért nem elég neked egy beteljesült szerelmet megkoronázó házasság és a rendkívüli művészi tehetség. Ezt most nem szónokilag vagy burkolt szemrehányásként kérdezem, hanem nagyon-nagyon komolyan, kérlek, feltétlenül válaszolj rá, ha tudsz!!!

– Mihez kezdesz, ha anyám meghal? – kérdezte Beatrix Browntól.

A skót meghökkent.

– Hogy jut ez most eszedbe?

– Lujzával épp arról levelezünk, hogy mindig kell egy terv, ami átsegít az élet látszólagos holtpontjain.

– Hát nekem nincs ilyen. Talán mert az én holtpontom nem látszólagos… Amikor otthagytam Skóciát, minden hidat felégettem magam mögött, de itt az udvarnál sem maradhatok, mert rajtad kívül mindenki utál.

– Akkor egyértelmű: jössz utánam Párizsba.

– És mi leszek nálatok? Udvari bolond? Amúgy meg szerintem tévedtek, nem kell tervezni, sőt, nem is lehet. Az én sorsomat például ki tudta volna megtervezni? Én magam sem gondoltam volna, még álmomban sem, hogy az leszek, aki lettem.

– De Lujza tervezett, és diadallal véghez is vitte a tervét! Kiharcolta, hogy a rangkülönbség ellenére ahhoz mehessen feleségül, akit szeret! Az ő példája eleven cáfolata az elméletednek!

– Az ő példája éppen azt mutatja, hogy tervezni nemcsak lehetetlen, de a Sors még jól az orrára is koppint annak, aki megkísérli.

– Ezt hogy érted?

Brown zavarba jött, s láthatólag igencsak vonakodott válaszolni.

– Felelj, az istenfáját!! Kezd elegem lenni a titkaidból…!!

– Campbell homoszexuális.

Beatrix megdermedt.

– Anyánk tudja? – suttogta nagysokára.

Brown elmosolyodott.

– Mert ez a legfontosabb… Nem, nem tudja.

– Hogyhogy nem mondtad el neki?

– Miért mondtam volna? Hogy kárörvendjen?

– Azt hittem, lojális vagy anyámhoz…

– Itt nem a lojalitás játszik, hanem a szeretet.

– Nem is tudtam, hogy szereted Lujzát.

– Én nem, de te igen. Én pedig ezen a kerek világon senki mást nem szeretek, csak téged.

Beatrixot újabb két levél várta a szobájában: az egyik Lujzától, a másik Mrs. Washburntől. A nővéréé még csak az ő utolsóelőtti levelére lehetett válasz, így hát túl sok érdekességet nem ígért, ezért ezt futotta át elsőként, hogy azután majd teljes figyelmét a másik levélnek szentelhesse.

Lujza előbb a brit Emmeline Pankhurstről áradozott, aki már tizennégy évesen részt vett szüleivel a nők választójogát támogató gyűléseken, mostanra pedig egy szocialista ügyvéd hitvesekén folytatja ez irányú tevékenységét, majd áttért Anna Leonowensre, aki a sziámi király feleségeinek volt a tanítója, majd emlékiratában látszólag a sziámi nők sanyarú sorsán szánakozva erotikus és hátborzongató hárembéli történetekkel (kínzások) szórakoztatta olvasóit.

Beatrix ingerülten félredobta a levelet, és sietve felbontotta a másikat.

Édes kislányom (ugye, nem bánod, ha így szólítalak?), Tom bácsival másról sem beszélünk, csak rólad, hogy Te milyen szép vagy, milyen kedves, milyen nyíltszívű, a franciák imádni fognak, Isten is Franciaország császárnéjának teremtett!

Azt kívánjuk, hogy menyasszonyságod ideje örömben teljen, és mihamarább koronázza meg a század legfényesebb esküvője!

Mindketten ölelünk,

Lili néni és Tom bácsi

Beatrix sírva fakadt csalódottságában. Azt várta, hogy a követné az ő hiteles élettörténetének letéteményeseként újabb titkokról lebbenti föl a fátylat, netán női Vergiliusként rejtőzködő gondolatainak bugyraiba is elkalauzolja, ahová egyedül sosem merészkedett.

Egyszerre más megvilágításban tűnt föl előtte a Mrs. Washburnnel való találkozás, anyja titkos házasságának fölemlegetése felségsértéssé változott a szemében, és elöntötte a szégyen, amiért nem utasította rendre a kövér hölgyet.

– Lujza egyre bolondabb, már-már eszelős – újságolta Tonynak Beatrix. – A magánéleti küzdelmek után most már politikai csatározásokba keveredik. Olyan, mint egy elromlott gép, nem tud leállni.

– Talán őt a permanens küzdelem teszi boldoggá.

– Dehogy teszi! A leveleiből csakúgy árad a kétségbeesés! Mintha valami abszolútumot kergetne, amit sem a szerelemben, sem a művészetben nem tudott elérni, de szerintem a politikában sem fog.

– A politikához nem értek, de a szerelemhez és a művészethez igen, és bátran állíthatom, hogy bármelyik képes boldoggá tenni, pláne a kettő együtt.

– Ami a szerelmet illeti… a házassága nem úgy sikerült, ahogy remélte.

– Tudom.

Beatrix gyanakodva fürkészte a táncos arcát.

– Honnan tudod…?

Tony elmosolyodott.

– Legyen elég annyi, hogy tudom. Viszont Lujza csinos nő, akár ezer új szerelemben is része lehet.

– De ő egyetlen, örök szerelemre vágyott! Ahogyan mindenki…

– Hol élsz te, Fée? Ma már…legalábbis Európában, más földrészekről nem tudok nyilatkozni…a kikezdhetetlen ihletettség ismeretlen állapot, sem a szerelemben, sem a művészetben nincs végállomás! Régmúlt századokban talán nálunk is létezett az a burok, amelyben megáll az idő… olvastam ilyesmiről.

– És akinek nincs ereje a szakadatlan ámokfutáshoz?

– Az feladja, de még jobb, ha el sem indul.

Drága Baby, édes szerelmem! – írta jegyesének Lajos. – Ne aggódj értem, itt legfeljebb az unalomba halhatok bele. Arra számítottam, hogy a bajtársaim iróniájának céltáblája leszek, amiért úgy kell vigyázniuk rám, mint a hímes tojásra, de ehelyett valami hihetetlen, egészen nevetséges hódolattal öveznek, tiltakozásom ellenére „felség”-nek szólítanak, és majd elájulnak a megtiszteltetéstől, hogy közös piszoárt használhatnak a jövendő francia császárral. Olyan messze vagy, és olyan messze van minden, az egész normális életem – el sem tudom képzelni, hogy ez a levél eljut hozzád. Jól kibabrált velünk a két boszorka, de esküszöm, hogy megfizetnek érte!

Imádlak, csókollak, örökké hűséges Lajosod.

– Mi hír Lajosról? – kérdezte a leányától Viktória.

– Az ügynökeid nem tájékoztatnak…?

– Több szem többet lát.

– Unatkozik.

– Az jó… Akarod, hogy visszahívjam?

Beatrix érezte, hogy veszélyesen nőni kezd benne az indulat.

– Elküldöd… visszahívod… Élvezed, ha dróton rángathatsz valakit?

– Ha ennyire könnyű, nem. Én csak annyit mondtam, hogy ha kedve tartja, részt vehet a dél-afrikai hadműveletben, és ő máris rohant.

– Mert ketten is presszionáltátok.

– Próbálna meg valaki engem presszionálni! Uralkodónak való az ilyen?

Beatrixnak, mint már annyiszor, elevenjébe talált az anyja páratlan elméjének pengevágása, magabiztossága semmivé vált.

– Talán a háláját akarta kifejezni, amiért az apja bukása után menedéket nyújtottál a családjának… – igyekezett menteni azt, amiről már érezte, hogy menthetetlen.

– És nekem mi hasznom van abból, hogy ő Zulu-földön lógázza a lábát? Nem, szerintem az a hülye anyja akart a kedvemben járni, csak tudnám, miért. Lajost minden kétséget kizáróan hazavárja a népe, és ha ő azoknak a császára akar lenni, akik lenyakazzák a királyaikat, és békát esznek – mi közöm hozzá?

– Csak annyi, hogy a békaevők császára a vejed lesz…

– Aminek persze nem örülök, és teljes szívemből reméltem, hogy nem így lesz… még imádkoztam is, hogy valami közbejöjjön.

– Például, hogy megölik Dél-Afrikában…?

A mindeddig titkolt vád, amely akkor is felségsértő, ha igaz, akaratlanul tört ki Beatrix száján. Halálra váltan várta, hogy válaszul villámként sújt le rá a királynő haragja, ám meglepetésére Viktória elnevette magát.

– Nem ilyen radikális megoldásra gondoltam.

Beatrix minden testi és lelki gátlását feloldotta a megkönnyebbülés. Felpattant karosszékéből, s amit felnőttként még sohasem tett, beült az anyja ölébe.

– Tulajdonképpen miért ellenzed a házasságunkat? – kérdezte. Homlokon csókolta a királynőt, majd lehúzta magához a fejét, és végigcsókolta ősz haját, amely olyan gyér volt, hogy itt-ott kilátszott a fejbőre. – Áruld el!

– Nem.

– Miért?

– Mert hülyeség.

– Akkor minek foglalkozol vele?

– Mert nem biztos, hogy az. „Több dolgok vannak földön és egen…”

– Mondd már!

– Brown szerint Mária Antónia reinkarnációja vagy.

– Mi? – Beatrix fölnevetett. – Te hiszel az ilyesmiben?

– Nem, de tény, hogy kísértetiesen hasonlítasz rá.

– No de ha Brown tart tőle, hogy rajtam is beteljesül Mária Antónia sorsa, miért pártolja a házasságomat?

– Dehogy pártolja! Bármire kész lenne, hogy megakadályozza.

Beratrix örült, hogy az előbbi felségsértést ép bőrrel megúszta, nem kockáztatott volna meg egy másodikat is, jelesül, hogy hazugsággal vádolja az anyját.

– Brownt földhöz ragadottabbnak gondoltam – terelte hát kissé más irányba a beszélgetést.

– Már hogy volna földhöz ragadott? A skót varázsló, Home féltestvére.

– Na és? Nem valószínű, hogy a szürnaturális képességek az összes rokonban föllelhetők.

– Hát benne mindenesetre föllelhetők. A kedvemért néha él is velük, de nem szívesen.

Beatrix elámult. Brown, állításával ellentétben, tán nagyon is megtervezte a sorsát?

Valójában nem egyre nagyobb, hanem egyre kisebb fákba vágom a fejszémet – írta Lujza. – A politika sokkal kisebb fa, mint a szerelem, vagy a művészet. E két utóbbival Isten nélkül nem boldogulunk, mert egymagunkban nem vagyunk képesek arra a hatalmas erőfeszítésre, amit mindkettő megkíván. Nemrégiben olvastam egy 14. századi történetet két navarrai királylányról. Mindkettő eljutott oda, ahová vágyott: egyik a szerelem, másik a költészet elíziumi mezejére. Hogyan? Úgy, hogy a harmadik nővérük imádkozott értük! De értünk ki imádkozik? És van-e még egyáltalán az imádságnak foganatja? Nem tudom, feltűnt-e neked, hogy ma már az áldás sem működik, csak az átok.

Beatrix néhány pillanatra lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön a folytatáshoz. Ám a levél befejező mondata, amely más körülmények között fejbe kólintotta volna, most valósággal üdítően hatott rá:

Régóta tudom, hogy tehetségesebb vagyok Boehmnél, és ő is tudja, hogy tudom, meg azt is, hogy ezért hagytam el, mert nincs undorítóbb egy féltehetségnél.

Viktória csaknem egy időben értesült két ügynökétől, hogy Bonaparte Lajos életét veszély fenyegetheti Dél-Afrikában. A királynő bécsi megbízottja arról számolt be, hogy Erzsébet királyné és Eugénia császárné levelezéséből a kamarilla tudomására jutott a trónörökös jelenlegi tartózkodási helye, s a háborús körülmények kedveznek hozzá, hogy Miksa császár anyja és özvegye kivitelezze régóta dédelgetett bosszútervét. A felséges asszonyok a mexikói császár, Miksa haláláért köztudottan III. Napóleont okolták, és sérelmüket a fián kívánták megtorolni. Az amerikai ügynök pedig a levitézlett Dél esetleges bosszújára figyelmeztetett, melynek egykori hadvezetése szintén cserbenhagyással vádolta Lajos apját.

A királynő úgy döntött, hogy azonnali hatállyal visszarendeli Angliába leendő vejét.

– Igaz, hogy te is rendelkezel a féltestvéred adottságaival? – kérdezte Beatrix Browntól.

– Anyád mondta el? Pedig kértem, hogy ne tegye. Nem szeretném, ha valami csodabogárnak gondolnál.

– Egy parafenomén nem feltétlenül csodabogár. Pontosan miféle képességekkel rendelkezel?

– Amilyenekkel sokan mások is… csak nem tudnak róla.

– Képes vagy a levegőbe emelkedni, mint Home?

Brown elmosolyodott.

– Nem… bár kétségkívül jól festenék.

– Akkor mire vagy képes?

– Igen kimerítő koncentráció árán akaratérvényesítésre.

– A királyi vérből származók erre túlzott koncentráció nélkül is képesek.

Beatrix a kajánságnak egy szikráját látta megcsillanni a skót szemében. Elámult a sohasem látott tüneményen.

– Próbáltad már…?

– Hát… legutóbb Boehmmel kapcsolatban próbáltam…

– És sikerült?

– Félig.

– Apropó, Boehm! Mutatok valamit! – Brown elsietett, majd néhány perc múlva egy fotográfiával tért vissza. – Nézd csak! Kit látsz?

– Boehmöt.

– Ez Home!

– Nahát! Mint az édestestvérek! – Beatrix hosszan fürkészte a képet. – Boehm osztráknak mondja magát, nem tudtam, hogy skót.

– Ő sem tudja.

– De egy ilyen családban… hogy lehet valaki tehetségtelen?

– Nyilván megátkozták.

Beatrix elnevette magát.

– Te és Lujza rém otthonosan közlekedtek ebben a speciális szférában. Legutóbbi, hátborzongató levelében azt fejtegette, hogy ma már az áldásnak nincs foganatja, és talán az imádságnak sem, csak az átoknak.

– Az untig elég.

– Hogy érted…?

– Egy kis csavarással ugyanazt el lehet érni az átokkal is, mint az áldással: ha valakit szeretnél megáldani, megátkozod azt, aki árthat neki.

– Hát Lujzát megáldandó nem tudom, kit kellene elátkozni. Már túl sokan vannak. A kezdet kezdetén egyszerűbb lett volna.

– Lajos hamarosan visszatér – újságolta Beatrix Tonynak. – Indulhatsz Moustiers-Sainte-Marie-ba. De biztos, hogy nem akarsz már táncolni? Fiatal vagy, kétlem, hogy belefáradtál volna.

– Pedig így van.

Beatrixnak kedve támadt tesztelni Lujza elméletét.

– Imádkozott érted valaha valaki…?

– Igen, anyám, de meghalt, épp, mielőtt idejöttem.

– A szerelembe is belefáradtál…?

– A lelkibe. A testibe nem, mert azt a gerjedelem nem engedi.

Beatrixnak szüksége volt egy lélegzetvételnyi szünetre.

– Mesélj a szülőfaludról! – kérte hát, hogy a turisztikai beszámoló közben rendezhesse gondolatait.

– Egy mély szurdokban rejtőzik, a Verdon-kanyon bejáratánál. Mesés hely! Két szikla közt kifeszített láncon egy aranycsillag lóg, amit az egyik keresztes hadjáratból hazatérő lovag akasztotta oda, hogy óvja a falut és minden lakóját. 262 lépcső vezet…

– Hiszel a reinkarnációban? – vágott a szavába Beatrix.

– Nem. Miért kérded?

– Brown szerint az én testemben Marie Antoinette született újjá.

– Elképzelhető. Hasonlítasz rá.

– De hiszen épp most mondtad, hogy nem hiszel a reinkarnációban!

– Attól még lehet.

Beatrix eltűnődött.

– Önmagadért nem tudnál imádkozni? – kérdezte hosszú csönd után.

– Nem, mert hitetlen vagyok.

Beatrix késő este újraolvasta Lujza leveleit, majd lefeküdt, de nem tudott elaludni. Hosszas forgolódás után felkelt, belebújt próbadresszébe, és elindult Tony szobája felé, hogy amint gyakorta tette, testmozgással űzze el álmatlanságát.

A táncos már aludt. Beatrix megrázta a vállát. Tony kinyitotta a fél szemét, majd a hercegnő öltözéke láttán morgolódva kikelt az ágyból. Bár anyaszült meztelen volt, Beatrix nem fordította el róla a szemét. Sokszor látta már Tonyt ruhátlanul, ahogyan ő is nemegyszer mutatkozott a táncos előtt fedetlen kebellel, ha próba közben le-ledobta magáról átizzadt trikóját. Gondolataikhoz hasonlóan a testüket is oly fesztelenül, szégyenérzet nélkül tárták egymás elé, mint a kisgyermekek.

Tony előhalászta rugalmas anyagból készült, talpától a nyakáig egybe szabott dresszét, beledugta lábát a harisnyarészbe, de még csak a térdéig sikerült felhúznia, amikor kivágódott az ajtó, és Viktória királynő rontott a szobába, hálóruhában, kibontott hajjal.

– Mondták, hogy itt vagy! Most kaptam a hírt…

Tony az ajtónak háttal állt. A királynő pillantása a táncos pucér fenekére esett.

– Mi folyik itt?

Beatrix érezte, hogy képtelen magyarázattal szolgálni. Bár az ide-odaforduló személyiségkristály két lapja valami fizikai anomália folytán egymásnak ütközött, továbbra sem volt átjárás közöttük.

– Lajost meggyilkolták!

Tony megperdült a sarkán, s immár szemtől-szemben állt a királynővel.

– Húzza föl a gatyáját! – rivallt rá Viktória.

A táncos paralizáltan bámult rá.

Viktória legyintett.

– Egy szót se tud angolul.

– God save the Queen – habogta Tony.

Illusztráció: Lujza mellszobra Beatrixról (Brit Királyi Gyűjtemény)