KÖVESEDŐ – Török Ági versei

VÉGTELEN ELEM

haldokló fenyő dereka
vasorrú bába arcát formázza…

féléjszaka ömlött a könnyem
nyakamon csorgó forróság
s törtetett a szakadék felé
se álom – se ébrenlét küszöbén…
először csak bal oldalon, mint
hegyi patak rohant lefelé,
azután jobbról ugyanúgy…

napsugár éget, szél hideg és végtelen
lebeg a lét lila mázán
virágillat üldögél a vázán, idő ven-
tillátorán potyognak szirompillanatok
végtelen elem már nem felhőkarcoló
hárfahangú madár kanyargál fülem rejtekén
fürge fenyvescinege csipkedi és
gyógyítgatja a fenyő kabátját
majd virágcserépről virág-
cserépre ugrál nagy örömmel

haldokló fenyő dereka
vasorrú bába arcát formázza

egyenképű robotok felkiáltó-
jelként lépdelnek egyszerre.

RECCSENŐ

jeltelen létem
végefelé tart…
egyre sivárabb
tűzhálólégben

botladozó láb
spirális csiga-
házra véletlen
rálépett a talp
őrült pillanat
reccsen iszonyat
keratin darab
ezerre jajgat

néha így járnak
a félrecsúszott
nemesebb szavak…

TUDAT ALATT
Laurának

Lassan szaporodtak napjaim
(nagy valószínűséggel nem láttam még)
virrasztó petróleumlámpa
pislákolása a dunnákon nem
jut át, a bunker puhasötét…
fészekvarázsolt ólommadár vagyok:
belém oltott várakozástürelem
bizonytalan lét gyökerei
hasamba mélyülő karmok.

Kérdezted: miért írok sokat a fényről?

Mert: tudat alatt a fényelgő fény
kiperzselt az ÉLET markába
és szivárványlelkem már fentereg
lombok közti hímzett virágokkal,
pillangó szárnyárnyéka
orrom hegyén díszeleg és
szívibrikembe zuhog a vér…

Az élet csírája ösztönzött a
szuszogásra és a fulladás
sarkára lépett, ezüst lett
a képlet, minden szép lett
ahogy dalolva arcomat a
világosság simogatta…

KÖVESEDŐ

elfelejtesz

elfelejted, hogy jártam itt
e Föld nevű bolygón
feleded érintő levegőt
kivirágzó szóbetűket
elfeledsz engem
esőcsöppbe fagyott fényt
szívszövetre szivárgó könnyet
fásliba szorított fáradtságot
elfelejtesz: tavasz a telet
(jégmellényeket) tükrös tó-
csára pislog szemed és fröcs-
köl takart tegnapidőket

elfelejthetsz

arcom élét falja magány
ereimet szorítja idő kínja
(fényezett irha) agysejtjeid
szelektálnak minden percet
mégis maradnak téves szegek
elfelejtesz… de idegszálaidat
körbetekerte létezésem volta
és gyökerestől kitépni nem lehet

felvillanó északi fénypáfrány
zöld fátyolhullámai forognak
ősz utolsó leheletében

elfelejtesz…

Elfelejthetsz!

Megkövesedett rózsaszirmok…