Csuday Csaba: A tisztás avagy DJ a Paradicsomban

364 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024
ISBN: 978-615-6801-30-2

eredeti ár: 3990 Ft
webshop ár:
3 190 Ft + 1200 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás

A tisztás avagy DJ a Paradicsomban a 80 éves Csuday Csaba első szépprózai műve. Ha tetszik, töredékes emlékirat, ha tetszik, szerelmi történetek sorozata egy kubai história keretében, afféle Don Juan-parafrázis. Ha tetszik, lírai mozaik az 50-es, 60-as, 70-es évek Pasarétjéről-Törökvészéről, de felbukkan benne egyebek mellett Dominika (Punta Cana), Havanna, Varadero, Zakopane, Varsó, Kijev, Berlin. Az emlékezés logikája szerint időben és térben hátra és előre, a jelenig csapongó elbeszélés, amelyben a több hangon megszólaló narrátor fogódzót keres élményei útvesztőjében, de minduntalan a tisztás titokzatos terében, a kívül-lét szépséges és fenyegető csendjében találja magát.

Ízelítő

Lilian, mint már korábban is többször, különös dolgot mondott. Nem is egyet. Egész kis előadást kerekített a dologból. Ahogy beszélt, DJ szeme mindjobban elkerekedett.

– A szerelem mindig valami ilyesmi. Persze, leginkább az a bizonyos „igazi”. Egyszer olvastam valahol, hogy minden férfi olyan, mint az első, az Ádám, akit kiűznek a Paradicsomból, aztán elkezd bolyongani, de mindig ott sír mellette egy szellemkép, az Éva, aki makacsul állítja, hogy ő a társa, a felesége.

– Ez az első Ádám olyan borgeses.

– Lehet. Lehet, hogy Borgesnél olvastam. Az a vak, reakciós argentin, ugye? Utálom. Tudod, mit mondott egyszer? Hogy a jenkik legnagyobb tévedése az volt, hogy nem irtották ki a feketéket, mind egy szálig. De nem, ha jól emlékszem, valami francia volt: Kigard, Kingard vagy ilyesmi. Az biztos, hogy K-val volt a neve. Con ’k’ de kilo.  De most nem is ez a fontos. Amit mondani akarok, és ezt már saját tapasztalatomból mondom, az, hogy a férfiak gyakran (általában, vagyis szinte mindig) elbizonytalanodnak. Hogy a nőnek, aki épp az oldalukon van, valóban mellettük van-e a helye. Nekik meg ott-e, a nő mellett. De ha az igazival vannak, semmit se tétováznak. Egyszerűen tudják, hogy igen, ő az, és a másik is tudja. Felismerik egymást.

– És te? Te, felismertél? ¿Me reconociste? – kérdezte DJ, félig komolyan, félig csipkelődve.

– Ne zavarj össze. Még nem fejeztem be. Inkább azt kérdezd, vagy arra próbálj felelni, mi igazolja ennek a ráismerésnek a valódiságát? A megmagyarázhatatlan, de teljes bizonyosságot, hogy „ő az”. Ő az, akinek az után a felismerés után feltétel nélkül átengedem magam. És épp ez az érthetetlen. Mert semmi. Felfoghatatlan, mert semmi sincs a bizonyosság érzésén kívül, amivel igazolhatnám, hogy ő az. Sőt, olyan sincs, amivel bizonyíthatnám, hogy igazán szeretem, hogy éppen őt szeretem. Szóval, szerintem az is abszurd, de azt is mondhatnám, méltatlan, ha valaki mindig enged a sóvárgásának, és mindig képes elhitetni magával, hogy ott a helye, annak a karjában, akinél éppen van. Ha jól emlékszem, abban a francia könyvben olyasmi is volt, hogy a nő alapvetően mindig a férfit keresi, egy bizonyos férfit, de sohasem találja meg, mert nincs is olyan, amilyet elképzel. A férfi viszont nem keresi, de mindenhol megtalálja a nőt. Mindegyikben. Erre pontosan emlékszem. Azt mondja a szerző: „a nő illata a férfi otthona”.

Szó, mi szó, gondolta magában DJ. Azt a pézsmaillatot, ami körülvette őket, egészen otthonosnak találta. Mondhatni, paradicsominak. „Szívesen költöznék beléd, Lilian. Örökre” – gondolta.