Tanulmány

augusztus 18th, 2026 |

Druzsin Ferenc: „Piszkálgatom a hunyó parazsat” (13.)

Boldogtalanok világában

(Petelei István rajzai)

Petelei István első könyve, a Keresztek (tíz rajz) 1882-ben jelent meg; az első lapon négysoros mottó írja le, miféle keresztekről szólnak a rajzok.

Minden ember vállán
a Krisztus keresztje
Rettenetes terhe,
Egészen a sírig.

Petelei Istvánt valóban a XIX. században felejtettük. Ami írásaiból halála (1910) újra megjelent, az pár kötet jó válogatás, mint például a Lobbanás az alkonyatban (1955. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bisztray Gyula tartalmas bevezetőjével). Elég-e magyarázatként, hogy Petelei „csak” novellista (novella terjedelmű kispróza művelője)? Szent igaz, ritkán fordul elő, hogy kispróza, még ha mestermű is, megtartja alkotóját; a csehovi életmű is úgy teljes, hogy a színpad rendre összehozza a novellák pillanatképeit és „életüket gyászoló” vagy „boldogságukat” hangoztató kisembereit. Petelei viszont „csak” tárcanovellákat, rajzokat, pár terjedelmesebb elbeszélést írt olyan életekről, amelyekben az eseménytelenséget rendre boldogtalanság szokta felváltani.

A pesti egyetemi évek után visszament a szülőföldre, Erdélybe. Kenyérkereső foglalkozásként egy évtizedig újságíróskodott Kolozsvárott, ahol két újabb kötettel gazdagodott a szépíró pályája is: A fülemile; Az én utcám. Megbetegedett, szülővárosába költözött, ott írta utolsó könyveit: Felhők; Vidéki emberek; Az élet.

Szülőföldjén olyan világba cseppent, ahol végérvényesen kirajzolódott az életérzés, belőle pedig a petelei világ képlete: a csöndes kis utcák, a zsalugáteres, magányos házak eseménytelen életeket zárnak magukba, ahol ha mégis, nagyritkán történik valami, az eseménytelen élet átfordul boldogtalanba! S mindennek hangolója – Petelei humora!

Boldogtalanság – humorban?

Igen, ahogy Arany János láttatta Bolond Istók korát: „Halandó létünk cukrozott epéje”. Meg az öreg Toldi környezetét, vagy Gyulai Pál a régi udvarházat és gazdáját.

Igen, mert a Petelei világot az együttérzés szelíd humora oldja élhetővé, ha nem éppen túlélhetővé. Csak a „vegyületben” több az, ami „szívre hat”, mint ami „nevettet”.

Szalay Károly „jelenbe nyúlt elmúlt világról beszél”, amely többnyire a századvég „divatos” műfajában, rajzban és tárcanovellában jelenik meg. A karcsú, néhány flekkes írásokban finom vonalak rajzolnak mozdulatlan kisemberi arcéleket, múltból itt felejtett tárgyakat, már-már elmosódott emlékeket.

Nem pályakezdő írásokat tartalmaz a Keresztek. Végérvényes próza, pontos emberi rajzolatok, méretesnél nagyobb és súlyosabb keresztet cipelő népség. Urr Jóska, a részeges magányos ember például, aki egy kapatos éjszakán nyit résnyit sorsára (Az én szomszédom). Népszínműbe illő a jelenet: egy ablak függönye mögött szépasszony várja a kocsmázó urát. „Verje meg az Isten. (…) Megcsalt, elhagyott (…) Másért, aki nem volt jobb, de több volt a kincse. (…) Az urát várja. (…) Várhatod. Ott ivott ma is velem. Fetrengett, mint egy kutya a korcsmaajtó előtt. Így tesz ez minden este, és így fog tenni – én csábítom reá – én… én.” Az olvasó eldönti: neveti-e, vagy szánakozik Urr Jóskán.

Kisszerű életek néhány napját, három ember helyben járó tüsténkedését keríti be a Szikra a homályban.

Egy unatkozó szépasszonyét, Annáét, férjéét, Dezsőét, meg a papi szolgálatba menekült jóbarát, Bari Pálét.

Anna „a férje nyakán”, unalmas életük szürkeségében, semmittevésben él; Pál, a valamikori futó találkozás emlékei után most csaknem újra lángot kap. Tar Dezső pedig szeszélyes, mutatósan unatkozó felesége körül értetlenkedik. Valóságos Csehovi figuraként feljegyzéseket készít felesége viselkedéséről, s ezeket fel is olvassa barátja előtt.

„Azt hiszed, álmokat beszélek. Ne gondold. Jegyzem, mit tett Anna. Ilyen kis lapokra írogatom fel s itt hordom mindig magamnál. Azt mondhatnám, hogy listát készítek a szerencsétlenségemről. (…) Itt a negyedik lap. Tudom kivülről. Ápril 6-án délelőtt egy látogatás után ezt mondta: Barátom, maga igen unalmas idegenek előtt; látja, kinevetnek engem. (…) Ápril 27-én este társaság előtt mosolyogva mondta: Az én ideálomat nem láttam még. Valjon meghalok-e a nélkül, hogy találkozzam vele. … Ő mondta, s felírtam rögtön. (…) Tegnapelőtt azt mondta: Elfeledek itt beszélni. (…)

A kötet legismertebb írása az Árva Lotti.

Ha mesét mondana Petelei István Árva Lottiról, amikor több évtizedes kitartó várakozás után a tenyérből jósoló cigányok jövendölése szerint bekopogott hozzá a korhely Dezső Balázs, azzal érhetett volna véget a mese, hogy „Várt leány várat nyer.

Árva Lotti nem nyert várat. Így történt.

Valamikor régen, egy hetivásár napján cigányasszony nyitott be udvarukra. Lotti édesanyja ki akarta kergetni, a kutyát is rá uszította, de az meg sem mozdult. „A kezét adja kisasszonyka”, és „Jézus, mekkora szerencse vár a kicsi angyalra. Négy lovas batáron, mundéros legénnyel viszik a templomba.” Más alkalommal más cigányok tértek be Lottiékhoz, a jóslat azonban szóra azonos volt a korábbival: „Úr néz a kisasszonyra (…) Négy lóval viszik a menyegzőre. Gazdag lesz, mint a Maros – csak meg kell várni.”

(Két cigányasszony jócskán eltérő időben ugyanazt jósolj: hogy van ez? Pontosan úgy, ahogy Arany elbeszélő költeményében, a Bajuszban: a vándorló cigányok a helybeliektől megkapták a ’listát’, kik azok a faluban, akik nagyon vágynak valamire, egyáltalán kik a „biztos alanyok. Aranynál például tudta a falu, hogy a bíróságra áhítozó Szücs György, akinek „Se bajusza, se szakálla, / Egy szőrszála sem volt néki/, mindent megadott volna, csak hogy meglegyen a kellő tekintélye. A tenyérből jósoló cigányoknak természetesen éppen az volt a tudományuk. Kapóra jöttek, munkához láttak. S amikor órák múltán Szűcs György kilépett a lepedővel fedett „bűbájos fürdőléből”, s „Tükröt vevén a kezébe, / Hogy bajuszát felsodorja’:/ Nem tehette, mert nincsen mit! / Mert bajusza nem nőtt semmit (…)”

Árva Lotti tragédiájához is komikummal van az út kikövezve.

A négy ló a batárral – egyszer csak megjelent a valóságban: éppen Árva Lotti édesanyja temetésén.

„A temetésen látta először Lotti Dezső Balázst. Isten ujja kellett, hogy oda vezérelje akkor. Csengő-bongó négylovas batáron jött, s megállította a robogó szekeret, míg elvitték azt a mihaszna asszonyt, ki megfutotta már a számára kimért utat.”

Dezső Balázs látta a megbabonázott Lottit, megkövült tekintetét, s olvasott belőle. „Ej, – mormolta selymes bajusza alól, – ez a holdvilág szerelmes belém.Ezt követően többször megállt a házuk előtt, amire Lotti érzelmes hangon szinte Tatjana szavait suttogta maga elé:

„KI voltál nekem szemelve a sorstól. Vártalak… Meg voltál nekem jövendölve… tudtam, hogy eljössz (…) Életem vagy, leheletem vagy (…) Og nem hagysz el – nem hagyhatsz el (…)”

Évtized jött évtizedre. Dezső Balázs megnősült, majd el is vált. Lotti már-már feladta… Ártva Lotti megvénült. Dezső Balázs még korhelyebb lett.Egy görbe éjszaka előtt társasága kíséretében beszólt Lottihoz:” Erre nézek reggeel, ha ki nem kerget. Majd hiszen…beszélünk minden jóról.”

Hajnalban be is rontottak a várakozó Lottihoz.

„Nahát gyöngyöm, virágszálam – dadogta – csak megvártál he? (…) Akarnál-e tubám… mi? feleségem lenni, örökös jó társam: he?”

Dezső Balázs részegen felkacagott, vele harsogott társasága is.

Ha mesét írt volna Petelei, akár jó véget kanyaríthatna történetének. Ám nem mesét írt, s a Petelei-történetben ha valami felváltja az eseménytelenséget, az nem más, mint a boldogtalanság!

Lottival is így esett meg az élet: amikor teljesedett a két cigányasszony jóslata, „Fejéhez kapott kezével (…) mosolyra nyílt alkával. Egy szót sem tudott mondani, hanem alábukott.

A bánatot csak elbírta, az örömet nem. Nem ismerte addig.”

Életét ezért a „farsangi” pillanatért élte, végig farsangi várakozásban, farsangi maskarában, noha farsangja nem volt leányságának, a maskaráról pedig nem vett tudomást.

Az élet (1905) Petelei István legváltozatosabb könyve. A változatosság elsősorban a műfajformákban van: a novellák és a rajzok közé beékelődött egy kis ciklus, melynek címe: Apró képek. kilenc miniatúra, szinte huszadik századi „rövidtörténet” illeszkedik egymás mellé; három-négyflekkes humoros rajzok, rajzok részletei.

Az anya kicsiben.

Báj és idill – a havason, két flekken egy kisleánnyal, aki nagyapjával él a „rengetegben”. A kislány babájával játszik:

„A csupja át van kötve fahánccsal, úgy, mintha egy baba feje volna. Még friss bogyóból két szeme is van, nyilván szurokkal odaragasztva; és szája is van, valami fahajból odacsirizelve. Karja is van (…) Ki tanította az erdő gyermekét – aki nem játszótársak között nőtt fel, csak egy erdei emberrel, a nagyapjával – játékbabát alkotni?

Ki tanította meg? Senki. Hát kell is azt tanulni? Azt hogyne csinálna az embert. Akkor kit ölelhetne meg az ember?

Van-e tökéletesebb humor?

Az apró képek egyik legerősebb írása A kígyó a paradicsomban. A példázatban a valóságos élet, a mindennapok világa vált át ünnepire: vásár van, a hétköznapok átmenetileg (néhány órára) felfüggesztett állapota. A vásár: felszabadult lélekkel élt inverz világ.

Egy paraszt párocska, egy legény és az ő „kékszemű párja” belépett a vásár ünnepi terébe és idejébe. „A legény átkarolja a leányka derekát – örömében ez odasimul – és összemosolyognak.”

Incselkedő világ öleli át őket. Az egyik sátorban színes pántlikák, a másikból tulipános láda, ringó bölcső … Azután a mézeskalácsos (a pogácsás) sátra. A fiú egy szép, nagy szívet vesz a kezébe. „Nézd lelkem (…) ezt megveszem neked, ha szereted.” A leányka visszafordul s mindjárt mosolyog szépen. „Megveszed nekem?, mosolyog, és betűzni kezdi a szép szavakat.”

Ám ekkor – megbolydul a vásár; az ünnepi életérezés. a karneváli boldogság, az egész ünnepi varázslat! Egy „czifra fehérnép”, aki már a vásár bejáratától a nyomukban van, megszólítja őket:

„Mit vettetek?

Mi? – kérdezi a leányka.

Csak pogácsát vettetek? És mit csinálsz vele? Megeszed? Hova valók vagytok? Falusiak?”

„Czifra fehérnép”; Aligha hisszük el Peteleinek (aligha is akarja elhitetni velünk), hogy valóságos asszony jár a párocska nyomában, s hogy valóságos asszony csalj őket a vásár egyre incselkedőbb csodái és a mézeskalács (a pogácsa) végtelen egyszerűsége csapdájába, hogy elrontsa boldogságukat.

A vásár, a törvényen kívüli órácska csodái felébresztették a „kékszemű leánykában” – Évát, aki egyszerre csak (életében először) kevésnek találja a pogácsát, ami neki jutott a vásár paradicsomában!

Szó ne érje ezért a paraszt párocska madonnáját!

Hanem a csoda – visszaesett a földre, és – ott is maradt. Pár lépés, és a pogácsát átnyújtotta a legénykének:

„Vigye maga is.”

Egy másik „apró kép” címe: Levele érkezett a kisasszonynak.

A századvég-századforduló szépirodalma (még a drámairodalom is!) gyakran „tudósított’ fiatal, diplomás leányok méltatlan helyzetéről, kiszolgáltatottságáról, olykor haláláról. Bródy Sándor A tanítónő című írása (Az asszonyi szépség, 1897.) drámai hangon számol be egy tanítónő haláláról, ám érzékelteti, hogy a jelenség ma már országos ügy.

„Hát megölte magát! Mert nem ízlett neki az élet, mint nem esik jól a világ annyi meg annyi százezer művelt leányának, a ki pórias viszonyok közé kerülve nem tudott megmaradni a világban, mint nem tudnak megállani azok a lányok, a kik magukra vannak hagyva, (…) a mikor hiába minden tudományok, minden elhatározások, csak lányok, szegény gyenge lányok! A világban úgy félnek, mint az ijedős gyerek az ismeretlen sötét szobában. Összefogják szoknyájukat, mert íme: a férfiak dühös komondorokká változva, morogva veszik őket körül és fenyegetőznek, hogy letépik ruhájukat!

Nagy rajokban menekülnek a halálba.”

(Nem nehéz felismerni: kész A tanítónő színpadi változatának eszméje; jelenetezni kell, és a színházban folytatódik Bródy „keresete” az országos jelenséggel.)

A Levele érkezett a kisasszonynak – egyszerű történet.

„A sziklás úton, mely a szomszéd faluba visz, egy úrilány lépked tűnődve” nap mint nap – a postára. „A postamester kiszól az ablakon át: Nincsen levele, kedves kisasszony. (…) Széllel, ha éred a reggel, hóval, ha elegyesen csorog a felhő, minden nap az úrilány a szomszéd faluból a postahivatalig és megy vissza, tűnődve… tűnődve.

Azon a nyáron került a kisasszony a szomszéd havasi falucskába tanítónénak, valami messze való városból. (…) Valahonnan vár valamit, ugyan vár; mi mind nyugtalankodtunk azért, hogy miért nem érkezik meg az, a mire ő várakozik.”

Az ősz után a tél is eljött, „(…) a Bucsinból leszálló farkasok kórust üvöltenek az éhségtől, a verebek felfúvódva dideregnek a szalmafedelek eresze alatt, s egy nap (…) az a hír suhant át az elcsendesedett falun, hogy a kisasszony levelet kapott. (…) A levél még a kezében van. Mintha félne kibontani; vagy mintha csak az emberszemek előtt nem akarná kinyitni. (…)”

Pár napon belül a falu megkapta a bizonyosságot: a kisasszony megkapta a levelet, amit várt.

„Egy cigány hozta be a sziklás útról. A sziklás vízmarta kapaszkodó galagonyabokor tövisen akadt fel. Finom a formája, piros a pecsétje, mint egy vércsepp. Belül csak egy-két sor van belé írva:

„Ne várjon hiába. Nem megyek. Ami volt, elmúlt; álom volt. Ma esküszöm azzal, a kit szeretek.”

Napok múlva jött a kisasszony is. „A víz felénk hozta, mert szerettük őt.”

A tanítókisasszony történetében is felismerszik a Petelei-világ törvénye: „ha mégis történik valami…”; ahogy Árva Lotti, és ahogy a paraszt párocska életében.

Ám a háttérben, mint halványan, de kivehetően áttűnő „díszlet”, felismerszik másvalami is: egy ősrégi kísértés, ha nem ugyancsak törvény. A világot pusztító Sárkányé! Képletben is megadva: a Sárkány – az áldozatnak Kitett Leány – és a Sárkányölő hiedelme.

Petelei „apró képében” az áldozatnak kitett leány a főszereplő, a Sárkány pusztításáról a levél a bizonyosság.

Sárkányölő Szent György vitéz a tanítónő mítoszából hiányzik. Másokat sem védett meg a századforduló „kitett leányai” közül.