Kiss Anna: Üres szelekkel játszol
Holdkő-jegyterek
Arra érsz fel, hogy
sehol a világ, hírt adni
élted volna túl? (Kinek?). A
tárnák lenn süvöltenek,
ürességben, mintha
űri szélben felszeded féltett
holdköveidet, nekilátsz,
véresre töri kezed a véső:
„Nézz szét, világodon, Uram,
nézz szét Föld-kerteden:
üresség – mi volt a terved?
Hogy legyünk? (Minek?)
Legyen minden, mézével,
bogáncsával, valaha volt népeivel,
víz-végtelenjeivel s kóbor
velem, hogy verjen meg
engem az ég! Gyűlölje minden
teleírt holdkövem, ha
fájvirág lengi be,
élednek dűnék, hegyek,
széltől hangosak, valahonnan
előjön a nap, háló szakad, hattyú
ül a vizekre, látszatokkal
játszik a gyermek ravasz
telefonján, felnő. (Mire?)
Hogy mi vad nádsípjaink
mellől mire – ím látható.
Mondtad, fáj szeretni
előjelek közt. A violák
hét szála fázik, rakjunk tüzet,
már nem látni a holdat,
hozd párnád, takaródat,
hagyd!, poharunkat elmossák
az esők, a tigris átüvölti a
sötétet, az állatkert
magányosa, magunkat is feledjük,
hagyd!, ez az előjelek éje, nem
látni a holdat már soha, ez az
álmok valója, tigrisé, madaraké”.
„’Madarak voltunk, földre
szálltunk…’, ujjam hegyén
tollpihe-üzenet. Virradnak,
alkonyulnak a világok, ég-föld
törvényein babrál sok
eltájolt alak, mentától moziznak a
macskák, mintha-világát
bámulják szüntelen. Mondják,
macskamentát termett az
ég, pórul járt macskanépet,
mert azok is csak képek!,
a film moguljai
nagyobb francok nála!”
„Fantomok lángoló
kalapban, árnyékukat keresik.
Ó, igen, liliom árnya is
sötét, de árny nélküliektől
mit várjon az élő!, s ó, igen, világok
múlnak mindenen, minden
kölesszemen! Ma is, hol optikák
leskelnek odafenn, nincs hely,
mi rejtve volna. Csak a
szív keres mást, néhány kóbor
vitorla! (Én is, hol hagytalak…!)”
„Hol hagytad sötét almáidat
(álmatlan éjszakáidat), Uram!
Fenn virraszt veled, valaki jár a
szélben, újhold suhint, vérzem,
száz éve, ezer éve…!, adj jelet!,
ne büntesd az enyéimet!
Az őszök ránk omolnak, világol a
dúlt fészek, ha szét nem dőlt
azóta, a dolgok le a föld szívére
esnek, a newtoni alma.
Csak a telt hold gurult el
nyáron az esőkben, s én is
hol hagytalak…!”
„Néha verssor világol
ujjamon, szél hintál,
kioltja, viszi vén kalapom
szalmaszálon inni a nyárból.
Hogy mi végre múlni a világból,
ilyenkor ki kérdi? Előjelek közt,
esőkben ujjal a
holdat érni! (Hiányolsz majd
minden esős nyárból, szavakat,
mit elmos az álom, ha villannak
a szél arany hajtűi, hiányolsz
majd, s megöl hiányod…!)”
„Mintha űri szélben, az
üresség végtelennek látszik,
megőszültek vén tövisfád felett
szörnyű angyalaid!
Látod-e méltatlan alkonyát?,
már nem kell a világ?,
hát taníts feledni, hogy
madarak voltunk, földre
szálltunk népekké lenni!
Hol a vén hegy hágói szélesek,
mintha az időből, doromb-szó,
eb őriz, mint havas füvét a
pásztor, lélegzel!, széljárta
világuk a tiéd is, Szibéria,
az Szibéria!, de kit
messze hív a szél, nyugtalanság
szaglász nyomában.
Hiába a világ holdkő-tárnái,
hiába rengenek mimózabokrok
Sziriát vad oszlopainál,
violák hét szálára gondol,
esőid, almád ízére itt az
űri szélben – hogy ez
mégsem a Te napod volt!”
A hold üres vitorlái
Víz-végtelenbe ér ruhám,
vén gyermeke vénebb időnek,
feledve régen lelt danám,
elmerül a „kis kece
lány”, a hold üres vitorlái
fölém bomolnak,
feszítik sós kötelüket, álom?,
álommal mért hitetnél!,
itt csak víz kettőz (tán) eget,
visz hová – valótlan.
Kikötve köldököm
zsinórán már tudtam ezt,
hogy valahol egy hajó vár, s
minden havas árbocához vezet,
félálom, félvaló szél-lármás
hajnala, lovai. Tudtam, vérezve
anyám szent barlangjait.
Hogy maradtam a világé.
Gyolcsok résein át múló
felhő-babákkal, árnyakkal
feleselve a havon, madarak
vitáiba veszve hiszem, hogy ők, az
almafa, az ijedt almatolvaj is
rokonom, de az idő fonák!,
vénebb leszek a rémek idején,
mint halottak a fán.
Más idő ez, felrótt vadságomé,
mi belém eszi magát,
ruhám aljába gyűjtött
leveli békákkal bárhonnan
kitiltatom magam. De felnyílnak a
könyvek lapjai, sajdulnak
szárnyaim fájdalmasan.
Veszélyes lét a vadmadáré,
rémülten ver szíve. Tépi
tollát hintázva a kalitkás.
Kétfélék a rossz mesék, íme!
Madárijesztő fázik a
dombon, nagy a világon a
rontás. Zúgnak az ősz árkai
levéllel, lázas verssorok –
veszélyesen él, ki nem adja a
lelkét, filléres munkákból
jövet hóembernek kíván
szép álmokat – lobog!
Tőlem végül elmenekülnél,
gondold, hogy elbántam veled!
Nyugtalanságom nem hagy
másféle álmot, szerelmeim
az átkozott szelek.
„Kúszik a kígyó, tekereg”,
„Enyém a vár, nem a tiéd”!,
felriadnak az elnyílt estikék,
felébred rá a ferdeképű rém,
ellopja a kabátom, lobban a rőt
avar felett! Sorainkban már
ott „anyáz”, ki egyszer majd
közénk lövet, hazudna más
világot. Mert ez felhőivel
elunta már, hogy nem okul!
Hogy a múlt kihull vak ujjaink
közül! „Ültök itt, mint a
kopott gyöngyök!”, nyit ránk
vad borával, viharával egy
volt „pogány” ősz,
leszólja az angyalokat! Széllel
húrozza hangszerét regékre,
kavarog, mi lett, volt, elveszett!,
kavarog, hogy a világ
„bolond lyukból bolond szél”,
„adj király katonát”!
Lehet.
Hogy szavaink,
vénebbek a vizeknél!,
hívják az idők
vándor csillagát föléjük!
visszafelé nem fújnak a
szelek, de onnan a
törvény, a vérrel áldozó.
Idáig hallom szívüket,
voltakét, leendőkét!, (tőlem
végül elmenekülnél,
s elvesznék nélküled)!
Hallja, kinek nem játék a szó,
tudja, bajt hoz rá mersze!,
rejti nagy felleg-ajtód, Uram –
taszítsd ki inkább a szelekbe!
Üres szelekkel játszol, hát
együtt játszom Veled,
mennyköveid hullnak fejemre,
de bánjak-é veszélyes életet!,
(„tüzet viszek, lángot viszek…”),
észak horpadt kráterénél jégzöld
végtelenbe, jégzöld
víz-végtelenbe ér mégis ruhám.
Valótlan hajnalán a hold üres
vitorlái feszítik sós kötelüket
fejem felett.
Illusztráció: Ciprusa vérző holdnak
Ezek is érdekelhetik!
Egy darabka belőlem (Óczy versei) →
Hogyan kérj bocsánatot a macskádtól (Balizs Dániel versei) →
Turbók Attila: Belső terek lázadása →
