Horváth Tibor: „Akik szomjúhozták az igazságot” (A polgár-államférfi eszménye az ókori Rómától a modern Uruguayig)

Meg nem szűnő a kérdés, hogy az országirányító politikusok esetében a hatalom és a belőle fakadó jogkörök gyakorlása milyen következményekkel jár.

Mennyire torzítja a személyiséget és taszítja az önzésbe, mennyire teszi a pozíció megszállottjává. A vezető képes-e ellenállni a mámorító vonzásnak, gátat tud-e vetni a birtoklás ösztönének, az anyagi javak áradásának. Jogos-e a megállapítás: a hatalom természetéből fakadóan megront. A közvélekedés szerint, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Lord Acton már egyenesen úgy fogalmazott, „a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom teljesen korrumpál”. Valóban ilyen elkeserítő a helyzet? Válaszra vár a felvetés, hogy minek van nagyobb súlya a magatartás formálásában: a konkrét szituációnak vagy a személynek. Az utóbbi az akaratra épülő tetteivel önmaga teljességét fejezi ki.

A hatalmi helyzetből származó kísértések, a társadalmi, gazdasági, politikai hatások, megfontolások sűrű szövedéke alatt is marad levegője a szabad választásnak.

A történelem legkülönbözőbb korszakaiban bukkantak fel olyan emberek, akiket nem a birtoklási vágy, hanem a közjó szolgálata motivált.

Az Ókor (alapkő)

Lucius Quinctius Cincinnatus római patrícius és hadvezér volt az i. e. 5. században. Saját kezűleg művelte kis birtokát a Tiberis folyó mellett. Amikor az aequusok csapatai bekerítették a római hadsereget, a Szenátus 6 hónapra diktátorrá (teljhatalmú vezetővé) választotta. Cincinnatus a szántóföldről indult a háborúba. Mindössze 15 nap alatt leverte az ellenséget, megtartotta a diadalmenetet, majd azonnal lemondott a diktátori címről (a megengedett 6 hónap helyett), és visszatért az ekéjéhez. Évekkel később (i. e. 439-ben) újra diktátorrá választották egy belső összeesküvés leverésére. A rend helyreállítása után ismét azonnal lemondott.

A Felvilágosodás (intézményesítés)

George Washington Mount Vernon-i birtokán gazdálkodott. A katonai és politikai karrierre kötelezettségként, nem pedig belső vágyként tekintett. Az amerikai függetlenségi háborúban a Kontinentális Hadsereg főparancsnokaként kapott rendkívüli jogköröket.

A győztes háború után, 1783-ban az Annapolisban gyűlésező Kongresszus előtt önként lemondott a katonai főparancsnoki tisztségéről, akárcsak Cincinnatus. Mindketten megtehették volna, hogy királlyá vagy diktátorrá válnak, de ők a köztársasági értékeket választották.

Az alkotmány létrehozása után az USA első elnöke lett (1789). Élete végéig ebben a pozícióban maradhatott volna. Mégis az újkori demokrácia alapjaiba beépítette a római erényt a kétciklusos korláttal és a hadsereg polgári irányításával. Amikor letelt az ideje, visszavonult a birtokára.

Cincinnatus és George Washington a történelem leggyakrabban együtt említett államférfiai. Washingtonra már a saját korában is úgy tekintettek, mint az „amerikai Cincinnatusra”. A legfőbb hasonlóság: a teljhatalom önkéntes feladása! Mindkét vezető olyan politikai morált képviselt, amely a közjót a magánérdek elé helyezte. Vallották, hogy a politika eszköz a szabadság megvédésére. Az adófizető és törvénytisztelő polgár eszményében hittek.

A két név elválaszthatatlanul összeforrott az amerikai történelemben!

A Cincinnati Társaság: 1783-ban a függetlenségi háború veterán tisztjei megalapították a Society of the Cincinnati nevű szervezetet (melynek Washington lett az elnöke), kifejezetten a római államférfi ideáljára építve. Az amerikai Ohio államban található Cincinnati városa erről a társaságról és közvetve Cincinnatusról kapta a nevét. Jean-Antoine Houdon híres Washington-szobra a virginiai Richmondban úgy ábrázolja Washingtont, hogy a botja mellett egy római eke látható közvetlen utalásként Cincinnatusra.

Titus Livius (római történetíró) tanulsága Cincinnatus élete kapcsán, amellyel a későbbi korok gazdag és korrupt politikusainak üzent:

“Érdemes meghallgatniuk azoknak, akik a földi dolgokban mindent lebecsülnek az emberi gazdagsághoz képest, és úgy vélik, hogy nincs helye a nagy becsületnek vagy az erénynek, csak ott, ahol dől a pénz.”

George Washington Lafayette márkinak írt levele hűen tükrözi, hogy mennyire nem bízott a korlátlan hatalomban: „Nem irigylem a nagyok dicsőségét, sem a becsvágyók magas tisztségeit, elégedetten haladok lefelé az élet lejtőjén.”

Lenyűgöző az egymástól több mint kétezer évre élő két államférfi gondolkodása és pályafutása közötti hasonlóság.

A jelenkor

Az államférfiúi önzetlenség eszménye nem veszett el az ókori Róma romjai között, és nem korlátozódott az Amerikai Egyesült Államokra, az alapító atyák korára sem. Létezik egy univerzális morális iránytű, ami az igazi vezetőket a bibliai boldogmondás szellemében a közjó szomjúhozására és a hatalom kísértéseinek megtagadására sarkallja. A térkép szerint e szellemi örökség az amerikai kontinensen talált a legtermékenyebb talajra. Az elv, amelyet George Washington rögzített Észak-Amerika szabadságharcában, évszázadokkal később a kontinens déli féltekéjén, Uruguay lankáin éledt újjá.

José „Pepe” Mujica a Cincinnatus és George Washington által képviselt „polgár-államférfi” ideál tökéletes, modern kori reinkarnációja. A fogyasztói társadalom és a politikai elitizmus korának anyagi mohóságát elvető jelkép volt.

Életrajza szerint hamar félárva lett. Egy nyomortelepről indult. Tizennégy évesen már az utcán tüntetett, hogy a munkások jobb béreket kapjanak. Sokszor letartóztatták, egyszer szinte szitává lőtték, a börtönből megszökött, a társaival hónapokig ásták az alagutat. Később újra elfogták, a leghosszabb ideig az uruguayi katonai diktatúra (1973–1985) alatt raboskodott. Tíz évet egy kevesebb mint, egy négyzetméteres aknában töltött, amelyben alig tudott mozdulni. Az őrület ellen védekezve korábban olvasott könyveket idézett fel magában. A pokoli körülményeket és kínzásokat túlélte. A rezsim bukása után előbb képviselő, majd agrárminiszter, azután elnök lett. A fizetésének 90 százalékát jótékony célra, például szociális lakások építésére fordította.

Mujicának néhányan a szemére vetették, hogy nem tett eleget a katonai junta alatt eltűntek és meggyilkoltak megbosszulásáért. „Az életben vannak olyan sebek, amik nem gyógyulnak, meg kell tanulni együtt élni velük. Én nem fogok bosszút állni. Nem használom a hatalmamat erre” – mondta. Baloldali politikus volt, világszerte kedvelték egyszerű életvitele és bölcs szavai miatt.

Elnöksége alatt a fényűző palota helyett végig egy külvárosi, omladozó, egyetlen hálószobás tanyán élt a feleségével és a kutyájával. Virágtermesztéssel és gazdálkodással foglalkoztak, a traktorjával maga művelte a földjét. Motorral munkásruhában járt be dolgozni, néha egy Volkswagen Bogárba ült. Amikor elhagyta a parlamentet, hatalmas népszerűsége volt. Pontosan úgy lépett hátra, önként és a tisztség tiszteletével, mint Washington 1796-ban.

A „legszegényebb elnöknek” nevezték. Mujica így nyilatkozott erről (ami tökéletesen egybevág Titus Livius Cincinnatusról írt soraival):

„Nem én vagyok a legszegényebb elnök. A legszegényebb az, akinek a megélhetéshez sok kell.

Az elmúlt évben 89 éves korában halt meg. Azt kérte, hogy a kertben temessék el a háromlábú kutya mellé, amelyik 22 évig tartott ki mellette.

Zárszó

Lucius Quinctius Cincinnatus, George Washington, José „Pepe” Mujica életműve a bizonyság arra, hogy a politika legmagasabb szintje nem a dominanciáról, hanem a szolgálatról szól. Az ókori Róma szántóföldjeitől a felvilágosodás kori Mount Vernon birtokon át az uruguayi tanyáig évezredeken átívelő igazságvágy kovácsolta lánc húzódik.

Mindhárom államférfi megértette, hogy a tisztség nem kiváltság, hanem ideiglenes kötelezettség, amelyet a közösség érdekében kell viselni. Egész nemzetüket képviselték. Nem a diktátori vagy az elnöki szék határozta meg az identitásukat, hanem a polgári lét, amelyet mindennél többre tartottak. Példájukkal megdöntötték azt a cinikus tézist, miszerint a hatalom törvényszerűen korrumpál. Egyikük sem használta fel a pozícióját a saját vagyonának gyarapítására, vagy öncélú politikai megtorlásra.

Nem akartak kicsikarni semmit, mégis elsők voltak a polgártársaik szívében.

Végső soron visszaadták az emberiség hitét a politikai erkölcs tisztaságában. Emlékeztetnek arra, hogy a hatalom megszerzése, valamint erényes gyakorlása után, annak méltóságteljes elengedése és a népnek való visszaadása következik.

Lamed Vav cádikim (a 36 rejtett, igaz ember)

A zsidó misztikus hagyomány szerint teljesen hétköznapi, gyakran szegény, szerény és alázatos emberek (mint a földet túró Cincinnatus, a hatalmat önként levetkőző Washington, az együttérző, puritán Mujica) amikor szükség van rájuk, felbukkannak a háttérből, majd odatérnek meg. Nem vágynak elismerésre, akár Lev Tolsztoj egyik novellájának „semmi kis öregembere”.

Az Egyetemes Jó társai, a világ tartóoszlopai, hogy az ne omoljon össze a gonoszság súlya alatt.

Illusztráció: Ribera y Fernández Cincinnatus-vázlata