Próza

június 27th, 2026 |

Szabó Palócz Attila: Pripjatyi kalandozások (2. rész)*

*Részlet a szerző Utazások apósommal című regényének most készülő második kötetéből

Utazások apósommal címmel jelent meg 2023-ban Szabó Palócz Attila regényének első része, amelyben a mű címében is megjelölt barangolásokon a történelmi Felvidék (a mai Szlovákia, Csehország, Lengyelország) és a „déli végek” (Vajdaság, Szerbia, Koszovó, Észak-Macedónia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Szlovénia) tájait, városait, településeit járták be és ismerték meg a főszereplők, velük együtt pedig az olvasók. A szerző pedig időközben kiszélesítette a régiós határokat, így az egyes régiók mindig a történelmi összefonódások mentén tágulnak tovább, mindig olyan irányban és mértékben, amennyire azt a régről örökölt viszonyok megengedik, illetve megkövetelik.

A regény alapja, hogy a szerző apósa, Mihájlovits Péter (1943–2004) gyermekkorában képeslapokat gyűjtött, kollekciója azonban a későbbiekben feledésbe merült, és csak sok évvel később, immár az egykori gyűjtő halála után került elő újra a padlásról. Ekkor kezdődött el a regény, amelynek kiindulópontját a gyűjteményben található képeslapok képezik. Így vált a szerző elválaszthatatlan útitársává az egykori kisgyermek, s ezért nevezi őt a regényben mindvégig „megboldogult apósom”-nak, mintha együtt járnák be ezeket a történelmi vidékeket. A fikciós utazások útvonalán pedig többnyire azokat a településeket érintik, amelyekről képeslapok kerültek a kollekcióba, ez a vezérelv.

A szerző jelenleg a regény folytatásán dolgozik, amelynek két beutazandó régiója ezúttal Kárpátalja és Erdély, ugyancsak a régiós határok történelmi szemléletű kiszélesítésével. Az alábbiakban az Utazások apósommal második kötetéből közlünk részleteket.

Прип’ять.

Habár Pripjaty a Szovjetunió részeként is Ukrajnához – vagyis az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz – tartozott, a város helyi lapja, a Tribuna Energetika (Трибуна Енергетика) mégis oroszul jelent meg. Mivel a szovjet mintavárosba a hatalmas ország minden részéből érkeztek szakemberek, nagy általánosságban az orosz volt köztük a közlekedőnyelv, meg aztán az atomenergia-iparban is – amelyben a helyi lakosság többsége dolgozott – az orosz volt az elsődleges munkanyelv. A Tribuna Energetika tulajdonképpen egy alacsony példányszámú üzemi újság volt – bár ez is csak egy viszonylagos megközelítés, hiszen relatív, hogy mit tekintünk alacsony példányszámnak; sok lapot tudnék megjelölni, amelyik boldog lenne, ha ilyen alacsony példányszámban jelenhetne meg és kelne el –, amelyik kifejezetten a csernobili atomerőmű és Pripjaty város életéről írt, a világpolitika eseményeit javarészt figyelmen kívül hagyta, nem úgy, mint mi a középiskolai történelemóráinkon. Az 1986. április 26-i lapszámnak azonban, amelyik az erőműben történt robbanás napján jelent meg, erről az aktualitásról esélye sem volt tudósítani, hiszen azt egy kicsivel korábban szerkesztették, az – a nyomdai átfutási idő függvényében – egy-két nappal a katasztrófa előtt készülhetett. Így a szerzők és a szerkesztők nem is foglalkozhattak ezekkel az eseményekkel, később pedig, mire feleszmélhettek volna, addigra már evakuálták a várost. A lapszám hírei a tavaszi munkákról, a közelgő május elsejei ünnepségekről, illetve azok előkészületeiről szóltak. A kulturális hírek között pedig megtalálhatjuk az újságban a helyi moziműsort is…

Másnap, április 27-én délután két órakor – vagyis harminchat órával a baleset után – kezdődött meg a kitelepítés, új lapszám tehát ekkor már nem készülhetett, az újság szerkesztősége és nyomdája is az evakuálási zónába esett, ezért a munka leállt.

A Tibuna Energetika később újraindult a kitelepítettek számára – a zónán kívüli ideiglenes befogadó-központokban, később pedig Szlavuticsban –, de a robbanás utáni első napokban a lakosság nem kapott friss helyi tájékoztatást a kialakult helyzetről. A központi szovjet híradásokban is csak április 28-án kezdtek el szűkszavúan, ködösítve, a fontos részleteket „tapintatosan” elhallgatva beszélni a balesetről. Az újság a zónán kívül aztán még 1990-ig jelent meg folyamatosan…

A tragédia hétvégéjén, 1986. április 26-án és 27-én este főműsoridőben A hét vége (Выходной день) című 1985-ös szovjet filmvígjátékot vetítették a pripjatyi Prométheusz moziban. Vagyis pontosítsunk: ez csak az egyik lehetőség a sok közül, ugyanis a forrásaink különböző, egymástól eltérő és ellentmondó adatokat rögzítenek. Ezért aztán a Wikipédia szerzői és szerkesztői is kénytelenek voltak így fogalmazni: „Az utolsó vetítés 1986. április 26-án, a baleset napján zajlott. A város lakói erről több visszaemlékezésben is beszéltek, de a film címét senki sem tudta biztosan felidézni.

A leggyakrabban említett lehetőségek:

egy szovjet vígjáték (nagyon valószínű)
egy családi film vagy ifjúsági film
esetleg egy keletnémet vagy lengyel film szinkronnal.

A mozi műsorát tartalmazó plakátok nem maradtak fenn, és a városi kulturális központ archívuma is elveszett.”

Én most fenntartásokkal ugyan, de azt a változatot fogadtam el, miszerint A hét vége (Выходной день) című szovjet filmet vetítették, ami ezzel az idézettel is egybevág, mint „nagyon valószínű”, de ha valakinek (bárkinek is…) van jobb, illetve pontosabb válasza, kérem, veregesse meg a vállamat a figyelmeztetés szándékával. J Mindennek a lényege ugyanis leginkább csak annyi, hogy a tragédia napján, este még voltak emberek Pripjatyban, akik moziba mentek. Másnap pedig buszra szálltak és mindörökre elhagyták a várost…

Voltak emberek Pripjatyban, akik a csernobili atomerőműben 1986. április 26-án hajnalban történt robbanás után aznap este még moziba mentek. Bár a forrásaink ezzel kapcsolatban sem egyöntetűek: találkoztam már olyan feljegyzéssel is, miszerint a tragédia miatt a vetítéseket lemondták. De, ahogy az aznap játszott film címében sem tudtak megegyezni az érintettek, ezzel kapcsolatban is sokkal többen igazolták, hogy bizony a mozi aznap még rendeltetésszerűen működött.

S ha voltak is emberek Pripjatyban, akik a csernobili atomerőműben 1986. április 26-án hajnalban történt robbanás után aznap este még moziba mentek, mégis sokkal jobban tették, mintha a vasúti felüljárón állva – arról a sorszerű hídról nézve – fürkészték volna az égő reaktorblokk csodálatos látványát. Azok kapták ugyanis a legnagyobb sugárzásdózist, akik aznap este ott álltak a hídon… Ezért is nevezik azóta már a Halál hídjának.

A mozi mindenképp jobb döntés lehetett. Volna.

Akármit vetítettek is aznap este…

Beszéltünk már arról megboldogult apósommal pripjatyi utazásunkon, hogy a szocializmus maga alkotta meg nemcsak a földrajzát, hanem a jelképeit is: így lett például Prométheuszból, az antik görögök titánjából az atomenergia békés felhasználásának szimbóluma a szovjet értelmezésben. Pripjatyban. A város jelképének szobra egykor ott állt a róla elnevezett filmszínház előtt, én pedig nagy hirtelenjében évszázadokat, sőt évezredeket hidaltam át, amikor előkotortam most poggyászomból Falus Róbert kötetét, Az antik világ irodalmait, amit legutóbb még egyetemi éveim alatt olvastam, nekem az 1980-as második kiadás van meg belőle, de hát ez tulajdonképpen egyre megy: „Nemcsak a trójai háború volt egyszeri esemény a történelemben, de egyszeri – soha meg nem ismétlődő – Akhilleusz haragja is. A halott fivér lelki üdvének biztosítását is csak a hajdani túlvilág-képzet tehette függővé a temetés rítusától, amelyért Antigoné evilági üdvösségét áldozta fel. A szerelem lelki tartalma is sokat változott Szapphó vagy Theokritosz óta, mert megmásultak azok a külső és belső körülmények is, amelyek az antik emberek cselekvéseit, gondolatait s érzéseit motiválták. Örök azonban az a szenvedély, amellyel magáért az emberért, az ember boldogságáért küzdöttek és hevültek, akár az aiszkhüloszi Prométheusz forradalmiságával, akár a test és érzés anakreóni játékával. Aki nem ügyel e kultúra történeti meghatározottságára, hibásan idealizálhatja az esztétikai összképet; aki viszont csupán egy társadalmi és civilizációs vonatkozásokban »primitív« világ lenyomatát látja a görög templomokban, szobrokban, vázaképekben, az ne is kísérletezzék az élvezésükhöz szükséges szellemi fáradozással, hiszen az is valószínűtlen, hogy saját korának kultúráját képes a magáévá sajátítani.

Zeuszhoz és Pallasz Athénéhez, Apollónhoz és Artemiszhez ma már nem imádkoznak. A delphoi templom fensége vagy a Parthenón harmonikus és életre serkentő humánuma azonban a hozzájuk fűzött képzetek elmúlásától függetlenül örök: az ember személyes mulandóságának és nagyságának, az önmegismerés szigorú parancsának és a szelíd örömnek sosem múló emlékei. Az emberközpontú tudatosság ihlette és óvja az olümposziak tiszteletére emelt, de a humánus kiteljesülés vágyát sugárzó templomokat, sőt azokat a kisebb méretű vagy akár aprócska képzőművészeti alkotásokat is, amelyekben önmagunk életének értelmére vagy álmainkra ismerünk.

Ugyanez érződik a görög irodalom remekein is. Esztétikai halhatatlanságukat a gondolati tudatosság, az érzelmi őszinteség és a megformálás tökélye biztosítja – annak felismerése és érvényesítése, hogy művészileg igaz módon kell kifejezni az eszmei igazságokat, és hogy a világot és az embert ellentéteiben, bonyolultságában, fejlődésében és mindig újszerűen kell megragadni.

A görög kultúra megértéséért és elsajátításáért való fáradozás – harc egyúttal azért is, hogy saját világunk humanizálásához merítsünk történeti, erkölcsi és esztétikai inspirációt. Fáradozás? Kétségkívül, hiszen a mitológiai utalásokat vagy a stílus hangulatait türelmesen kell tanulmányozni. Ámde gyönyörű fáradság, amelyet az istenek mosolya kísér. […] Phémiosz és Démodokosz dalművészete nemcsak a királyi udvarokban volt kedves – tisztelték s tanulták a hősmondákat a paloták falain kívül is –, a parasztok nevében azonban Hésziodosz fogott először dalba. Maga meséli el, hogy apja a kisázsiai Küméből települt át a közép-görögországi Boiótiába, az ínség elől menekülve:

és kikötött e szegény faluban, Helikón közelében,
Aszkrában, hol a tél gonosz, átok a nyár, sohasem jó.

(Munkák, 639. és következő sorok)

Keserves munkából élő kistulajdonos paraszt ő is, akit saját sérelmei tettek tudatos és harcos költővé. A múzsák azonban társainak szellemi szintje fölé emelik: az ő szájukba adott ócsárlással marasztalja el a paraszti korlátoltságot és hasnak élést, s a tőlük kapott ihlettel igazolja költészetének igazságát. Ez az igazságigény – mindjárt az Istenek születése invokációjában – sajátos és új mozzanat. Hésziodosz, mítoszt teremtve, immár bírálja is a mítoszokat: vagy egy rítus kialakulását magyarázza velük, vagy csupán illusztráló példaként mondja el (például a Munkákban a Prométheusz-mítoszt és – másik, ugyanazon témára vonatkozó példázatként – a világ korszakait). Így válik a régi tartalom a racionális világmagyarázat formájává; s mihelyt a sólyom és csalogány meséje – melyben semmiféle vallási motívum nincs – e világmagyarázatnak ugyanolyan eszköze lesz (Munkák, 203-212 sorok), mint akármelyik mítosz, maguk a mítoszok is elvesztik addig kétségbe sem vont valóságtartalmukat.

A következő hatalmas változás a görög gondolkodásban és költészetben az lesz, amikor az egész homéroszi-hésziodoszi világkép mesék füzérévé degradálódik az i. e. VI-V. századi filozófusok és írók kritikájában.

Ma már – és maga még – nem tudjuk egészükben rekonstruálni a Theogonia (Istenek születése) forrásait. Az olümposzi istenek viszonyáról Homéroszhoz hasonlóan szól, de míg ott a trójai háborúval párhuzamosan dúló istencsaták állnak az előtérben, Hésziodoszt más és több érdekli: a jelen, az adott világrend kialakulásának magyarázata, a távolba vesző kezdetektől saját koráig. A Homéroszt lényegileg jellemző statikussággal szemben ezért ragadja meg ellentéteiben és folyamatában a mindenségnek s a mindenségen uralkodó isteneknek a létét. Lehet, hogy elképzeléseit közvetett szálak fűzik a zsidó prófétákhoz. Az bizonyos, hogy a babilóniai mitológiában már jóval előbb kialakultak hasonló mozzanatú istengenealógiák, amelyeknek a barbárságához képest hellén bájú és szelídségű az Istenek születése minden iszonya. A modern kutatások olyan i. e. 1400-1200 körüli hettita szövegeket tártak fel – s ezekhez is korábbi hurrita elképzelések szolgálhattak alapul –, amelyek szintén tartalmaznak genealogikus történeteket; e mondákat föníciai közvetítéssel örökölhették a görögök, vagy pedig Kisázsiában közvetlenül ismerték meg a régebben ott lakó népektől.

Az előzmények és források halovány és töredékes ismeretét csak részben képes pótolni az összehasonlító mitológia. Azt is képtelenek vagyunk megállapítani, hogy miben állt, mire terjedt ki Hésziodosz önálló mítoszteremtése. Itt-ott azonban maga a szöveg igazít útba. Prométheusz mítoszát mindkét költeményben elmeséli a költő. Az Istenek születésében azt mondja el, miért haragudott meg reá Zeusz: az emberek javáért akarta becsapni, előbb az áldozati osztozkodásnál, majd a tűz ellopásával. Megtorlásul Zeusz keselyűvel tépette a megkötözött titán máját (csak később engedte meg Héraklésznak, hogy kiszabadítsa), fivéréhez, Epimétheuszhoz pedig egy csábos, ártó nőt küldött, hogy bajt zúdítson az emberekre. Részletesen elmeséli a nő feldíszítését, de sem a nevét nem mondja ki, sem azt, hogy végül is miképpen hozott romlást a halandókra. A Munkákban már nem az a mítosz funkciója, hogy Zeusz és a megelőző istennemzedék csatáit mutassa be, hanem hogy az emberi lét romlását illusztrálja. Bár az alapgondolat közös a két költeményben (a Prométheusz által pártolt emberekre jótevőjük hoz átkot, Zeusz akaratát meghiúsítani pedig nem lehet), ez utóbbiban más mozzanatok lesznek lényegesek: Prométheusz első vétkét csak sejteti a költő, a Pandóra-történetet viszont aprólékosan és végig elmondja.

Ha korábbi emléknyomokból és analógiákból nem sejtenénk, ebből a mítoszvariálásból is kiviláglik, hogy Hésziodosz számított hallgatóságának tárgyismeretére, máskülönben nem hallgathatta volna el hol a befejező, hol a kezdő epizódot. Még természetesebb ez ott, ahol (mint pl. Iaszón mondája kapcsán) félszavas utalásokkal éri be. […] „Az »egyenes igazságot« várja Hésziodosz mind a királyoktól, mind Perszésztől: a törvényes rendben látja az emberi nem megkülönböztető jegyét. A környező valóság korrekcióját, nem lényegi megváltoztatását áhítja tehát. Erkölcsi felfogása a szabad kistulajdonos parasztok érdekeit tükrözi és szolgálja, akik béreseket is foglalkoztattak, de önmaguk is művelték földjüket. »Nem szégyen dolgozni, de szégyen tétlenül élni« – hirdeti, mert a munka teremti a gazdagságot, az pedig az erényt és hírnevet. A kistulajdonosi erkölcs elvei (nem szabad csalni, lopni; tisztelni kell a törvényt; helyes az okos gazdálkodás; átok a vak nyerészkedés; a takarékosság a biztos jövő záloga stb.) az egész költeményt áthatják, e gyakorlatias elveket s tanácsokat azonban széles koncepcióba ágyazza a költő. Előbb az emberiség romlásának okait kutatja Prométheusz mítoszával, majd a világ korszakairól szóló – Ovidius által módosítva népszerűsített – mítoszt meséli el. Mindkettő végkicsengése: a szenvedéseket és a munkát büntetésül adták az istenek, hogy a tűz ellopását, illetve az emberek erkölcsi elfajulását megtorolják. Vigaszul csak a remény maradt meg a szomorú jelenben, amelyet a magántulajdon szülte kapzsiság és erkölcstelenség rútít el. A végromlást – amelyet e bajok pusztító uralma készít elő – apokaliptikus képekben jósolja meg Hésziodosz, de bizodalmát nem veszti el:

Csak ne születtem volna e most élő ötödik rend
embereként, meghalni előbb vagy a messze jövőben
élni szeretnék, mert melyben mi vagyunk, ez a vaskor.

(174-176. sorok, Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása) […]

Athén lesz tehát évtizedekre Hellasz vezető városállama, a drámaköltészet pedig az új konfliktusok, társadalmi és eszmei mozgásirányok, eszmények és életérzések megragadására legalkalmasabb és egyúttal a legnagyobb tömegeket is vonzó műfaj. Korántsem abszolút azonban Athén művelődési és a dráma műfaji hegemóniája. Dél-Itália és Szicília nyugalmasabban virágzó, bár statikusabb életformájú városai (a püthagoreusok központja: Krotón, a filozófiai iskola hazájává fejlődő Elea, a művészeket és költőket vendégül látó Szürakuszai, a mozgalmas világú Akragasz, a Hérodotosz új hazájává választott, friss alapítású Leontinoi), az Égei-tenger egy-egy szigetállama, a gazdag kultuszú Delphoi és Olümpia, Észak-Peloponnészosz és Közép-Hellasz néhány polisza: a kultúra megannyi műhelye, melyeknek atmoszféráját részint a sajátos hagyományok, részint az új feltételek – a perzsa uralom alóli felszabadulás ideje és módja, a politikai forma s a nagyhatalmakhoz fűződő viszony – alakítgatják. Egyazon nemzedéken belül is érződnek a szellemi rokonság és különbözőség erővonalai: Aiszkhülosszal egy időben munkálkodik Xenophanész, Hérakleitosz, Parmenidész, Pindarosz és a késő-archaikus kor több más reprezentánsa.

A »marathóni nemzedék« – melynek klasszikusa már Arisztophanész ítélete szerint Aiszkhülosz volt – mégis egy tartalmában, szellemében, formai-műfaji újításaiban minden addigi és kortársi kultúrától különböző irodalmat hívott életre, olyan irodalmat, amelyben a démosz öntudata és az ember prométheuszi nagyratörése fogalmazódott meg. […] Változatos adatokból rekonstruálható életpályájának két olyan mozzanata van, amelyekre ma sem tud egyértelmű választ adni a tudomány. Az egyik a költő vallássértési (aszebeia) pöre, melynek indokát nem lehet pontosan tudni: nevezetesen, hogy az eleusziszi misztérium titkainak kifecsegésével vagy az athéni polisz hivatalos vallásának megsértésével vádolták-e. Az előbbit csupán feltételezni lehet, az utóbbira a Prométheusz izzó lázadásából lehet következtetni – hozzátéve, hogy másutt is eltér a vallási hagyománytól, mégpedig a panteizmus irányában. Héliadesz című tragédiájának töredékében például ezt írja: »Zeusz a levegőég, Zeusz a föld, Zeusz az égbolt és Zeusz mindaz, ami afölött van«; az Oreszteiaban is feltűnik az antropomorf vallás hasonló jellegű módosítása (Agamemnón, 160. és következő sorok), alkotásainak egészét azonban mélységes istenhit jellemzi.

Életének másik megfejthetetlen titka, hogy miért költözött el Athénból másodszor s immár végleg. Őt, aki forró szenvedéllyel ostorozta a zsarnokságot, mivel vonzhatta magához Hierón udvara? Talán Arisztophanész egyik utalása ad rá választ: az athéni közönség értetlensége idegenítette el hazájától a költőt.

Gelai sírja a drámaköltők zarándokhelye lett, Athénban pedig elrendelték, hogy bárkinek jogában áll Aiszkhülosz darabjainak bemutatásával részt venni a versenyeken. – Egyes források hetvennyolc, mások kilencven drámát tulajdonítanak »a tragédia atyjának«. Az érdeklődés késő-ókori megcsappanásának tulajdonítható, hogy csupán hét teljes drámája maradt fenn. […] Mindez természetesen csak vázlat. A fennmaradt Aiszkhülosz-drámák bemutatói között is csaknem másfél évtized telt el, s ennek az időszaknak viharos eseményei (nagy hadvezérek hazaárulási pere vagy meggyilkolása, a demokratikus erők további térhódítása) a költőt is új meg új problémák elé állították.

Minden alkotását a monumentális fenség, a legsúlyosabb közösségi problémák feldolgozása, a társadalmi s erkölcsi ellentétek világtörténeti koncepciója, a haladás hőseinek és mártírjainak dicsőítése jellemzi; a »gőg« elítélése, a történelmi fejlődés és jámbor istenfélelem együttes eszméje hatja át (a Prométheusz kivételével!) ismert drámáit. Az összecsapásokat kiváltó ellentétek megkonstruálásában és a végső megoldásban mégis változatos eszközökkel élt, eszmei céltudatossággal építve fel a művek belső logikáját. […] Nem lehet egyenesen ívelő vonallal jelképezni Aiszkhülosz költői pályáját, részint a hagyaték töredezettsége miatt (a Prométheuszt például csak bizonytalanul tudjuk művei időrendjébe illeszteni), részint mert az új műfaj tökéletesítése közben maga a költő váltogatta az »archaikusabb« és a »modernebb« megoldásokat. Korábbi drámáinak stiláris ereje az Oltalomkeresőket is jellemzi.

Az első kardal után következő párbeszéd – amely a karvezető és Pelaszgosz király közt zajlik le, s a menekülő lányok és az argoszi nép múltjáról-jelenéről egyaránt tájékoztat – a kompozíció tudatos élénkítésére vall; egészében azonban kevés cselekvésű statikusság, a kardalok feltűnő túlsúlya, a kar »kollektív hősként« való szerepeltetése határozza meg a mű dramaturgiai sajátosságait. Annak a tragikus trilógiának első részeként mutatták be, amely Danaosz király leányainak (a Danaidáknak) vészterhes sorsát ábrázolta. A két további rész (Aigüptosz-fiak és Danaidák) cselekménye lüktetőbb lehetett, már amennyire a későbbi szerzők tartalmi összefoglalásából kikövetkeztethető. Az Oltalomkeresők a tényleges konfliktusok expozíciója inkább, mint zárt egységű dráma.

Régi természetmítoszokat és genealógiai hagyományokat formált újjá Aiszkhülosz e művében, az Oreszteiára is jellemző kettős célzattal – egyrészt a múlt egyik korszakváltó történeti mozzanatát (a nemzetségen belüli házasodás problémáját) dramatizálva, másrészt (az anakronizmussal mit sem törődve) az athéni demokrácia intézményeit s eszméit állítva szembe a barbár önkénnyel:

A Zeusz által megejtett argoszi királylány, Ió, kínos bolyongás után jutott el Egyiptom földjére, s szülte meg fiát, Epaphoszt. (Ez a mítosz lesz a Prométheusz mellékepizódja.) Az ő utóda a két fivér: Aigüptosz és Danaosz. Az előbbinek ötven fia, az utóbbinak ötven leánya született, s az Aigüptosz-fiak unokahúgaikat akarják erőnek erejével feleségül venni. Danaosz és leányai hajón menekülnek őseik földjére, Argoszba – oltalmat esdve-remélve mohó és kegyetlen üldözőikkel szemben. […] Az Oltalomkeresőkhöz hasonlóan a Leláncolt Prométheusz is egy olyan trilógia első része, melynek további cselekményét (Megszabadított Prométheusz és Tűzhozó Prométheusz) csak bizonytalanul tudjuk rekonstruálni. A fennmaradt mű szerzősége körül is csaknem évszázados vita folyik, egyes kutatók ugyanis a dráma viszonylagos nyelvi egyszerűsége alapján, mások a Zeusz-vallás forradalmi kritikáját furcsállva egy ismeretlen »szofisztikus« szerzőnek tulajdonították, ma azonban már csaknem egyöntetű vélemény uralkodik hitelességéről.

Az ősi Prométheusz-mítosz – amely más népek regéi között is élt különböző változatokban – Hésziodosz tankölteményeiben öltött először irodalmi formát. Az ő felfogásában Prométheusz elsősorban cseles isten, aki becsvágyból s bosszúból próbálja becsapni Zeuszt, a titánokkal szemben győzelmes új istennemzedék urát; ennek a Prométheusznak a ravaszsága is az ember technikai fejlődését szolgálja, mégis az ember itt inkább eszköz Zeusz rászedéséhez, mint a jótétemény célja. Amellett Hésziodosz, aki az osztálynélküli társadalom »aranykorát« álmodta vissza, átkot látott a civilizáció technikai szülőjében, s az emberiség megrontóját a titánban. – A Hésziodosz utáni korban mind népszerűbb lett a Prométheusz-kultusz, főleg a mesteremberek körében; Athénban is tisztelet övezte, s az olümposzi és honi – várost védő – istenekkel egy sorba emelték. Aiszkhülosz érdeklődését a hagyomány két tematikai mozzanata ragadta meg: az ősi istenvilág alkonya – pontosabban Zeusz és a fizikailag már legyőzött titán harca – s a mennyet-földet megrendítő összecsapás erkölcsi megítélése az Ember szemszögéből. A Leláncolt Prométheusz az első görög irodalmi alkotás, amelynek szerzője Zeuszt az emberiség ellenségeként, féltékeny zsarnokként ábrázolja. Prométheusz itt egyszerre harcol önmagáért és az Emberért, szükségképpen kell hát szembefordulnia a világ új kényurával, aki az ő cseles tanácsainak segítségével szerezte meg a trónt, de a kaotikus előidőket nem igazságos renddel, hanem zsarnoksággal váltotta fel, és kíméletlenül bánik el a halandókat istápoló titánnal.

Nyíltan beszélek: minden istent gyűlölök,
mert jót tettem velük, s rosszal fizettek ők –

(975–976. sorok)

– vágja Hermész arcába a pokoli kínokra ítélt Prométheusz. Hőse szavával minden elődjénél és kortársánál szenvedélyesebb bírálatot mond maga a költő. Nem mellékes azonban az idézet második sorába rögzített indokolás sem: Prométheusztól éppúgy idegen bármiféle altruista gesztus, mint a görög irodalom összes többi hősétől, talán az egy Alkésztisz kivételével.

Összhangba hozható-e ez a Zeusz-kritika, a Prométheusz egész morális kicsengése az aiszkhüloszi hagyaték különben egységesen vallásos áhítatával? Hiszen itt korántsem egy bizonyos isten elmarasztalása az eszmei cél, hanem minden világi és vallási megalkuvás hősi elutasítása, az annyit dicsért »józanság« kemény szavú leleplezése, az emberi haladás és minden vallásosság antagonizmusának igazolása.

Azzal lehet tompítani az ellentétet, hogy ez a trilógia is valószínűleg az ellentétes erők – Zeusz és Prométheusz – megbékélésével, egy fejlettebb fokú szintézissel végződött. Másfelől arra is lehet hivatkozni, hogy Aiszkhülosz soha, sehol nem teologizáló szándékkal szólt az istenekről, hanem mint az emberi világon uralkodó hatalmakról; önmaga megtagadása nélkül fordulhatott tehát szembe velük, ha a téma igaz ábrázolása így kívánta. – Egyik magyarázat sem teljesen kielégítő. Az első azért nem, mert bármiképp végződött is a trilógia cselekménye, az első rész forradalmasító tragikumát csak kevéssé gyengítette. A második azért nem, mert az Ember nevében emelt istenvád érvénye messze túlmutat a témául választott konkrét helyzeten, s épp ebből fakad a mű eszmei halhatatlansága. A kérdés megkerülését jelentené az is, ha a költői gondolkodás viszonylagos lazaságával indokolnánk a Prométheusz különállását, vagy azzal, hogy Aiszkhülosz vallási képzetei egyébként sem dogmatikusan merevek.

Legvalószínűbbnek az az értelmezés látszik, hogy az emberi fejlődés sok témában és mindig haladó tendenciával megjelenített problematikáját itt ábrázolta legradikálisabban a költő: a Prométheusz forradalmi lázában csúcsosodik ki rombolva teremtő bátorsága. A forradalmiság minőségileg különbözik az evolucionizmustól, de az utóbbinak a következetes érvényesítése is az előbbi irányába mutat: talán így lehet megsejteni a Prométheusz helyét Aiszkhülosz életművében, azt a közelséget s egyszersmind távolságot, amely a többi drámától elválasztja.

A föld mitikus határán, Szküthia ember nem járta, sziklás pusztaságában játszódik a cselekmény. Zeusz istenszolgái – Héphaisztosz s a megszemélyesített Erő és Erőszak – végrehajtják Prométheuszon a büntetést, a szirthez láncolják. Héphaisztosz dolga a parancs teljesítése; a szolgalelkű, vad szívű Erő sürgeti munkáját, s a gyűlöletes munkára kényszerített kovácsisten szánakozó szavaiból pompás pátosszal bontakozik ki a drámai helyzet erkölcsi háttere: a titán emberpárti lázadásának és Zeusz – egyáltalán az új istenek – önkényének ellentéte.

Prométheusz lelki nagyságát Héphaisztosz is csak bámulni tudja, következetesen megérteni nem. Ám nem ő a titán ellenpólusa, hiszen szívesen megbocsátaná, hogy »virágát, a soktudó tüzet« ellopta, hanem a durva Erő és a szótlan, de vele egy Erőszak: a zeuszi zsarnokság jellegzetes támaszai.

Prométheusz egy más erkölcs hőse – azé, mely a meg nem alkuvó elvhűséget, a benső szabadságot tekinti az élet legfőbb értékének, a kínnál és halálnál is drágábbnak.

Számos későbbi filozófiai irányzatban éled majd újjá ez a felfogás, de más-más konkrét tartalommal, az önvizsgálati tökéletesedéstől a forradalmi bátorságig. Aiszkhülosz Prométheusza (Marx klasszikusan tömör és költőien szép szavait idézve) azért lett »a filozófiai naptár legjelesebb szentje és mártírja«, mert az emberért, az emberi haladásért szállt szembe a tudatlanság és szolgasors égi sápszedőivel. Ezért képes szótlanul tűrni, átszögezett és leláncolt testtel és megőrizni méltóságát; felülemelkedni árvaságán és fizikai tehetetlenségén.” (Falus Róbert: Az antik világ irodalmai, II. kiadás, Gondolat Kiadó, Budapest, 1980)

Ha voltak is tehát emberek Pripjatyban, akik a csernobili atomerőműben 1986. április 26-án hajnalban történt robbanás után aznap este még a Prométheusz moziba mentek, mégis sokkal jobban tették, mintha a vasúti felüljárón állva – arról a sorszerű hídról nézve – fürkészték volna az égő reaktorblokk csodálatos látványát. Azok kapták ugyanis a legnagyobb sugárzásdózist, akik aznap este ott álltak a vasúti hídon… Ezért is nevezik azóta már a Halál hídjának.

– A fotók azonban megtévesztők lehetnek – emelem figyelmeztetően a magasba a mutatóujjam. – A Prométheusz mozi és a tőszomszédságában lévő zeneiskola a felvételek többségén egy épületnek tűnik, pedig nem az. Ez nemcsak két különálló, önálló intézmény volt egykor, hanem két külön épület is egymás tövében. Ezért sem mindegy, hogy milyen szögből készültek a fotók, amelyeket magunk elé terítünk kinagyítva, vagy behívunk a laptopom monitorán, mert valóban úgy tűnhet, mintha a két intézmény egy közösen használt épületben működött volna.

Mindkét épület meghatározó eleme Ivan Szemenovics Litovcsenko (1921–1996) ukrán szobrászművész egy-egy hatalmas, monumentális murális alkotása. A zeneiskola bejárata felett látható, 1976-ban készült mű természetesen a Zene címet kapta, a Prométheusz mozi oldalfalán pedig az egy évvel későbbi Energia című domborműves mozaikja kapott helyett. Litovcsenko volt tulajdonképpen az az ember, aki feldíszítette, kicsinosította az akkor épült új szocialista mintavárost[1], a település utcáin látható alkotásait Pripjatyi ötösfogatnak is nevezik. Az itt említett két munkáján kívül ugyanis 1978 és 1982 között további három alkotást készített a központi utcán. Ezek A fény felé, a Fény és a Teremtés címet kapták, és a katasztrófaturisták felvételei – meg hát az utazásszervező irodák kalandra csábító, az interneten terjesztett, a honlapjukon elérhető fotográfiái – tanúskodnak arról, hogy még ma is viszonylag jó állapotban vannak. De ezzel együtt is, a murális alkotások addig maradnak fenn, amíg az enyészetnek kitett épületek állnak. Nem is értem… Nem lehetne ezeket valahogy dekontaminálni és kiemelni, elszállítani onnan? Valahová, egy közeli múzeumba a zónán kívül…

– Nem? Biztos lenne ennek valami módja, hiszen a mozi épülete előtt álló Prométheusz-szobrot is elszállították, mentesítették, megtisztították a sugárfertőzéstől, és az erőműnél, az úgynevezett Emlékkertben helyezték el…

Ott új talapzatot is kapott, a régi ugyanis továbbra is ott látható a moziépület előtti téren, az egykori majomplaccnál, amelyet mára már lassan, de biztosan elkezdett visszafoglalni a természet. Cserjék szöktek ott a magasba…

Kedvelt találkozási helyszín volt ez egykoron, nem is csoda, hiszen itt volt a közelben a folyami hajóállomás is, meg hát úgy alapjáraton ez a terület itt a szűkebb városközponthoz tartozott, egyúttal pedig kulturális negyedként is funkcionált, amelyet az Enyergetyik kultúrpalota, a zeneiskola és a Prométheusz mozi határolt. Így hát a tűzhozó titán is sok-sok szerelmet, csalódást, könnyeket és örömöket láthatott, sőt, olykor talán még az önfeledt bulizásból, tivornyázásból is kivette a részét…

Ivan Szemenovics Litovcsenko pedig munkásságával kreatív módon járult hozzá a városkép kialakításához. Bár, ami neki alkotótevékenység – művészeti alkotás – volt, az itt élőknek hamarosan a hétköznapok szerves és elidegeníthetetlen részévé vált. Hiszen napi szinten itt jártak el ezek a monumentális domborműves mozaikok mellett, amelyek vélhetően – kevés kivétellel – a városlakók családi fényképalbumaiba is mind-mind bekerültek valamilyen módon. A művész a jelenleg is harcokkal érintett, de az orosz hódítókkal szemben egyelőre – 2026 tavaszáig – sikeresen megvédett Szumi régióban született, az Ohtirkai járáshoz tartozó Bugruváte (Бугрува́те) faluban, húszévesen a második világháborúban a keleti fronton harcolt, majd a Lvivi[2] Alkalmazott és Iparművészeti Intézetben tanult, később pedig Kijevben telepedett le. Érdekes, hogy az ukrán nyelvű Wikipédia még az egykori pontos lakcímét is megadja: Ivan Szemenovics Litovcsenko az igencsak sokoldalú Volodimir Petrovics Filatov (1875–1956) akadémikusról elnevezett utcában, a 10a számú épületben (Академіка Філатова № 10а) élt, a tizenhármas lakásban. Ezt a címet még majd megnézem a Google Street View-n! Remélem, nem változtatta romhalmazzá időközben egy becsapódó orosz rakéta, vagy öngyilkos drón. Filatovról pedig tudni kell, hogy szemész, sebész, feltaláló, költő, képzőművész és emlékiratszerző is volt egy személyben, 1939-től az Ukrán SZSZK Tudományos Akadémiájának, 1944-től pedig a Szovjetunió Orvostudományi Akadémiájának rendes tagja. Kijev mellett ma már Ukrajna több városában is utcák vannak elnevezve róla, így például Odesszában is. (Ezt pedig onnan tudom, hogy a keresésemre elsőként az odesszai Filatov akadémikus utcát dobta fel nekem a Google Street View. J) Ugyancsak érdekesnek – és egyúttal felettébb elszomorítónak – találom azonban, hogy egyikükről sem, Ivan Szemenovics Litovcsenko szobrászművészről, sem Volodimir Petrovics Filatov szemorvosról és művészről sincs elérhető magyar nyelvű Wikipédia-oldal. Igazából semmiféle magyar nyelvű forrásunk nincs róluk vagy az életművükről, én legalábbis nem találtam. A Wikipédián Filatovról tizenhét nyelven írnak, köztük ukránul, oroszul, németül, angolul, franciául, szerbül, lengyelül, olaszul, üzbégül, miegymás…

فلاديمير فيلاتوف

Litovcsenkóról azonban csak ukránul és oroszul készült szócikk…

Ljubov Makarivna Szirota ukrán költőnő, a pripjatyi Enyergetyik kultúrpalota egykori vezetője, akiről már beszéltünk megboldogult apósommal a városban tett virtuális utazásunkon, a mai Kazahsztán területén született 1956. június 21-én. Érdekességként mondhatjuk el, hogy a szülőfaluja, a pavlodari régióban található Ertis vagy Irtysch[3] a közvetlen közelében elhaladó Irtis folyóról kapta a nevét. Bár a folyam nevének eredete sem tisztázott, annak legrégebbi írott alakja az ótörökből ismert Ertiš. A falu tehát az Irtis folyó kazak névváltozatát viseli Ertisként. A különböző nevek írásmódja körüli bizonytalanságokat azonban csak növeli, hogy a kazak nyelvnek háromféle írásmódja is létezik: Kazahsztánban cirill betűkkel írják az emberek az anyanyelvüket, azonban Afganisztánban, Iránban és a kínai Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen, ahol ugyancsak nagyszámban élnek kazakok, az arab írást is használják, Törökországban és Európában pedig az ott élő diaszpórák a latin betűs török ábécét preferálják. Nurszultan Abisuli Nazarbajev, a jelentős szovjet pártállami/állampárti múlttal is rendelkező kazak politikus, a Szovjetunió szétesése után létrejött önálló Kazahsztán első elnöke – akit persze egyáltalán nem volna túlzás diktátornak neveznünk/minősítenünk –, 2017-ben elrendelte, hogy az országban 2025-ig a latin ábécével váltsák fel a cirill írásmódot[4]. De hát, tekintve, hogy ő 2019-ben váratlanul lemondott, nem minden alakult úgy a későbbiekben, ahogyan eltervezte… Még mindig képlékeny tehát, hogy minek, mikor és milyen lesz majd a végleges hivatalos írásmódja Qazaqstanban, ezért mondjuk most egyszerűen csak úgy, hogy az Irtis folyó mentén fekvő – és arról elnevezett – Ertis faluban született Ljubov Makarivna Szirota ukrán költőnő, aki később a Pripjaty folyóról elnevezett Pripjaty városában telepedett le, ebből kifolyólag pedig 1986. április 26. egy tragikus fordulópontot jelentett az életében. A Radiofóbia című versében írja:

Ez csak – a sugárzástól való rémület?
Vagy inkább – félelem a háborúktól?
Esetleg – rettegés az árulástól,
gyávaságtól, ostobaságtól, törvénytelenségtől?
Eljött az idő, hogy letisztázzuk
mi is az a radiofóbia.
Azokban éled –
akik átélték a csernobili drámát,
megtagadják az engedelmességet,
s nem hiszik a kormány hazugságait.
(„Már eleget nyeltünk, betelt a pohár!”)
Nem fogunk beletörődni
a meghamisított számjegyekbe,
azt gondoljuk,
megbélyegeztek minket!
Nem kívánjuk – és ne javasold te sem! –
a világot bürokraták szemüvegén keresztül nézni!
Mi túl gyanúsak vagyunk!
Értjük ezt, és emlékezünk,
mert minden egyes áldozat, olyan akár egy testvér!…
Most nézzünk rá erre a beteg világra
a halott épületek ablaktábláin keresztül.
Ez a szemüveg már nem csap be minket! –
Ez a szemüveg világosabban mutat mindent –
higgy nekem –
lassan kiszáradnak a folyók,
mérgezettek az erdők,
halva születnek a gyermekek…
Ti hatalmasok, mit hirdettetek a
hősködésen kívül, a televízión át?
Igazán csodás, ahogy gyermekek megtanulták,
hogy a sugárzás mennyire kockázatos!…
(A felnőttek radiofóbiától szenvednek –
gyermekeik túlteszik magukat rajta?)
Mivé lett ez a világ,
ha a leghumánusabb hivatásokat
is felülről irányítják?
Radiofóbia,
mindenhol megbújhatsz!
Ne várjunk, amíg további sokkhatások,
újabb tragédiák,
betegítenek újabb ezreket,
akik túlélték a poklot.
Látnokok –
A radiofóbia lehet, hogy meggyógyítja
a világ
nemtörődömségét, önteltségét, kapzsiságát,
bürokratizmusát, és a szellem hiányát,
úgyhogy mi nem élünk vissza senki jószándékával;
csendben, nem-emberi emberré mutálódunk.

*******Fordította: Nagy István Paphnutius

Végigfutott hát – mint valami olimpikon az atlétikapályán a stadionban – a szövegfelismerő az 1988-as kopott írógépbetűkön, illetve a mögöttük megbúvó Las Vegas-i fojtogató rémtörténeten… Közben a teámat is elszopogattam, mert azért mégsem két percig tartott a művelet. Nyugodtan volt időm közben nemcsak elkészíteni a forró italt, de megvárni azt is, hogy ihatóra hűljön, és azután még lassan elszürcsölgetni is…

Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kimásoltam gyorsan az első tíz írógépoldal szövegét, és beadagoltam a mesterséges intelligenciának. Én nem félek a mesterséges intelligenciától, sőt, a munkahelyemen részt vettem az MI-alapú joginformációs rendszer tesztelésében is, ami leginkább egy izgalmas játéknak tűnt a számomra. Meg hát, nem hiába vagyok meggyökeresedett, megrögzött Star Trek-rajongó: megtanulhattuk szépen a sorozatokból és filmekből, hogy mindent, ami intelligencia – vagy intelligenciával rendelkezik – tiszteletben kell tartani; kivéve talán a tribbliket[5], de azok meg amúgy sem értelmes lények. Vagy legalábbis eddig ég nem derült ki róluk ilyesmi…

Mindent, ami intelligenciával rendelkezik, tiszteletben kell tartani, így hát a mesterséges intelligenciát is. Én nem veszélyként, hanem partnerként tekintek rá, még ha nevet egyelőre nem is adtam neki. Pedig olyan kollégát is meg tudnék nevezni – s nem is csak egyet! –, aki már igen! De szívesen barátkozom vele… És időnként a segítségét is kérem. Mint, ahogy most is…

Megmutattam tehát neki az első tíz írógépoldalt életem első regényéből, és arra kértem, dolgozza át úgy, hogy skandináv krimi legyen belőle, még ha a helyszínei nem is Skandináviához kötődnek. Ugye, mondtam már, hogy eredetileg Las Vegas-i és sydneyi környezetben játszódik a cselekmény egy része. De hát úgyis a műfaj, a jelleg a fontos… Így dolgozgattunk rajta egy ideig, mert nem minden, a mesterséges intelligencia által felkínált megoldás tetszett, de igyekeztem úgy promptolni, hogy javítgassuk azokat a részleteket, amelyek kevésbé voltak a kedvemre valóak. Ebben pedig többnyire egészen jó megoldásokat adott, oly annyira, hogy végül már teljesen elrugaszkodtunk az eredeti anyagtól. De nekem úgy tűnt, hogy szépen haladtunk részletről részletre…

Amikor egyszer csak az jutott eszembe, hogy megkérjem szerzőtársamat és partneremet, hogy a történet lezárásához keressen egy korabeli, valóban megtörtént történelmi eseményt, és azt szője bele a főhőseink életútjába. Nos, hát talán mondanom sem kell, hogy akkorát nevettem, hogy visszagondolva szerencsés körülménynek tekinthetjük, hogy az adott pillanatban nem volt sem kávém, sem teám, sem söröm, mert mind ráköptem volna a monitorra meg a billentyűzetre… De megúsztam. Semmi ilyesmi nem történt. A mesterséges intelligencia ugyanis épp Csernobilt, az 1986. április 26-i balesetet, az atomkatasztrófát találta meg nekem tényleg megtörtént, valós, hiteles történelmi eseményként, és ezt szőtte bele a regény főhőseinek életútjába. Nomármost, ugye, az a történet Las Vegasban és Sydneyben játszódik – az eredeti elképzelések szerint –, hiszen egy amerikás rémtörténetről van szó, és sem 1988-ban, amikor a regény cselekménye kezdődik, sem pedig 1986-ban, amikor a robbanás történt az erőmű négyes blokkjában, nem nagyon igyekeztek az emberek Las Vegasból vagy Sydneyből a Szovjetunióba. Ezt be kell látnunk! Afféle történelmi tanulságként. És főleg nem menekültek oda… Legfeljebb fordítva! Még akkor sem, ha a Las Vegas-i vagy sydneyi alvilág elől kellett menekülniük az életüket féltve…

Most mit mondjak? Az ötlet, hogy Csernobil és Pripjaty keveredjen bele abba cselekménybe is, első blikkre tetszett, de a történelmi anomáliát helyre kellett állítani. Mert az, hogy 1988-ban kezdődik a történetünk Las Vegasban és 1986-ban ér véget Pripjatyban, könnyen korrigálható, csak az elején kell megváltoztatni az évszámokat, és ennek megfelelően egy icinykét belenyúlni a cselekménybe. Visszadátumozni. Mint a hamisított iratokat… De a Szovjetunióba senki nem menekült sem 1986-ban, sem 1988-ban, sem Las Vegasból, sem Sydneyből…

Sem Zentáról.

– Találjunk ki valamit, amivel indokolhatjuk, hogy mégis odaköltöznek – javasoltam szerzőtársamnak és partneremnek.

Jelenthet végül is valamiféle motivációt ilyen tekintetben, ha valamelyikük kárpátaljai származású, és ezért akar hazatelepülni… És akkor mindenképp Barbarának kell annak lennie! Bár még ez is nagyon kivételes eset volt abban az időszakban, de talán már érezhető lehetett a gorbacsovi peresztrojka és glasznoszty hatása, ami esetleg felbátoríthatott (volna…) egyeseket. De még ezzel együtt sem ismerek valóban megtörtént ilyen eseteket, nem jutottak el hozzám ilyen beszámolók.

De jó az nekem, ha Barbara és George Pripjatyban telepedik le – például azért, mert ott kap munkát és lakást –, és akkor a nő még együtt is dolgozhat az Enyergetyik kultúrpalotában Ljubov Makarivna Szirotával… A férfi meg lehet, mondjuk, könyvtáros. No! J Vagy nyithat egy kis szocialista mintakönyvesboltot a főutcán, talán éppen Ivan Szemenovics Litovcsenko egyik monumentális mozaikjának tövében…

Akárhogy is, mindketten beilleszkednek az adott környezetbe.

Pillantásod végigfut majd árnyékomon

Pillantásod végigfut majd árnyékomon,
s az árnyékom
túlnő önmagán
lombszerű formává.
A sápadt nap ragyogni fog felettünk,
mint egy lámpa,
mely megpörköli égető kérdéseink…
Foglyulesünk a sárszínű fény által,
levegőért kapkodva, összeszorított ajkakkal,
a válaszokért kutatva,
melyeket nem lelünk
e ragyogó félelmes éjszakában.
De gravitációtól megszabadult árnyaink
megrázzák a jázminbokrokat,
szétfújják hajtásaik,
s az éjszaka lehelete hátunkra szitál.
A sárgult levelek fáradtan hullnak majd alá,
hisz véges-végtelen fogják beszívni e léget.
Az ősz örök bölcsessége pedig mintha
meglepetéssel töltene el minket…

**********Fordította: Nagy István Paphnutius

A mesterséges intelligencia végül is egy ilyen változatot tett ki elém a monitorra:

A skandináv krimik sötét realizmusa itt találkozik a történelemkönyvekbe illő, megmásíthatatlan tényekkel: 1986 áprilisának végén Barbara és George már nem Sydneyben, hanem az európai kontinensen keresett menedéket. Hamis papírokkal, egy eldugott, Kijev melletti kisvárosban, Pripjatyban próbáltak meg új életet kezdeni. George egy helyi könyvtárban kapott állást, Barbara pedig végre befejezte a kisregényét. Úgy tűnt, a Las Vegas-i mocsok és Mike árnyéka sosem érheti el őket ebben a szürke, szovjet biztonságban.

1986. április 26-án, hajnali 1 óra 23 perckor azonban a világ megváltozott. A számukra is. A közeli csernobili atomerőmű négyes blokkja felrobbant. A hajnali égen nem neonfények vibráltak, hanem egy kísérteties, kékes fényoszlop tört a magasba. George és Barbara az erkélyről nézték a tüzet, nem tudva, hogy a láthatatlan halál már a bőrükbe ivódik.

Aznap délután, miközben a város lakói gyanútlanul sétáltak a verőfényes napsütésben, Barbara asztalán ott hevert a kész kézirat: Az igazságszerető ember. A papírlapokra azonban már nemcsak tinta, hanem láthatatlan radioaktív por hullott.

Amikor megérkeztek a sárga buszok az evakuáláshoz, Barbara csak a kéziratát vitte magával. George-ot a sugárbetegség első jelei – a fémes íz a szájában és a megmagyarázhatatlan fáradtság – már ekkor elérték. A káoszban, a tömegben, a síró gyerekek és a vezénylő katonák között Barbara rájött: Mike bűnei eltörpülnek amellett, amit az emberi gőg és a technológia éppen elkövetett a világgal.

Hónapokkal később, egy svájci kórház sterilszobájában Barbara nézte a haldokló George-ot. A férfi arcán ugyanaz a békés mosoly volt, mint a Las Vegas-i irodában.

– Megmenekültünk, Barbara? – kérdezte suttogva.

– Igen, apa – felelte a lány, most először kimondva az igazat. – Mike szelleme már sosem találhat ránk.

A kéziratot, amit Barbara szeretett volna publikálni, végül egy ólomdobozba zárták és eltemették egy betonréteg alá. Túl veszélyes volt ahhoz, hogy bárki is kézbe vegye. George Whilword Gamones utolsó műve és Barbara bosszúja nem egy könyvesbolt polcán végezte, hanem a csernobili zóna tiltott földjében, ahol az idő és a bűn évezredekre megállt.

A pripjatyi hajnal fényeit és a történet végső, kísérteties pillanatát egy utolsó kép örökíti meg filmszerűen:

Helyszín: Pripjaty, egy panelház ötödik emeleti erkélye.

Időpont: 1986. április 26., hajnali 01:25.

A látvány: Az előtérben egy kopott, szovjet gyártmányú íróasztal áll, amelyet az erkélyajtón keresztül látunk. Az asztalon egy elhagyatott írógép pihen, benne egy félbehagyott lappal: Az igazságszerető ember, 5. fejezet. A papírlapok széleit a hirtelen támadt éjszakai szél korbácsolja, néhány lap már a padlón hever, belepve a láthatatlan, fénylő porral. A háttérben, a sötét háztetők felett, a látóhatáron a csernobili atomerőmű négyes blokkja izzik. Nem narancssárga tűz ez, hanem egy természetellenes, elektromos kék és ibolyaszínű fényoszlop, amely függőlegesen hasít bele a csillagos ukrán égboltba. Ez a fény megvilágítja Barbara arcának felét, aki az erkély korlátjába kapaszkodva nézi a horizontot. Az arcán nem félelem, hanem egyfajta jeges felismerés tükröződik: a Las Vegas-i játszma véget ért, de egy sokkal hatalmasabb és könyörtelenebb erő vette át az irányítást. A kép tónusa a skandináv krimikre jellemzően hideg, deszaturált kék és acélszürke, amelyet csak a távoli reaktor kísérteties, nukleáris ragyogása tör meg.

A történet ezzel az utolsó, radioaktív, hosszan kitartott csenddel lezárult. Barbara és George sorsa eggyé vált a zóna örök emlékezetével.

Be kell vallanom, nem pont így képzeltem el.

Ezt még majd alaposan át kell dolgoznom…

Ebben a változatban még nincs benne az, hogy miért térnek vissza, vagyis miért költöznek ők ketten – apja és lánya – a Szovjetunióba. Meg is néztem volna a szovjet hatóságok illetékes képviselőjének az arcát, akinél bevándorlása jelentkeznek amerikai papírokkal, „szeretnénk letelepedni Önöknél”, és nincs benne az sem, hogy ha Barbara kárpátaljai származású, és a felmenői, az ősei után szeretne kutatni/kutakodni, akkor mégis hogyan keverednek Pripjatyba, ami tudvalevőleg már messze nem Kárpátalja.

Meg is néztem volna annak a szovjet vidéki párttitkárnak az arcát, akinél jelentkeznek ők amerikai papírokkal, hogy „munkát szeretnénk itt a faluban”… Nem is nézte volna őket senki normálisnak!

Volt döbbenet a canberrai szovjet nagykövetségen, amikor Barbara és George azzal toppant be, hogy disszidálni akar a Szovjetunióba… Az amerikai útlevelével.

Vagy valami ilyesmi…

Amikor az előtörténeten dolgoztunk szerzőtársammal és partneremmel, a mesterséges intelligenciával, akkor azt találtuk ki, hogy Barbara nagyapja, egy bizonyos Nánási Imre a Rahó melletti Kőrösmezőről származott. Mivel ez még a Trianon előtti egységes Magyarország, a Magyar Királyság idején történt, nem volt különösebben meglepő, hogy később Budapestre került asztalosinasnak. Itt érte a Tanácsköztársaság, amelyben aktív szerepet vállalt, ezért annak leverése után menekülnie kellett a magyar fővárosból, ezért visszatért az addigra már elcsatolt szülőfalujába. A csehszlovák időszakban Rahón megnyitott asztalosműhelyében dolgozott, mígnem 1939 márciusában a magyar csapatok megszállták Kárpátaljának azokat a részeit is, amelyeket a bécsi döntésekkel nem kapott vissza az ország, így Kőrösmezőt és Rahót is. Nánási Imre ekkor gondolt egy nagyot – mert nagyot álmodni –, és mivel a Tanácsköztársaságban vállalt szerepét ekkor már szerencséjére senki sem firtatta, nyugodtan visszaköltözhetett Budapestre, ott szeretett volna ugyanis asztalosműhelyt nyitni. A hatásukat egyre inkább éreztető háborús viszonyok miatt azonban ezt a tervét nem sikerült megvalósítania, ezért a vasútnál helyezkedett el. Ez az állása mentette meg attól, hogy a későbbiekben besorozzák. Így nem járta meg a harctereket, és nem küldték el egyik frontra sem… Szülőföldjét 1944 októberében a szovjet csapatok foglalták el, a 4. Ukrán Front egységei vonultak be a Rahó környéki településekre, oda ezért később már nem térhetett vissza, így Magyarországon maradva a Népköztársaság kikiáltása után egy bútorgyárban kapott munkát, és élete végéig ott dolgozott: 1955 telén hunyt el, alig néhány nappal karácsony előtt.

A lánya, Ágnes, már Budapesten járt iskolába, itt nevelkedett, ezzel együtt pedig itt is szocializálódott. Orvostanhallgatóként keveredett bele az ötvenhatos forradalom és szabadságharc eseménysorába – első lépésben még csak azért, mert segíteni akart a sebesülteken –, így miután a szovjet tankok Magyarországon helyre lőtték a szovjet-magyar barátságot, mint korábban az apjának, most neki is menekülnie kellett: Jugoszlávián és a németországi Bremerhaven kikötőjén át jutott ki az Egyesült Államokba a Leroy Eltinge fedélzetén, s így került ott New Jerseybe, a fenyőerdők mélyén rejtőző Camp Kilmerbe. A nyelvtudás hiánya miatt azonban Ágnes nemigen boldogult az álmok földjén, nehezen megszerzett állásait szinte képtelen volt megtartani, egy textilüzem New Brunswickben, dohányültetvények és konzervgyárak, egy kifőzde Baltimore-ban, egy vágóhíd Chicagóban, s így keveredett végül Las Vegasba, ahol 1967-ben már egyedülálló anyaként dolgozott a Dunes Hotel & Casino pincérnőjeként. Október végén aztán egy sötét hajnalon, amikor a Strip[6] kivilágítatlan szakaszán gyalogolt haza a bérelt lakása felé, egy ittas sofőr elgázolta. A tettes megállás nélkül elhajtott a sivatagi éjszakába… Az ekkor kétéves Barbara – mivel az apa kiléte is a sivatag homályába veszett – ezért került állami gondozásba.

Nagyjából ennyi lenne hát annak az előtörténetnek a rövid, nagyon is kivonatos összefoglalója, amit az 1988-ban megírt és ugyancsak 1988-ban játszódó regényem részletéhez a mesterséges intelligenciával most négykezesben összeraktunk. Ezek után következik Nánási Barbara eredeti rémtörténete, amelyben megakadályoz egy gyilkosságot, megmenti George Whilword Gamones életét, akiről pedig hamarosan kiderül, hogy ő az igazi apja. George-ot kvázi üzleti tárgyalásra küldi főnöke, az egyik, csőd előtt álló könyvkiadó vezetője Sydneybe, a valódi cél azonban az, hogy – egy biztosítási csalás részeként – ott tegyék el láb alól. A csalódott Barbara, miután rájön, hogy nem adják ki a kéziratát, a főnöke, Mike irodájában kutakodva találja meg a terhelő dokumentumokat, amelyekből kiderül, hogy az igazgató gyilkosságot készít elő. A nő az első géppel George után utazik, hogy megmentse az életét, de miután sikerrel jár ebben, Mike bérgyilkost küld mindkettejükre. Ezt a részt nem részletezem…

Mike-ot végül börtönbe juttatják, de továbbra sincsenek biztonságban, Sydneyben sem, mert az alvilág vadászik rájuk…

A mesterséges intelligencia által javasolt megoldás szerint ekkor határozzák el, hogy Kárpátaljára költöznek, mert ott egyrészt biztonságban lehetnek, másfelől pedig Barbara fel akarja kutatni az édesanyja családját, megkeresni Nánási Imre rokonságát. Ennek érdekében pedig Kőrösmezőre és Rahóra kell mennie.

Mivel mi most megboldogult apósommal egy egészen másfajta utazásra indultunk, egy olyanra, amelyik nem engedi meg, nem teszi lehetővé az ilyen gyors, egymástól távoli helyekre, más-más földrészekre vezető földrajzi ugrásokat, ezért jutottam arra a gondolatra, hogy ezt a történetet egy olyan – úgymond: interaktív – regénnyé kellene átalakítani, mint amilyenek gyermekkorunk kalandhistóriái voltak. Nem is tudom… Túl hosszú felsorolásba nem tudnék itt most bonyolódni. Nekem Christopher Black A titokzatos zóna című regénye volt az első ilyen olvasmányom…

– Ilyen?!

– De mégis, milyen?

Hát, kérem tisztelettel, olyan, amelyben nem egy következetesen végigvezetett narratív szála van a cselekménynek, hanem bizonyos meghatározó fordulópontoknál az olvasó maga döntheti el, hogy milyen irányban indul tovább, s így ő határozza meg azt is, hogyan fejlődjék tovább a történet… „Ha be akarsz hatolni a zónába, lapozz a 32. oldalra!

Ha teleportálni akarsz Vallatiára, lapozz a 40. oldalra!”

„Ha vissza akarod szerezni a pszi-pajzsot, lapozz a 98. oldalra!

Ha el akarsz menekülni, lapozz a 69. oldalra!

Ha velük mégy a Kitárulkozóba, lapozz a 76. oldalra!”

Ha a Las Vegas-i történetszálat szeretnéd folytatni, akkor lapozz a 24. oldalra!

Ha a sydneyi eseménysor érdekel, akkor lapozz 42. oldalra!

Ha meg akarod menteni George Whilword Gamones életét, akkor lapozz az 53. oldalra!

Ha azt akarod, hogy kiderüljön, hogy ki Barbara valódi apja, akkor lapozz a 67. oldalra!

Ha meg akarod akadályozni a csernobili atomerőmű felrobbanását, lapozz a 78. oldalra!

És így tovább…

Regények ezek is a maguk módján, de hát mégis erősen eltérnek egy Néró, a véres költőtől, egy Pacsirtától, egy Aranysárkánytól, egy Édes Annától, vagy egy Esti Kornéltól. De még a Puszták népétől is… A Kenotáfától meg pláne!

Lányomnak is volt ilyen mesekönyve gyermekkorában, amelyik a Hófehérke történetére épült, és abban interaktív módon az olvasó alakíthatta, a saját döntéseivel a cselekmény további ívét. És mindenki túlélhetett mindent! J

Így kellene most tennem nekem is, úgy szétszálazni a történetet, hogy a különböző cselekményszálak lecsupaszítva is végigjárhatóak legyenek… Ha ez érdekel, lapozz ide, ha emez érdekel, lapozz emide, ha meg amaz érdekel, akkor lapozz amoda. Egy soha véget nem érő, végtelenített, mókuskerékszerű történetmesélésben… Mert mindig, a cselekmény bármely pontjáról vissza lehet irányítani benne az olvasót a nekünk megfelelő pontra. És akkor még a linearitást sem kérheti számon rajtunk senki sem!

Mint egy társasjátékban!

A maga módján pedig egy titokzatos zónában járunk Pripjatyban is…

Christopher Black regényét a – Kuczka Péter (1923–1999) és Rigó Béla (1942–2017) által szerkesztett – Robur című magazin, afféle fiataloknak szánt sci-fi folyóirat tizennegyedik számának mellékleteként olvastam egykor:

„»ROBUR A NEVEM…«

– így mutatkozott be Jules Verne híres regényének, a Hódító Roburnak főszereplője a Weldon Club tagjai előtt. Aztán elmondta azt is, hogy szervezete vasból van, egészsége rendíthetetlen és roppant erős. Illő nekünk is bemutatkoznunk.

A címlapon ott van a nevünk. Verne regényéből kölcsönöztük. A »robur« latin szó, magyar jelentése: »erő«. Úgy gondoltuk, hogy ez a név jól jellemzi sorozatunkat, amelyben kalandos történeteket, tudományos-fantasztikus regényeket és elbeszéléseket fogunk közölni.

Jules Verne a tudományos-fantasztikus irodalom egyik nagy elődje, úgy is mondják, hogy »alapító atyja«. Regényein nemzedékek nevelkedtek, élvezték fantasztikus utazási és kalandos történeteit, olvasói szívükbe zárták felejthetetlen hőseit. Ezer és ezer fiatalt indított tudományos pályára.

Jules Verne hagyományaira szeretnénk támaszkodni, ezért is választottuk annak a hősének nevét, aki feltalálta a légcsavaros repülőgépet, az Albatroszt, amikor a repülés úttörői még csak a kormányozható léghajóról álmodoztak.

Az Albatrosz képe sorozatunk címere.

Egy kissé mi is Hódító Robur példáját szeretnénk követni.

El akarjuk vinni olvasóinkat a távoli múltba, ősemberek és ősi szörnyetegek közé, a távoli jövőbe, fantasztikus világokba. Szeretnénk megmutatni olvasóinknak a Föld messzi tájait, a levegő birodalmát, a pálmás szigeteket, a jeges hegycsúcsokat, a tengerek rejtelmeit, a Naprendszer bolygóit, a világűr csillagait. Szeretnénk bemutatni a regények bátor és okos hőseit, nemes céljaikat, akár népük szabadságáért, akár a Föld megmentéséért, akár a végtelenség meghódításáért küzdenek.

Szórakoztatni szeretnénk az olvasót. A képzelet szabadságát, az emberiesség győzelmének hitét, az igazság megismerésének örömét szeretnénk adni. Örülnénk, ha a regények és elbeszélések szereplőivel együtt kutatná távoli vidékek titkait, repülne ismeretlen értelmes lények bolygóira, megfejtené a rejtélyeket, keresné az igazságot.

Sorozatunk elsősorban a tizenéveseknek szól. De szól mindazoknak is, akik – ahogy mondani szokás – »a szívükben fiatalok maradtak«.

Örülnénk, ha vállalkozásunk sikerrel járna, ha olvasóink megkedvelnék sorozatunkat, ha élveznék a köteteinkben megjelenő izgalmas, fordulatos, cselekményes, fantasztikus műveket.

Nem vágyunk ennél többre, mert ez a legtöbb.

Köszöntjük a Robur első számának olvasóit, s reméljük, hogy jó barátok leszünk.” (Robur, 1984., 1. szám)

(Folytatjuk)

FOTÓMELLÉKLETEK

Az egyik roskadozó pripjatyi lakótelep a sok közül

A Prométheusz-szobor a róla elnevezett pripjatyi filmszínház épülete előtt

A mozi előtti teret, a Prométheusz-szobor eredeti helyét lassan, de biztosan visszahódítja a természet (Philip Grossman felvétele 2015-ből)

A művész, aki hatalmas méretű mozaikjaival feldíszítette, kicsinosította az akkor épült új szocialista mintavárost: Ivan Szemenovics Litovcsenko (1921–1996) ukrán szobrászművész munka közben az egyik pripjatyi murális alkotása mellett

Egy családi fotó Pripjaty főteréről, a zeneiskola épülete előtt, még a tragédia előtti időszakból – A bejárat felett jól látszik Ivan Szemenovics Litovcsenko (1921–1996) ukrán szobrászművész Zene című alkotása

A Robur című folyóirat 14. száma, amelynek mellékleteként Christopher Black interaktív regénye, A titokzatos zóna megjelent

Jegyzetek

[1] The man who mosaicked Pripyat and the Chernobyl power plant.

[2] Nekünk pedig akár lembergi is lehetne

[3] A nyelvi sokszínűség teszi, hogy a település neve igen sok változatban és írásmódban előfordul ma már az interneten: Ertis, Irtysch, Irtysh, Irtyshsk, Irtyshskoye, Ертіс, Иртышск. Ezek közül az Ертіс a kazah változat.

[4] „El kell végezni Kazahsztánban a nyelvi reformot, de nem szabad elsietni a latin ábécé bevezetését – jelentette ki Kaszim-Zsomart Tokajev kazah elnök a Kazahsztán nevű televíziós csatornának adott, csütörtökön sugárzott interjúban.

»Ami a nyelvünket illeti, meg fogjuk őrizni. (…) Ugyanakkor nyelvi reformra van szükségünk« – mondta Tokajev.

Hangsúlyozta, hogy a lényeg nem a minél gyorsabb átállásban van a latin írásmódra, a kérdést »a lehető legkomolyabban meg kell vizsgálni«.

Nurszultan Nazarbajev korábbi kazah elnök 2017 októberében rendelte el, hogy 2025-ig a latin ábécével váltsák fel a cirill betűs írást az országban. A bevezetendő, 32 latin betűből álló ábécé alapján az ország nevét hivatalosan Qazaqstannak fogják majd írni.

A kazah eredetileg módosított arab írás volt, amelyet hivatalosan 1927-ig használtak. Ekkor váltottak a latin ábécére, amelynek helyét a cirill vette át 1940-ben. A kazah nyelv hangjait jelenleg 42 betűvel jelölik, amelyekből 33 a cirill ábécéből való.

Az öt közép-ázsiai ország közül Kazahsztánban él a legjelentősebb orosz diaszpóra, és az orosz is hivatalos nyelv az országban.

Tavaly januárban azt jelentették be, hogy a latin írásmódot szakaszosan, 2023 és 2031 között tervezik bevezetni.

Az államfő a januári zavargásokról is beszélt interjújában. Kiemelte: nem sajnálja, hogy a hat volt szovjetköztársaságot tömörítő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (ODKB) békefenntartóinak segítségét kérte a helyzet rendezéséhez.

»Fegyveres szélsőségesek felforgatták Almatit, és más városokat is fenyegettek. És ha időben nem avatkozott volna be a békefenntartó kontingens, a terroristák megszállták volna a többi várost is« – hangsúlyozta Tokajev.

Oroszország segítségét illetően a kazah elnök rávilágított, hogy Moszkva saját geopolitikai érdekei szerint járt el. »Oroszország rendkívüli módon érdekelt Kazahsztán stabilitásában. Kazahsztán és Oroszország stratégiai partnerek, akik között őszinte barátságnak és kölcsönös bizalomnak kell lennie. Ettől eltérő politika ugyanis kárt okozhat mindkét állam stratégiai érdekeinek« – emelte ki Tokajev.

Kazahsztánban január 2-án éleződött ki a belpolitikai helyzet, amikor az ország nyugati részén fekvő Zsanaozen városában tüntetések kezdődtek a gépkocsik üzemanyagaként használt cseppfolyósított gáz hatósági árának megszüntetése és ezt követő jelentős emelkedése miatt. A tiltakozás országossá terebélyesedett, majd gazdasági és politikai követelésekkel egészült ki.

A kazah hatóságok szerint a helyzetet »banditák« és »terroristák« használták ki, akik több régióban pogromokat, valamint közigazgatási épületek, rendőrőrsök és üzletek elleni támadásokat hajtottak végre. A legsúlyosabb helyzet az ország legnagyobb városában, Almatiban alakult ki. Tokajev kérésére az ODKB-tagállamok katonákat vezényeltek Kazahsztánba. Január 19-én, a zavargások lecsillapodásával a békefenntartók befejezték küldetésüket.” (Kazah elnök: Nem szabad elsietni a latin ábécé bevezetését, Magyar Távirati Iroda, 2022. február 17.)

[5] Nem kvibliket, mert az meg egy másik mondakörhöz vezetne már bennünket…

[6] A Strip valójában egy néhány mérföld hosszú aszfaltcsík a nevadai sivatag közepén, amely a múlt század hatvanas éveiben a világ legfényesebb és legkülönösebb főutcájává vált. Ez a szakasz nem tartozott a városhoz, így a szerencsejáték és a szórakoztatás itt szabadabban, a sivatagi törvények szerint virágozhatott.