Levélfa

szeptember 5th, 2026 |

Az Ezerkarú! – Hegyi Botos Attilával a századikon (Levélfa, 100.)

„Ezerkarú” – ezt a jelzőt a Napút Online főszerkesztő-helyettese és mindenese, Hegyi Botos Attila alkalmazta valamely levélváltásunk során magára. Vele kapcsolatban jómagam e jelzőt epitheton ornansként kívánom használni, sőt meggyökereztetni, leginkább ennek erkölcsi tartalmára, „a nem megkülönböztető, elfogulatlan szeretetre” vetett tekintettel. S persze, amellyel magára e szóval HBA barátunk utalt, munkabírására, s tegyem mindjárt hozzá, szervezőkészségére gondolva. Hogy annyiféle teendője közben is mindig megtalálta a megoldáshoz vezető legegyenesebb utat. Akár csak pár szóban. Nekem külön szerencsém, hogy e pár szó olykor pár mondattá vagy esetleg egy-egy kisebb esszévé tudott öblösödni. Talán még azzal is hízeleghetek magamnak, hogy a kedvemért. Miért ne osztanám meg most mindezt a nagyrabecsülttel, most, éppen most, hogy a Levélfa az alábbi válogatással századik ágához (csúcsához?) érkezett. Száz Levélfa-ág, mintegy ezerötszáz oldal, két és félmillió karakter, s éppen az Online fennállásának tizedik évfordulóján. Essen némi fény erre is, válaszul mintegy a főszerkesztő, Szondi György elképzelte rendelésre, mely a szerkesztő és a levelezésben részt vevő közel másfélszáz „munkatárs” mindenkori akarata szerint is alakult éppilyenné – talán elmondható, hogy palántából vagy csírából, magból fává. Eléggé alig hangsúlyozhatóan Hegyi Botos Attila szerepvállalásának köszönhetően is, aki ezt a munkát szerkesztői mindenesként híven szolgálta és mindannyiunk örömére vitte (vitte a hátán). Kedves Attila, látod, nem a levegőbe beszéltem a tizedik évfordulós koccintás során, amikor azzal fenyegettelek (!), hogy Te leszel a századik díszvendége. Igen, legyen a századik az „Ezerkarú” ünnepe. Mindannyiunk szeretetével.

Suhai Pál, szerkesztő

***

„in illo tempore”

Levél Szondi Györgynek Hegyi Botos Attila verseskönyvéről

2018. október 16.

Kedves Gyuri! Óhajod parancs. Megfogalmazom. Hegyi Botos Attila most kezembe vett kötetének, az in illo temporénak hozzám aligha méltó dicséretét. A kafarnaumi százados példázatával mondom: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj!” Ő, HBA kötetével mégis megtette (a „gyalázatos”!). Te pedig, kedves Gyuri, szintén mindent megteszel. Túl azon is, hogy köteteket adsz ki, még istápolni is hajlandó vagy a szegény szerzőt. Még recenziók kerítőjének is beállsz. Otto Weininger műve, a Geschlecht und Character jut eszembe – hirtelen fordításomban: a Nemiség és jellem. Ebben a nő ilyen. Te persze nő véletlenül se vagy, de szereted összehozni az embereket és a dolgokat. S tudsz kétértelmű szavakat egy lélegzetre kifújni, mint ebben az esetben is az „Orom” betűsorával. Fölteszem, nem magyar karakterű gépről írtad, s intenciód szerinti jelentése: „öröm.” (Hadd örüljön szegény! – persze nem én, hanem a szerző.) Méltányolom nemes igyekezetedet – nekem már ennyi is elég lenne óhajodat parancsszámba venni. Látom azonban a szót betű szerinti jelentésében is: „orom.” Csúcs. Ilyennek tartom az in illo temporét – HBA csúcsteljesítményének. Máris. Kosztolányival szólva: „A pompa ez, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség.” Ennél többet aligha mondhatok róla, s nem is kívánok. De hogy hihető legyen, muszáj még néhány kijelentést tennem. Megismétlem a megismétlendőket (első benyomásom, igaznak kell lennie): „A legtisztább, legzamatosabb párlat.” Te persze azonnal valami jóféle pálinkára gondolsz, s még így sem jársz messze az igazságtól. De ha ehhez hozzáteszem, amit egykori szakmunkásképzős kollégám és barátom, Kelemen Péter kitűnő Kosztolányi-könyvében (Szimbolista versszerkezetek Kosztolányi első korszakában, Akadémiai K., 1981) olvasok, eme sejtelem tágabb összefüggést és mélyebb értelmet nyer. Voltaképpen elég is lenne, ha az eltűnt idő nyomába eredve csak őt idézném, mert annyira ide illő a száz évvel ezelőttiekre mért gondolatfutama. Nincs új a nap alatt! – de lehet, hogy mégis csak van? – ez később talán kiderül HBA barátunk kötetéről. („Barátunk”: a magam részéről jóformán ismeretlenül is ennek kell tekintenem, jóllehet eddig csak egyszer-kétszer láttam-hallottam őt a Nádor Teremben – persze már ezzel is fölhívta magára a figyelmemet, most azonban életre szólóan meg is tartotta.) De vissza Kelemenhez. Az avantgárd felé – A tudattalan mítosza című fejezetében a természetlírával kapcsolatban a következő megállapítást találom a romantika és a század eleji szimbolizmus szimbolizálási törekvéseinek különbségéről: „…míg a korábbi költészeti irányzatokban a természeti folyamat szimbolizálásának elsődleges értelme az ember életfolyamatával fennálló párhuzamban rejlett, addig nála [Kosztolányinál – SP] más elemekre tolódik a hangsúly. Legszembetűnőbb rögtön az, hogy milyen nagy szerepet tölt be a kultikus jelleg, a szertartásosság ezekben a versekben.” Itt meg is kell állnom, kedves Gyuri, mert az utóbbi kijelentés, noha szó szerint igaz HBA első kötetére, a rögnyi Égre, e mostani harmadikban alig találom nyomát. Nem mintha út közben elveszítette volna: maga a vers, a versegész (s mindjárt hozzátehetem: a kötetegész lett a kultusz tárgya és hordozója – s a költő esendő mindennapiságában is mintegy főpapja a lírai szertartásrendnek). Akinek van füle, hallja. S bár kezdetben Kosztolányi is tematikus egységű kötettervekben gondolkodott – gondoljunk csak A szegény kisgyermek panaszaira, a hieratikus vonás nem kötetegésze jellemzője. Az in illo tempore esetében azonban igen. Ez az a nóvum, amelyre az előbbiekben utaltam. De még tovább is kell mennem. HBA a modern és posztmodern ilyen-olyan kalandjai után, a hangsúlyozott hétköznapiság vízválasztóján átkelve lép a költészet oltára elé. S hogy miért mondom? Magamat idézem: „Más ablak más tájra másképpen tekint le.” A kontextus teljes kicserélődése után, még ha hasonló is kötetének világa a száz évvel ezelőtti költeményekéhez, más a húzása. Nem magától értetődő, sőt, a mai versek átlagával homlokegyenest ellenkező, azzal perben álló életszentség megnyilvánulása. Még sőtebb (Bokor Leventével szólva): versei „létberendezési tárgyak.” Nem is annyira az Élet, mint a Lét felől, onnan fúj ihlete. S most ismét hadd jöjjenek Kelemen doktor mondatai: „Túl vagyunk immár a romantikus kontempláció természetfelfogásán. Az évszakok váltakozó rendje nem hasonlat, metafora, szimbólum vagy allegória – kultikus tárgy, »szentség«. Valami sajátos homályú természetvallás: nem benne rejlik az Isten (mint a pantheista filozófiák képzelik), hanem maga nyer isteni szubsztanciát. Mintha a világ lényege sűrűsödne össze Természet és Idő e hatalmas mozdulataiban. Bármilyen keret fogja is körül e »természetfestő« verseket […]: a természetábrázolás lényege mindig az, hogy általa megsejtünk valamit a világ irracionális mélységeiből, olyan áhítatot érzünk, mintha az élet végső mozgatóit szemlélnénk.” És az in illo temporéval én is így. A természetábrázolás, a Kert! felszíni, egyébként nagyon megkapóan festett jelenségei alatt vagy mögött ebben az esetben is a szakralitás. Alatt vagy mögött, de még inkább benne! Itt véletlenül sem valamiféle „filozófiaként”. Figyeld meg, hogy’ csinálja! Magát a tárgyat adja a róla szóló reflexiók helyett. Kenyeres Zoltántól tanultam e finom kis distinkciót, s még a nagy Hegeltől is, aki ebben, a tárgynak való megfelelésben látta az eredetiség kritériumát és mibenlétét (Esztétika, Modor, stílus, eredetiség). Csak ha valaki erre képes, képes meghaladni a „puszta ötletek önkényéből álló” különcséget, mely, úgy látszik, Hegel óta legalábbis minden korszak versdömpingjére rányomja a bélyegét. De vissza a Kerthez! Muszáj „kerítéséről” is beszélni (ez másféle, mint a tiéd, Gyurikám!). A Kert kivételesen más mai költőnek is ihletadója. Németh István Péter Hortulus nosterét (Tapolca, 2012) említhetem, s vele kapcsolatban a szerzőnek címzett levélesszémet (Bábeli adottságok, Napkút, 2014). Belőle is a következőket (de mintha HBA-nak írnám): „Orbán Gyöngyi Ígéret kertje (Pro Philosophia – Polis, Kolozsvár, 1999) című, a dialógus poétikája felé tájékozódó irodalmi tanulmánykötetében találkozhattam a teremtett és a művelt (művelendő) világ fogalma közötti megkülönböztetéssel. E distinkciót bizony (lepődj meg!) a Te verseskötetedből is kiolvashatom. Jóformán e különbségtevésen épül mindaz, ami a kertről és mindenkori gazdájáról-gazdáiról állítható. Figyelj csak: »A kert minden emberi alkotás metaforája. Az ember elkülönít, kiemel egy kis szeletet a természetből, amelynek egyébként ő maga is része, elkeríti azt a tér többi részétől, feltöri, elegyengeti, beülteti, gondozza, egyszóval megműveli. A kert határa akkor is látszik, ha nincsen kerítés állítva: a rendezettség, a megműveltség maga mutatja a határt. A kert ezért nem egyszerűen csak megművelt földterület, hanem olyan hely (toposz), amely a művelés által van. A kert a természet megmunkálatlan részéhez [a »teremtett« világhoz – SP] viszonyítva az ember jelenlétét mutatja meg a maga létezésében: ahol kert van, ott ember is van, ott kultúra van.« Figyelemre méltó szavak, melyek világodat, köteted világát és világképét (is) jellemzik.” Tehát Attila barátunkét is. Ennyi elég is lenne. Ahhoz azonban, hogy a nem jellemzőt is észrevehessük, tovább kell idéznem a Németh István Péternek szóló „intelmekből”: „Az Édenhez azonban, erről se feledkezzünk meg, a bűnbeesés és a kiűzetés története is hozzátartozik. (Ez második megjegyzésem.) Te még, Pistám, az Édenkert fája alatt ülhetsz. A kiűzetés előtt? Ezt azonban a kötet minden idillikus mozzanata ellenére sem akarom állítani. Talán a leghelyesebb, ha így fogalmazok: egyszerre előtte és utána. Mert még fizikailag is benne, koros és beteg édesanyádat szerethetve és ápolhatva. És lelkileg is, a fönt elmondottak szerint. De már sohasem oly érintetlenül, hogy gyanútlan lehetnél a »külső« világot illetően. Roncsain már rég felhorzsolódtál, s gyanítom, naponta felhorzsolódsz. És mégis. És mégse. Akkor hát hogyan is? Legegyszerűbb, ha ezt mondom: földi Paradicsomodba (innen és túl minden történéseken) beűzetve.” Ez nagyon jól hangzik, és máig meggyőződésem, hogy NIP világára tökéletesen illik is, HBA-éra azonban nem. Mert noha ő is kiűzetés után, és mégis az Éden kertjében, de nem beűzetve. Be nem. HBA tudatosabb és szuverénebb lény ennél – ő maga lép be (oda). Most és éppen e kötetével. Annyira jól áll neki, hogy már előre sajnálom, hogy saját elhatározásából előbb vagy utóbb el kell hagynia e nekünk nyújtott édeni költést. Kívánnám: ne tegye! De meddig tartható e lábujjhegy? S ha csak séta lenne is: nem kívánkozna-kívánkoznánk-e más meghódítandókra is? Ennyit a „párlatról”, kedves Gyurikám. Maradt még mindig valami azonban első benyomásom magyarázatául. Ezt is írtam: „Énekek éneke”. A föntiekkel részben persze már igazoltam is az in illo tempore tájfestészetét. Széles alapozás, finom ecsetmunka, s mégis az ásó. A mélyre ásó! S milyen érdekes: a látható-láthatatlan keret néha itt-ott-amott levág valamennyit a képből (gyakran mondataiból is). Annál értékesebb, mert fölfogjuk (én igen!), hogy e paradicsomi derű (szerenitás – írja magáról vagy nyilatkozza valahol), hogy e költészettel telített lét is az Édenből csak szeleteket tud kihasítani. De ne tovább! Legyen elég ennyi: HBA-nak sikerült a csoda, az immanens magjába belepréselnie a transzcendens paradox növéstervét. Profánnál is profánabb korunk új Bibliájában méltó helye kell legyen – valahol a salamoni bölcsességi könyvek közelében. Ezzel végeztem is. Mielőtt búcsúra fognám azonban, hadd másoljak még ide, illusztrációul a föntiekre (az ő briliáns kézírásához képest sajnos csak betűveréssel) – szemléltetésül, de saját gyönyörűségemre is egy teljes HBA-verset. Ezzel búcsúzom:

Zsoltár

Az ég az én tengerem.
Partjain lakom.
Itt virradnak rám
a reggelek,
itt borulnak rám
az alkonyok.
Egyszerre közeli,
egyszerre távoli,
ami történik
s ami mégsem:
s mind izgatott csoda,
ismerős,
szerelmes talány.
Kibomlok s zárulok
minden ölelésben,
zuhanok, emelkedem
egyetlen lélegzetben:
ahogy kinyitja,
úgy hunyja
le szemét
bennem a világ.

Hegyi Botos Attila: in illo tempore
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2018

A recenzió megjelent: Levélfa, 34. (2019. március 28.)

2018. október 19.

Illendő – egymás közt – szólnom. Többször elolvastam írásod. Nyílegyenesen szólva: nem kenceképp (hrrr), hiúságok hiúságaként: azok felettébb cseprő, komolytalan ~ majomügyek, zsigerileg irritáltak mindig is. Elsőképp azért, mert a szavak friss, nyílt, meleg levegőt hoztak magukkal, nem okoztak hát kényszeredett, pállott zavart, kényelmetlen feszengést (pici fiammal beszéltük minap, hogy noha létezik viselhető verbális visszajelzés, illendő hálaadásnak a csöndben cselekvő érintettséget tekintjük). Másodsorban azért (többes olvasás), mert elgondolkodtattak, aligha a Kert mibenlétéről, mindinkább a helyénvaló mozdulatokról, s ez ritka, kedves ajándék, a jövő hozzon bármit is. Múló pillanatra azon szintúgy, hogy e levélesszé bizonyos sorai egyszer majd milyen fontosak lehetnek, jelenthetnek támaszt másoknak, aztán el is feledtem e történeti érzeteket. Épüljön-múljon adott szinteken, aminek kell, lényegileg nemigen befolyásol, zár efféle szűkség – amiképpen sem ún. „magamról”(?), sem a himnuszokról, hovatovább „keletkezési feltételeikről” nincs mit szólni, s ezt magad is igen jól tudod.

Ez a pár sor csupán főhajtás a főhajtásra, egy magától értetődő visszarezgés, nem szeretet híján való – cymbalum tinniens –, kedves Pál, s üdv a kronoszi bakszökellések mögött felfénylő, hullámzó végtelen mezőknek (hisz őt hiszi, s benne nyugszik / Teremtője is):

Attila

2018. október 9.

Kedves Attila! Teszek én is egy próbát email-címedre [először írok ezen a címen, válaszul HBA köszönő levelére, melyben in illo tempore (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2018) című verseskönyvének általam írt fenti recenzióját nyugtázta]. Mert, mint láthatod, megkaptam kellően szerény és önérzetesen fékezett habzású leveledet. Mit is válaszolhatnék minderre? Legjobb talán egy éppen kéznél lévő vers [a Szondi György témájára írt Vargabetű, később átdolgozott formájában elolvasható a következő linken: https://www.naputonline.hu/2020/06/22/suhai-pal-palinodia-vargabetu/]. Most fejeztem be, küldöm hát barátsággal: Pali

2021. augusztus 12.

Kedves Attila! Egy kicsit későn kaptam észbe. Köszönöm a szép föltevést [vö. https://www.naputonline.hu/2021/08/12/isten-kertesze-levelfa-48/; – Czigány György 90. születésnapjára], mely immár valóság. Gratulálok is, barátsággal: Pali

2021. augusztus 12.

Szívesen, örömmel, drága Pali – Lásd, jómagam is késve jelentkezem, de nem lehettem mobilvégen épp –

Ropogós öleléssel, villányi szőlőhegyi tücsökszóból,

Attila

2021. augusztus 12.

Kedves Attila! Örülök, hogy Neked, a föltevés munkásának is jut némi rész az örömből. A villányi tücsökszót villányi présházsor képével viszonzom – remélem, személyiségi jogokat nem sértek: itt úgyis a háttér az érdekes. Még egyszeres köszönettel és barátsággal: Pali

2021. augusztus 13.

… jut, természetesen. Becses munka látta jólesőn táplálja a szemet (hajrázás ide-oda). Ó, Kövesd! Szívemnek becses tájék, a hegység túlsó, ligetes-tavas fertálya szomszédos Palkonyával együtt. Hava kerekeztünk ott fiammal, s jövő szerdán újra megejtjük

Ezer ölelés, vár a szőlőmunka!

Attila

2021. október 9.

Kedves Attila! Elolvastalak, Evangéliumodat [Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021]. Belefeledkezésed Ég és Föld „villózó” jelenéseinek gazdagságába, csodáiba és csodálatába. (Melyben a „Számtalan” „Egy”, miként a szemlélő és a szemlélt is „a szívben tudás türelme” által.) Jászai Marival Te is megkérdezhetnéd az elragadtatott kritikát író Beöthy Zsolttól („előadása radikálisan megváltoztatta felfogásomat”): Felfogás? Mi az? „Csak színész voltam. Csak Imogen.” Te pedig „csak költő”. A tiszta költészet elszánt ideológiamentese és önkéntelen elkötelezettje. Valahogy így:

„Rudolf Steiner szerint Goethe szerint (!) a látszat és így a művészi nem egyszerűen az eszmei érzéki megjelenése, hiszen az maga a valóságos dolog lenne – éppen fordítva: a természetinek kell egy magasabb valóság, az eszmei illúzióját kapnia, mert a valóságban épp ez nem illeti meg (tudniillik a természetit).

A formaadás e poétikus tevékenysége nélkül nem lehet tiszta művészetről beszélni, olyan megnyilvánulásról, amely minden külső célszerűséget levet magáról (nem ideologikus), amely ugyanakkor mégis elkötelezett – tudniillik saját szabadsága (egyéni és közösségi identitása) mellett, értelemszerűen mindenféle kényszerrel szemben is, amely az embert és játékos természetét megöli. A tiszta művészet játékos művészet tehát. A tiszta művészet elkötelezett művészet tehát.”

Ha a fönti sorokon túl még Schiller Naiv és szentimentálisát is veszem, azt is elmondhatom, hogy a megtisztelő „naiv” fényében is látom (költészetedet). Az ideálissal való hibátlan egység jegyében állónak – szemben mindazzal, ami az eszményire csak vágyakozhat, ami „szentimentális”. Ritka, sőt kivételes tulajdonság, mostanság szinte példátlan. Vajon ki veszi észre? Nekem nagy és nem múló örömöt szereztél vele! Köszönöm hát és barátsággal gratulálok is: Pali

2021. október 9.

Drága Palim, szokásos teendőim közül villanásra idenézve olvastam finom soraid; s köszönöm őket, nemes figyelmed – főhajtással, meleg szívvel. Úgy, amiképpen örvendezem örömödnek –

Attilád

2021. december 18.

Kedves Attila! Mielőtt szétküldeném a linket [https://www.naputonline.hu/2021/12/18/pilinszky-oltar-levelfa-51/], engedd meg, kérlek, hogy megkérdezzem: a Fiumei úti sírkert emlékmű-képe véletlenül lett-e fekete-fehér? Ezt nagyon sajnálnám, mert Pilinszky költői világa ízlésem szerint ez maga: egy temető a nyár teljes ragyogásában. Gyors válaszodig is köszönettel: Pali

Ui.: Az egészet egyébként pompásnak és hibátlannak látom. Máris nagy köszönetekkel.

2021. december 18.

Vizuális okaim, tűnődéseim voltak. Remek volt a fotó, ámde a kék tartomány ezen rezgéshosszát halványan (csöppet se vészesen) idegennek véltem a többi tartományhoz, az anyag egészét tekintve természetesen. Természetesen visszatöltöttem a színes fotót! Már oszthatod is –

(Amúgy – csöndesen kérdezem, noha egyáltalában nem rajongok a fekete-fehér láttatásokért, sok közöttük a művészkedő hamiskodás, terméketlenség, de pl. az 1967-es Tüskevár-film nem csupa vakító nyár?) Pilinszky-temetős-mondatod, megjegyzem, velős láttatás! S mily ragyogó pillanat: kacagás közben, lelkes emberek gyűrűjében érjen a halál (ahogy arról Törőcsik M. beszámol).

Barátsággal: Attila

2021. december 20.

Palim, eltelt egy év (hozott ezt is, azt is). Tegnap gyulladt a negyedik gyertya, holnap téli napéj. Kívánok áldott együttlétet, Pároddal nagykarácsonyt, kiskarácsonyt!

Meleg öleléssel, Attila

Ps. Már csak a szokásosan gyúló fények jegyében:

http://www.naputonline.hu/2021/12/20/hegyi-botos-attila-egi-tehen-anubias/

2021. december 20.

Kedves Attila! Köszönöm a jókívánságokat, a verseket külön. Áldott, meghitt karácsonyt én is hadd kívánjak Neked és szeretteidnek, az új évre pedig a munka mellé legalább annyi eredményt, elismerést és sikert. Baráti öleléssel: Pali

Ui.: Küldök egy verset én is – olyan naptárt, hogy bármikor fellapozhasd.

Öröknaptár

Tavasz ez, tavasz!
Gyanútlan ág a kezdet
igézetében.

***

Nyár nyarat követ.
Édes nyarak, mit szültök? –
keserű telet.

***

Őszre ősz pereg.
Évek gyümölcsét hulló
lombok érlelik.

***

Tél sarkába tél
tapos. Nyarat e földre
tél gyümölcse hoz.

2021. december 20.

„Tél gyümölcse hoz” – így igaz. S jó szívvel köszönöm. Hát lefutottam a dzsungelbe, sebtében kattintottam egyet (itt valami mindig virágban, emennek neve, nomen est omen: Téli Nap).

Ölellek!

2021. december 20.

Kedves Attila! Köszönöm Téli Napod [válaszul a fenti növény fotóját kaptam]. Szép. Gyönyörű. Nem is értem, mért foglalkozol emberekkel? P.

2021. december 22.

Kedves Attila! Az a benyomásom és félelmem, hogy Gyurinknak az idei nagyon sötét karácsonya lesz. Ebből következően pedig, ha az utolsó pillanatban is, szeretnék megszervezni számára egy karácsonyi versösszeállítást a Levélfán. Egy kis fényt az életébe. Az idő erre alig valami, s Téged is érint. Először Tőled kell kérdeznem: tudsz-e vállalni 24-én egy Levélfára való föltevést. Valószínűleg 24-én tudom csak küldeni az anyagot – ha összejön egyáltalán. Ha vállalod, a mai napomat a versek kérésére szánom, s talán holnapra meg is kapom őket. Ha mindezekre igent biccentesz, először Tőled kérek karácsonyi, vagy bármilyen távoli képzettársítással ilyennek minősíthető verset. Megértésedet is kérve, mielőbbi válaszodban reménykedve, köszönettel és barátsággal: Pali

2021. december 22.

Így van. Amint fölvetésed, helyén. (Jómagam meg igyekszem állni ünnepek napszámosságait.)

Advent

A csönd, amely lecsordul
a fák között a hegyen,
túl van már minden
madáréneken, loncillatú időn,
csak üldögél
fedetlen lugasa olvasatlan
levelei felett,
ajkán felfénylő mustjával
szürkületre nevet,
ében ág-grafikák hegyén
pillantva meg
illanó csillagot.

(rögnyi Ég, 2011.)

2021. december 23.

Kedves Attila! Gyűlik az anyag, ma estére küldeni tudom. Sajnos, a kért Ágh-versre kicsi az esélyem. A napokban halt meg Pista felesége – fölteszem, hogy Pistát most valamelyik gyereke magához vette, ezért nem válaszolt eddig levelemre. Leginkább az ő engedélyére várok, még estig reménykedem egy kicsit. Ha később jelentkezne, örülnék, ha az összeállítás végére vállalnád verse utólagos elhelyezését. Egyébként igyekeztem, kedves Attila, a kezed alá dolgozni – szokásodhoz igazodva minden verset a bal oldalra szerkesztettem. Nehézséget majd csak a ki- és bekezdések fognak jelenteni. Kiss Bence felesége külön kérte a verskép megtartását. Mindezt azért írom már most, hogy lélekben legalább fölkészülhess a rád váróra. Még ma küldöm tehát az anyagot, addig is szép napot, üdv: Pali

2021. december 23.

Megkaptam, ezer köszönet!!!! Mi most szentestézünk a családdal (…) hát üdv, karácsony első napjára fönn lész!

Ölellek!

2022. június 6.

Áldott Ünnepet, Pali (nékem már csak legkedvesebb ünnepek közül [Pünkösd]) – ezt a (két napos?) fotót küldeném szeretettel (fiacskám kattintotta barlangfeltárói expedíciójukon – új tektonikus hasadékbarlang felfedezésével gyarapodva trieszti karszton: onnan küldte). Szemközti földnyelv csúcsán, nyugvó nap alatt: DUINO

Baráti öleléssel: Attila

2022. június 6.

Kedves Attila! Köszönöm ünnepi jókívánságodat, no és „fiacskád” (akiről nemsokára barlangot neveznek el!) kattintását. Gratulálok is távolian-szép DUINO-felvételéhez. Nekem is van „duinóm”, a napokban készültem el a Das Marien-Leben teljes fordításával [azóta megjelent: A Mária-kör, Vigilia Kiadó, 2023]. Kevesen tudják, hogy ez is Duino, sokkal inkább, mint az Elégiák – ezeket csak elkezdte e helyen, a Mária-ciklusnak azonban az egészét itt (méghozzá pár nappal Az első elégia megírása előtt). Küldöm tehát a magamét baráti öleléssel: Pali

2022. június 8.

Tyuhé, Pali! Megbocsátod, villámreakció, sebtiben. Le a kalappal! Mobilon, futótűzként nyargaltam végig sorokon. Innen jönne a valóbani ízlelgetés – jóízűn bontogató, helyénvaló szerét holnap, ma már sajnos nem ejthetem. Atmoszféra, lélegzetvételek íve, hovatovább leglényegesebb? Bizony, hogy jelest. Pár kristályosan remekbe szabott fordítói sor, maga plusz magyar ajkúságával, tőről metszettségével? Nemigen kerülhette el figyelmemet ezen nyargaló olvasásban sem, odaszúrt erőst: „Told a követ el!” (Dräng den Stein beiseite) – így kell ezt!!! (Mondom úgy, távoltartom magam nyelvektől, annyi mindentől, de……).

S valóban. Duino Fehér Hölgye s sziklája, maga e hely, honnan röppent a szó: ott e versek mögött. Igaz, való.

Bocsáss meg a kapkodó sorokért.

Köszönet: Attila

2022. június 8.

Kedves Attila! Megörvendeztettél futótűznyargalásoddal. Remélem, a lassúbb tűz se lohasztja kedved. Mindkettőnknek kívánom köszönő barátsággal: Pali

2022. június 9.

Nem lohasztja Jó ízzel tartja, akárha hordóban a jól kezelt bor. Kitart. Ízlelem tovább, ma estén nyugovóra térve is.

Egyszer vetettél felém pár sort, amoly szőlőprés-szimbolikában. Jómagam: ebben töltöttem gyerekkorom, s ma ugyanez: járok le havonta gondozni, amihez állandó ottlét kellene (említett futótűz-jelenség).

Kértek tőlem, írtam (Országút, köv. lapszám). Hogy kedvem íráshoz mennyi volt, irreleváns. Végtére is a termés a lényeg. Viszonzásul. Öleléssel.

Földközi présház

Igazán megtette volna
az az ajtótlan,
kőből rakott enyhhely –
a nyers asztallal, a priccsel.
Faltövön olajpréssel,
ciszternával.
Odafenn, harmattalan
égő magasban,
ladanumok ámbrájában,
kéken égő sók
lagúnája felett.
Tengermély hány álmát
hordhattad volna föl
pelaszg falaidra:
virradó, nyugvó napok,
kisdeden piruló kaprik,
szellők színeivel?
Hisz nem volt vágyad,
ez egy. Ahol otthonod,
oda ne vendégségbe
járj. Még ha éggé
duzzadt ajakkal,
ujjongva fogadnak is
útszélre csordult
levendulák.
Időről időre.
Akár a földközi,
röpke nyári zápor.
Úgy futhattál át
aranyzölden tűző
aleppókba
rekkent pitvaron:
megfürödve,
még tündöklőbben
illatozzon mögötted a táj.
Hágd legmeztelenebb
csúcsaid! A szív
szava ez. Tengerbe majd,
napra gyúlt test, ünnepe fénynek,
úgy zuhogj alá! Mint kacagó
gyöngyét fogadnak,
villantottad méhe gyümölcsét.
Gyújtottad smaragdra,
ibolyára rózsás karjait,
hús gorgói virágállatát.
Ültél remegő
gyanták kámforában.
Zengted, égi tűz, deled
mannakabóca dalát.
És újra csak
vissza. Ismét csak
elölről – te légy az otthon.
Ég, hullámzó hegy.
Tenger. Kert s a ház.

Utóének

Ma felgyújtalak, én szerelmem.
Kimarlak, tenger színt, időt,
vakító fehérre. Így oldalak
ciszternám vizében.
S itt, villanyos, villányi délen,
villózó szirmok, üvegszárnyak közt,
szőlővirágok menyegző-illatában:
könnyű ecsettel kezemben,
füttyögve meszelem örökségem.
Gyermekkori szőlő, vályogfalaid –
szív prése, házad.

2022. június 10.

Kedves Attila! Ha Te futótűznyargalással, én miért ne „Víz lassú zúgással” (Zrínyi)! Ami költészeted jellegét illeti: Verseidben színes felületeket, csillogó részleteket látok, a szavakat festő módján ecsetre teszed, megfosztod őket a másoknál oly gyakran maradó ingyen-jelentéstől. „Kacagod, kinek a mély kell.” Ezzel azt is mondom, hogy Esti Kornél énekét énekeled, noha nem oly nyilvánvaló zeneiséggel. Mint Földközi présházadban is hibátlan (!) revelációval [utalás arra, hogy Attila a nagy sietségben rosszul gépelte volna be a szót]. (Remélem, jól írom.) Neked köszönet a felajánlásért és persze barátság: Pali

2022. június 10.

Pali:) Azt azért szükséges jeleznem, ez nem máson kacagás (rendkívül idegen lenne természetemtől). Csupán a boldogság fürdőző kacagása, a mélyben akár. Nézd tovább a képet: mi egy ragadozó, seszínű húsrózsa, pl. egy tengeri anemóna a szövetek fitoplanktonjai nélkül (melyeknek, mj., létfeltétele az erős napsugárzás, a mélybe vágódó napsugár)? Belefulladna saját szennyébe. De ebben a szimbiózisban fény gyúl a mélyben, s színekre lobbantja az „űrbelű” létezés csápjait (igen gyakori a rózsaszín, zöld s ibolya).

Barátsággal, Attila

(Ps. S igen, este a Maria-fordításokkal, jó ízzel tértem nyugovóra )

Mikroszkopikus növénykéink ugye feldolgozzák a salakanyagokat…. életté varázsolják. A rózsás-ibolyás színtartomány pedig: a növények a spektrumból túlnyomórészt kékkel és vörössel élnek: gondoljunk a rózsaszín fénycsövekre, növények mesterséges megvilágítására laborkörülmények között.

Persze mindez mindössze amoly fűziszi értelmezési sík, aligha ez a lényeg, de ebben is stabilan kell álljon, mintegy egyben a szerves mondandó.

Egy mondattal: furán festene a metafizika mind meta-, mind -fizika hiányában.

2022. június 10.

Kedves Attila! Igen, Kosztolányi pörlekedése nélküli „fürdőző kacagás”. Boldogsága a létezésnek és a szavaknak. S mennyire találó a metafizikára így, szófejtéssel nézni. Örülök, hogy alkalmat adhattam mindezek elmondására. Már-már egy újabb versre. (Bár Országút még nem vagyok.) Üdv: P.

2022. június 10.

Úgy-úgy. A zárójelesen meg kuncogtam egyet (fórumok igencsak mérsékelten érintenek, jóravaló személyiségek s művek annál inkább: amint az Országút esetében is, hisz oly valaki kért és oly őszinte melegséggel, odaadással, amelyre válaszom nem lehetett hárítás, bár még kiskaput is hagyott, hogy akkor később s bármit. Itt adva volt a mediterrán lapszámtematika. S ez aligha szívtávoli ügy.)

Na, naputazom tovább. Köszönöm jó szavaid, s kívánok üde hétvégét, további jeles munkálkodást!

Attilád

2022. október 19.

Kedves Gyuri és Attila! Micsoda időzítés. Óriási. Nagyon köszönöm, ezt az összjátékot külön. És kedves Attila, neked a gyönyörű föltevést [vö.: https://www.naputonline.hu/2022/10/19/rainer-maria-rilke-das-marien-leben/] – ilyen szép Grecót alig remélhettem. Soha jobbatokat, baráti öleléssel: Pali

2022. október 19.

Rilkés szerdára virradtunk Ez részemről is – helyénvalón elfogult – kiváltságos öröm. (Csepp fiam jövő héten utazik újra trieszti karsztokra, gyaníthatóan küld majd – évődve ittlétemen – duinós fotográfiát, hogy e kép még teljesebb legyen).

Greco, Hérakleion Domenikosza aligha idegen, jeles e festménye, annyi jeles közt, s kivált szeretem pigmentjein fények titkos történetét (mj. emez varázslatosan bontódik ki pl. a La oración del huertón, melyért külhonba se kell zarándokolni). Végezetül a lényeg: jeles örömöt szerzett írásod-munkálkodásod-fordításod.

Meleg ölelés.

2022. október 29.

Kedves Attila! Köszönet a föltevésért [vö.: http://www.naputonline.hu/2022/10/29/suhai-pal-oszi-levelhullas-a-125-eve-szuletett-tamasi-aronra-emlekezve-levelfa-59/]. Ti széppé tudjátok változtatni e csúnya őszt is. Ezért külön köszönet barátsággal: Pali

2022. október 29.

Pali (Hát az ősz és a tél sosem álltak közel szívemhez – fránya mérsékelt égöv. Győzök védett mikroklímájú helyeket lelni.)

Baráti ölelés!

2022. október 29.

Kedves Attila, én is gondoltam már arra, hogy a „mérsékelt égöv” elvileg a legvégletesebb (tél és nyár) Az egyenlítőn „csak” meleg, az Antarktiszon „csak” hideg. De a „csúnyát” itt most geopolitikai vonatkozásaira értettem. Mindazonáltal baráti mosoly: Pali

2022. október 29.

A szélsőséges emberklímára? Hát az igen veszedelmes tud lenni alkalmasint. Óvatosság, gyengédség, s persze szívhő. A teendő aligha változik (csak jobban fel kell kötni a gatyát: kitüntetett feladat, s micsoda bizalom).

2022. október 29.

Igen, kedves Attila, saját testünkkel kell kiegyensúlyoznunk a mérleget.

2023. augusztus 23.

Kedves Attila! Köszönöm a föltevést [vö.: http://www.naputonline.hu/2023/08/23/suhai-pal-a-faust-zaro-korusa-es-forditasai/] és, leleményes Odüsszeusz, a szép Lundgren-képet. P.

Ui.: A Faust-magyarázók is küzdenek azzal az ellentmondással, hogy ha végső útján Faustból minden földinek ki kell égnie, mi marad belőle a mennyei azonosításra.

2024. május 10.

Kedves Attila! Ezek szerint [vö.: http://www.naputonline.hu/2024/05/10/kiviragzas-vitez-ferenc-versei-levelfa-79/], visszavonhatatlanul, itt a tavasz. Köszönet nektek érte. És mindigjós üdvözlet: Pali

2024. május 10.

Előmerészkedett, igen. (Amint fél év! – abszurd rekord – vermelés után emitt, csepp tóban az aranyhalak.)

Ölelés, Palim

2024. május 10.

Kedves Attila! Mit csináltak eddig? (Az aranyosak.) Hanem Vitéz Ferinek lenne egy kérése: a március 4-i levelében a Bertha nevet Barthára keresztelte. Most kér – és én is kérlek – a javítására. Tehát: Bertha. Köszönet és ölelés: Pali

2024. május 10.

Teleltek (ld. halak vermelése).

Beugrottam, igazítottam melléütött magánhangzót, iszkolok Kútvölgyibe (node ennyit átmeneti eü-s komiszságokról, hacsaknem annyit, ezek szerént szemműtéted jól sikerült, immár túl megpróbáltatásain? – amennyiben igen, örvendezem).

Öleléssel: Attila

2024. május 10.

Kedves Attila! Ne járj Te a Kútvölgyibe! De ha mégis, miért teszed? Kíváncsiságom. Ami engem illet – egy kicsit elrontottak: pozitív diszfotopszia. (Bizonyos fényforrások esetén kéretlen fényjelenségek karikáznak a szememben. Állítólag nem lehet javítani – de csak majd május végén fogom megtudni.) És júniusban lesz még a másik szememen is egy műtét. Remélem, neked mégis csak jobb dolgaid vannak. Kívánom is mindigjókkal: Pali

2024. május 10.

Pozitív diszfotopszia – brrr… idegesítő egy szövődmény. Béketűrést kívánok ezúton is. Áh, sosem voltam gyakori vendég még háziorvosnál sem, emez is, ha tízévente lát – de most pár vizsgálat szükséges (ámbátor szokásuk nem lelni semmit nálam, bármi van, csak egy bivaly szervezetet, amint hava az RTG). Gerinctőfájdalom 3 hava már, pazar mozgáskorlátozottság – persze attól még viszek többnyire mindent, ami belefér, minden fronton. Csak csökönyös fájdalommal, amit tudatilag állandóan ki kell zárjak (másra figyelni, ugye) – no, pár lépés, immár bejáratnál, integetés, üdv!

2024. május 10.

Kedves Attila, csodálkozom, hogy nem találtak, mert én máris tudnék mondani egyet-kettőt. (De nem akarom megelőzni az orvost.) Bár ne lenne igazam. A legjobbakat kívánva üdvözöl: Pali

2024. május 10.

Magam is temérdeket. Unalmas ismeret. Pláne annyi orvosi kutatás (tűzdelve naprakész, amerikai szakpionírokkal, akadémikus jegyzetekkel), olvasta után. Nyilván jelentőst el is untam. Egy se áll.

Szegény orvosok, felőlem mennyi kudarcélmény (pár éve elszomorodtam egyen, fagyott váll, álmomból keltemben izomszakadás volt, vajha merre jártam? – s ő annyira odaadó! S mit maga annyi fáradozásával nem, magam oldottam, pár lubickolással vízben.)

Van a túlteher minden fronton – ez tény – meg az ezt is túlnőni. Részemről a bólint, legyint. Nem szívügy, hisz miért lenne? Viselni? Majd múlik, ha elunta.

Görög hozzáállás: jöttek, gyötörnek, nyakamon ülnek. Egy évszázad, több? Tűnnek úgyis.

Amúgy neurológusi vizsgálat se mutatott ki semmit. Vitéz, heroikus egészséget, amint borítékoltam. Jobbulást. Türelem. Olykor jókat kuncogok e testnyi, rendíthetetlen sziklán, amin állok. Ha törne, persze azon is. Szép ív fölötte, által levegőn.

Szemfoltok. B. Imi kínlódott velük sokat, említette pár évvel ennek előtte. Amúgy magam is szememmel (pincemunka) homályos látással – erre azt mondom, ki a napra! Ha módjával is követhetem el – brrr – az untalan nevetésre készt, amikor a családban valaki rákérdez valamire, mit is látunk amott (kérdi az egészséges szem), jómagam meg mondom. Ha már rákérdezett.

Példabeszéd képe: pl. halászsas ereszkedik a vízre. Ó, nemigen látom. De tudom, mit látnék. Egy-két koordináta pösz elegendő. S ha javul látás – se mondhatnék egyebet ennél.

Ah s vidámságképp küldenék egy tropikus esőerdei fölnézést a kertből (ámbátor legkevésbé izgalmas, mert emitt kerti hűvösb, alsó szakasz). Jóféle fácska, jelentős méretekkel. Banánnyi levelek, virága még várat, megtartsa az ág, hisz emez is vagy 30 cm-es, súlyos viaszcsupor.

A kifejlett levél méter felett.

2024. május 11.

S Palim, megértő elnézésed kérem tegnapi, csapongó mondatömlenyért: igen kimerülten írtam, hullottam hamar az ágyba, de hálisten, ma szelídebb napom lesz, főzéssel, takarítással stb.

Öleléssel, Attilád

2024. május 11.

Kedves Attila, „ömlenyed” jóféle, mint méteres levelű fácskád. S nézem a képet, a betelhetetlent: nálad is kék ont zöldet szüntelen. Orvosokról ne beszéljünk, vagy mégis. Volt idő (Te még nem éltél /!/), a Tanértben dolgoztam, s megtudtam, hogy valamelyik pincemélyben holttesteket főznek ki iskolai csontvázak céljából (akkor még nem volt ez a műanyagdömping). Mostanában reumatológusnál látok akkori kifőzéseket talán: igazi gerincszekvenciákat (amúgy a Te gerinctövedhez hasonlókat: sacrum) és főleg kezet. Mindig elcsodálkozom látványukon, hogy milyen tökéletes szerkezet egy ilyen, és igen, gyönyörű. Lehetetlen nem beleképzelnem egy zongoraművész játékát (mondjuk Beethoven Waldsteinjét vagy Schumann C-dúr fantáziáját). Ezek a kezek játsszák. Rég holtan is. Elnézés pedig semmi – a költészet ilyen, kitárulkozó és benső. Baráti. Rendíthetetlen szikládról pedig jut eszembe egy ikaroszi versem, itt küldöm baráti fénykarikázással: Pali

Ui.: Muszáj még megállnom „túlnőni” igéd mellett. Sűrű pislogással (és szembenézéssel) egy időre eltűnnek a rendkívüli fényjelenségek. Megfigyelésnek és talán bemelegítésnek is felfogható.

Omlásban

Falakat ledöntő
égzengés,
kőalak, omlásban
nézek szét.

Kő-asszony, kő közül
nézek ki:
sápadt és szomorú
mindenki.

Heves elmúlás
görcsétől
föld remeg, ház omlik,
test szétdől.

Palota, erős vár
leroskad,
ki épít: eleve
romot csak.

Nem lehet, meg sem
születhet,
csak amit vége már
kikezdett.

Csak ami lehullhat,
az áll még:
ami nincs – ami van,
csak árnyék.

Így épít, kit a perc
lerombol,
arcot még, sorsot már
a romból.

Nem tudja, holnapot
megér-e,
így tekint oromról
a mélybe.

Útját a légből ha
kivájja,
röpteti két szárnya:
bukása.

2024. május 11.

Köszönlek. Jeles, finom – úgy közvetlen, mint nagylélegzetű mondatok. Ó, matériává sűrűsödés, ülepedés – lélek, mit lélek lelkesen érint (súlyok súlytalanítása). Mj. jóízlés zenejátékait említetted föl szemléltetésképp. Vers: tűpontost idevág, egy tartalom s kifejezés. Kőbe vésettek e sorok, úgy is szólnak, azon a lágén. Tanérti kifőzde (no komment) – ami a műanyagokat illeti, nyilván nem vagyok rajongójuk, persze egy efféle polimerlánc-monotonitás, automatizmus-ötlet is természetestől csent (pl. cellulózok).

A kortárs ily-oly piktúra matériáin is el lehetne tűnődni, pl. szemben a gyártók átlátszó propagandáival, az igencsak elterjedt, holtmerev, kirakatharsány akril környezetterhelésén: a tengeri mikroműanyagok közül (ugye a finomabb szemcsék akadálytalan áthaladnak sejtfalon – teszem azt, a 350 μm-esek), a legnagyobb mennyiségben, nem egy-két fejhosszal vezető. Egy máltai monitoring csúcstartói: akril 42,9%!!!, polietilén (17,3%), polipropilén (15,7%) és polisztirol (10,5%). Node ennyit szemétről. Van, amit aligha lehet elszemetelni –

Jeles szemtornát leltél! Mintegy meditáció.

Öleléssel: Attilád

Ps. Küldök egy jeles kéket (mindketten szeretjük e színtartományt) – na ez az igazán nemes festői, kiváltságos kristályanyag. Volt mindig is, mainapság még inkább. Hozzájutni is, nyilván.

2024. május 11.

Kedves Attila, nem egyet küldtél, hanem kettőt. (Attól függ, melyik szememmel nézem.)

Ui.: Ragaszkodnék még a régihez (bal szem), de barátkoznom kell az újjal (jobb). És közben csóválom a fejem. (Nem tudom, melyiket.) Üdv: P.

2024. szeptember 14.

Kedves Attila! Köszönöm a szép föltevést [http://www.naputonline.hu/2024/09/14/rilke-forditasok-zarandokutjan-levelfa-81/]. Gyakran eszemben, hogy Te vagy az egyetlen szerkesztő, aki az összes (az Online-összes) anyagát átolvasod. S hogy hogy’ bírod? No meg, ha már így kitálaltam: mindenki ilyen rendezett anyagot küld be mint én? (!) Köszönettel, barátsággal: Pali

2024. szeptember 14.

Igen szívest, Palim. Mobilról, gyorsvást: Második kérdésedre válaszom. A rendezettség, tisztázottság: mainapság ritkásabb erény, s gyakrabban, mintha elválna az ötletbörzés alkotó, kutató mozgásmintáktól (képi, gondolati, ritmusbéli stb. megragadás – légyenek bármily sikerültek). És ez olykor úgy igaz járatosabb (akár futtatott) szerzőkre, mint laikusokra: ahány színhosszára palettának.

Tehát mindig üdítő öröm egy olyan munka/munkavégző, amely/aki nem lomposan jár. Sem esik szét, ami egy.

Ami az elsőt illeti. Nehéz ügy. Régebben játékosabban, könnyedebben ment, nem is terhelődött ennyi rám (s mellette csurrant saját alkotóidő is). Még ha csupa világremekműből állna e szüntelen kígyózó sor, fojtogató lenne tömege, egyéb, mindennémű járgányos malomhúzás mellett, mainapsági mentális klímán. Ez pillanatnyi helyzet – állni kell lelkiismeret szerint (emez meg zsigeri alapügy).

Meleg öleléssel, Attilád

2024. szeptember 14.

Kedves Attila! Présben. Gondolom, ez a helyzetedre leginkább jellemző kifejezés. Egyrészt budai laboratóriumodban, másrészt a villányi Akasztó-dűlőben. Az elsőhöz hozzátenni csak kivételesen szeretnék, elvenni belőle pedig aligha tudok. Úgy tűnik, a kettes Gyurink életében bűvös szám (az Online napi kettőjére és a Cédrus páros kötetbemutatóira egyszerre gondolok – így tudja csak ledolgozni a kiadások alig elképzelhető nagyságrendjét). Hanem a másik annál édesebb lehet – a szüret mustja. Bár a munka – tudom – a szőlőben is kemény, s az eredmény ebben, a szerkesztői munkában is az, gyönyörűséges. Elkényeztetsz bennünket. Ez köszönetnek, úgy tűnik, vajmi kevés, ugyanakkor mondhat-e többet a szerzőnek egy olvasó? Érte történik minden. (Ha nem az isteneknek!) Folytonos köszönettel és baráti öleléssel: Pali

2024. szeptember 14.

Köszönöm jó szód – na meg emellé sok minden, háztartási ügyek, szokásos polgári állás is. Must már tavalyelőtt se készülhetett: 1. aszály, 2. kártevők, 3. szüretelő borzok, madarak stb.: a szőlő állandó ottlétet kívánna, adott esetben extra permetezésekkel. Kerítés és ottléti emberszag híján pedig nagy vadátjáró a terület. Mindezt nem panaszként mondom (teszem, mert ilyen a természetem, a negatívumokon meg vonom vállam, mert valahogy nem hozzám tartoznak), csak szimpla tények végett. Fiamnak is mondtam volt utóbbi szőlőmunkakor: ez itt becsületbeli ügy. S közben együtt, itthon vagyunk (beleértve nagy csavargásaink, kalandjaink a hegytől környéki horvát területekig).

Öleléssel: Attilád

2024. november 13.

Kedves Attila! Olvasom-nézem napi feltevéseidet s ámulok. Micsoda teljesítmény csak ez is! S milyen remek, hogy csak egyet említsek, a „Halmai-vázlat”. Ki készítette? (Szerényen hallgatsz róla.) Jómagam, most, nem hallgathatok. Szerényen hívlak kötetbemutatómra a mellékelt ábra szerint. Örülnék egy ottani és akkori találkozásnak. Barátsággal: Pali

2024. november 13.

Kedves Pali! Mindenekelőtt: gratulálok a könyvkötött (helyénvaló foglalat) újszülötthöz! Lestem meghívót, mikor is (persze közben akárha paszpartu Escherje se kerülte – nyilván! figyelmemet el – szemem előtt lévén, ugye). Mosoly – Jó, hogy ennyi idővel előtte jelezted, persze a Suhai név eleve magára vonja figyelmemet – irodalmi becsbeli, jó okkal. Visszavonultságom ide-oda, jelzem látogatói pozitív igenemet (ha ennek akkor valami útját nem állja, hisz holnapi napig se látok).

Halmai-vázlat? Nyilván az a fránya ezerkarú követte el, aki napra nap a többit, summa, maga jóérzése szerint. S hogy készítette, törölte gépéről, további naputas teendőktől ne foglaljon tárhelyet. Persze gyorsabban s hasonlítatlanul jobban dolgozna pemzlivel, tussal, kézzel (de marad a legbutább gépi s mégis! Don Quijote-i manualitás). S vele – brrr… masinai – sok idő. Meg hát ez ügyben: húz egy határt, se szeri, se száma bolondos dajkálást illetőn.

(Hallgatás? Lányom pl. úgy nőtt fel, hogy rengeteg ügyemet meg se osztottam vele – elvoltunk, s igen bensőségesen, annyi minden mással. Minap hív, Apa, ez… rátalált egy negyedévszázados, szimfonikus költeményi „liliomhullásomra”, egy terebélyes nagyzenekari ciklusból. Sok kitűnő, ifjú klasszikus zenész állt érte össze. S kérte, egyszer osszam meg vele – mind magát a történetet, s annak zenedarabjait illetőn. Ha meglelem valahol, s idő is akad rá…)

Már csak így van ez. Történik, aminek kell. Csak természetesen, magától értetődőn essen.

No, fejezem sebte mobilpötyögésem,

öleléssel: Attilád

2024. november 14.

Kedves Attila, örülök eljövetelednek és reménykedem is benne. „Ezerkarú” – róla (a tibeti buddhizmus e rokonszenves alakjáról) a következőket olvasom a hálón:

„Csenrézi, az együttérzést, a nem megkülönböztető, elfogulatlan szeretetet és könyörületességet szimbolizáló istenség. Sakjamuni Buddha tanítványa volt, mestere előtt nyilatkoztatta ki a Szív Szútraként fennmaradt bölcsességét az ürességről. 7-féle ábrázolási módja ismeretes, legelterjedtebbek ezek közül az egy fejű és négy kezű ábrázolás, de elterjedt az ezer karú is.”

Hogy miként tett szert rájuk, erre meg a következőket találom:

„Az ábrázolás eredete, hogy megfogadta, mindaddig nem pihen meg, amíg minden érző lény meg nem szabadul a létforgatagból. Miközben azon igyekezett, hogy minél több ember panaszát meghallgassa és megértse, a feje tizenegy részre hasadt szét. Ezt látva Amitábha Buddha tizenegy fejjel ajándékozta meg, hogy könnyebben megérthesse a szenvedők panaszait.

Miután felfogta a panaszosok szükségleteit, Csenrézi mindenkit megpróbált elérni, aki segítségre szorult, azonban ezúttal a karjai törtek darabokra. Amitábha ismét a segítségére sietett, és ezer kart adott neki, hogy segíthessen a szenvedők sokaságán.”

Mindezt most rád értem, kedves Attila. Tudjad, mostantól Csenréziként tekintek rád. Ez vagy: a szenvedők és segítségre szorulók jótevője (!).

Lányod „találmányáról”: a Föld pedig gömb alakú, bármit teszünk, visszatér hozzánk. Csak győzzük kivárni.

Barátsággal: Pali

2024. november 14.

Ajjajjajj, szegín fejemnek – e Pothigai malainak. Jóllehet, a Potalaka szó kedvesen csendül.

Ölellek meleg szeretettel: Attilád

A kiváló

(Egy mészkavicshoz)

Szerelem, Te láttad.
Vakító partod,
hegyek születését;
aljból nyiladozó arcodon
pigmentek polipkertjeit.
Piramidionodon,
mint elsőként von
aranyba a nap:
pattanni lenn,
folyó párakígyóján
az ég vízililiomait.
Hogy válik, úgy gyűlik
veled ide minden.
Te vízből született,
amint tűzbe vettettél,
az oltott por:
kifehérült holtak,
szülőházak vakító
vakolatai. Delphoi
omphalosza,
Pompei ahány
kavicsmécse,
csillagzó járdák
macskaszemei.
Kezek, lábak,
szitkok és imák:
megannyi rajz –
alap s a sír,
küszöb, szeglet,
oltárszobor; kátrányba
fojtott murvák.
Te arcba vetett,
te tiszteletül helyezett.
S magad, aki nem voltál,
csak csepp kövecs,
kimeríthetetlen tár,
ásványi trigonálisa
a születő fénynek.
Érák ékessége,
freskók kristályváza.
Csengő magasság,
nyiladékán vacoknyi
muraria-fészek.
Hegymélynyi cseppkő,
csönddel mért idő.

Csendülj, Gyönyörűm,
kacagó fogadon!

2024. november 14.

Kedves Attila! Olvasom Hamannban, hogy – amit egyébként tudunk – a nyelv és a pénz egyenértékesek. Mindent ki lehet rájuk cserélni. Én – versedet olvasva – arra jöttem rá, hogy a vers is ilyen. A Minden egyenértékese. S közben tanultam is – ornitológiát. Eddig nem tudtam e szép kis madárról, a murariáról, de most már igen. És a neve (hogy visszatérjek nyelvi rögeszmémhez), a neve van olyan szép, mint a madár maga. Hajnalmadár. (És persze a versed.)

Köszönettel, barátsággal: Pali

2024. november 15.

Csodálatos, monotipikus faj… úgy verdes, akár a pille (mozgáskincs). S szeretem-helyek ékköve. Persze ennyivel ki nem merül elfogultságom. Sem annyi élmény: ahol egy ügy pl. a faj, másik annak biz. példányai (személyesség).

Magyar megjelölésére (mely nekem kivált kedves!, lám, hamar, figyelmest reábukkantál…: a versben, adekvátan, maradtam a murus-os patentnél – no nem mintha a hajnal nem lett volna az).

Nagy-nagy ölelés!

Attilád

Ps.: Nyilván az utóbbit: hajnalmadár (ez volt a „rábukkanás” utáni három pont: figyelmes olvasói, saját felfedezés örömére bíztam).

Nyilván ily – annyi réteg közt – kimondottan szekunder olvasat akad pár a versben – freskóknál a záró kalcitképződés, vagy pompeii utaknál a tigris- v. macskaszemek térkősarkoknál. Stb. stb.

Még egy, utolsó gondolat:

építkezni úgy, hogy minden felmerülő réteg szabadon lélegezzen, egyúttal táncba hozza egyik a másikát – széltében-hosszában, többesen úgy, mint szimpla párosan, dialógusosan s egyéb szólamok ahány résztvevővel – s végül maga a tánc parttalan legyen. Gondolj egy gyöngyre, vagy fényjátékra egy nemesopálon, nézőpont szerint (amely kimeríthetetlen, miképpen, ami épp látszik, az derekasan szintúgy). Még újabb ismeret, még újabb érzés. Örömtágasság.

2024. november 17.

Kedves Attila, nem vitás, a szépség/ek szerelmese és dalosa vagy. P.

2024. november 17.

Lepkeszárnyas integetésem (ha már hajnalmadár ilyfélesége), legyen mondjuk az Apatura metisé: a magyar színjátszólepkéé – olykori, kiváltságos örömeié szűkebb szülőföldnek: honunkban mainapság kizárólag déli határmentéé. Mindamellett, legyen még egy közös, egyúttal nagyívű metszet: amint a hajnalmadár, palearktikus faunatartomány gyönyörűséges képviselője.

Attila

2024. december 14.

…ah, ez meg [szemben a Suhai-kötetbemutatóval] így esett: https://www.irodalmijelen.hu/2024-dec-11-1613/terra-immaculata [HBA írása, a Terra immaculata az Irodalmi Jelenben].

(…)

Korrekt, helytállós estje [a Bábeli feladványok című levélesszé-gyűjtemény estje] volt ez a drága, fényes homlokú Lux-Lúciának (na igen, a hajdani napéj), még egyszer gratulálok, ölellek, Palim.

Attilád

Mj.: Kis, rögtönzött pakkod [az est alkalmából ajándékul kapott] (pár kultúra-emblematika, szeretve gondozott valójában):

Egy – jellegzetesen háromélű, háromszög keresztmetszetű – tavalyi szárdarab egyiptomi papiruszomról (érdekesség: idei hajtásmagasságaik már úgy négy méter felé járnak – nyilván emezek jócskán vaskosabbak –)

Egy hattyútoll (egy robinzonádos szigetöbölből).

Egy toboz a keresztfa fájáról* (emez is egy szigetről – persze emitt a kertben, vagy Tenkesen is akad – ifjabb – tövem).

Kiegészítők: dobozban fátyolvirág, a masnin frissen metszett, kisebb (nagyobb levelek idétlenül festettek volna csomagon) babér-hajtáscsúcs a kertből.

Jut eszembe: tegnap említéd a felettébb ifjú, transzgressziós Adriát (emez szeretett előportája a szívemnek legkedvesebb, földközi-tengeri legmélyebb medencének, a Ión-tengernek, ahol magam leginkább, ujjongón honn). Ó, Hétsziget, Ἑπτάνησα!!!! És a többi és a többi…

Való, Dalmáciát jártam legtöbbször szeretteimmel (szorító tényezők, kompromisszumok).

Két, abszolút félreeső, szűkebb kedvencem mindazonáltal akad itt is (a „már-már majdnem olyan” érzület).

*Sok a művelődéstörténeti fantáziálgatás a kereszt faanyagáról – ahelyett, a közvetlen rögvalót tekintenék (amely, mint mindig, maga a csoda; magyar nyelvgondozásban: micsoda, kicsoda). Ökológiai s használati ökonómiai, felhasználási kézreállás, keresztfai célszerűség (megannyi közt pl. a könnyebb hozzáférés és a – normál esetben – szálegyenesség). Legkedvesebb fám, az aleppói, ritkább nevén jeruzsálemi fenyő. Bőségesen nő szerte a Mediterraneumban, s a hőnek legkitettebb, arid terekben, hol bármi más, eltekintve a mannakőrisektől, kiég (akár egy délszaki bánya lángoló hőkatlanában is). Mítoszilag kedves egybecsengése Attisz pinusával, de az ugye feketefenyő, s talárosan komoly, mint általában a fenyvek. Az aleppói viszont: nékem az egyetlen: gyermekin vidám. Légies, könnyű, aranyzöld lomb, napfényátragyogta erdejeik, s az a szívbemarkoló illat!!! (kimagaslóan a legmagasabb gyantatartalom, kövéren csurog, esőz). Mindamellett a mannakabócák legkedvesebb „énekfája”.

2024. december 14.

Kedves Attila! Nagyon örültem jelenésednek. Ajándékodat, mondtam már?, kitüntetésszámba veszem. Köszönöm szépen. Legyűrtem a kísértést, hogy a hattyútollat kivegyem tokjából és vele bármikor is írni merészkedjem. (HBA-nak fenntartott írószerszám – a Terra immaculátára is gondolva.) A babért eltettem, vagyis óvatosan kiemeltem kötelékeiből – a vízben most láthatóan jobban érzi magát. A papiruszt, bevallom, egyiptominak véltem – ezek szerint ez is arborétumodat gazdagítja, miként az Aleppói fenyő is (ahova, Aleppóba most egyáltalán nem kívánkozom). Krisztus keresztfája? Erre bizony nem gondoltam. Arra viszont igen, hogy „pakkod” kézműves remeklés. Köszönöm, külön köszönöm ezt is és barátsággal ölellek: Pali

Ui.: A mellékelt képeket volt tanítványom, Bándy Viktória készítette.

Kovács katáng Ferenc, Hegyi Botos Attila, Füleki Gábor, Erdélyi György, Alszászy Gábor

2024. december 15.

Drága Palim, már csak természetes, legközvetlenebb szeretteinket magunk közelében szeretjük tudni… s túl írásvetőkön, tekercseken: a Nílus ringatta bölcsők szárfonata, a messze letűnt Wadj-wer palka-birodalma, nyíló tekintet fölött a légkönnyű papiruszernyők csillogó fényjátékai (valahonnan őrzök magamban egy ily, időtlen, elevenbe vágó képet) – ó, bizony hogy ide tartoznak. Túl mindennémű, pajkos certamenen (ti. virágok vetélkedése) – föl nem merül – hisz amire a figyelem nyílik, amaz maradéktalanul, szívcsordultig betölti. Ha már erretájt, víztükrön nyilván kék lótuszostól (emez persze délebbi folyamszakaszú élettéri társulással).

Egyiptomban nem jártam, Szíriában sem, amott a pillanatnyi helyzetet meg végképp hagyjuk (az alapjáraton nyüzsgő emberforgatag eleve nem alkatközeli, persze egyből lelnék félreeső, „kontakt” helyet, együttlét-időt) – Európét életemben el nem hagytam. Mindazonáltal megható megjegyzése volt egyszer Z. Tibor barátomnak, mikor épp Dél-Koreában járt, valami költői díjat átveendő, s jómagam fölhívtam figyelmét, ha lehetősége reá, éppeni szűkebb térségben arrafelé mit nézzen meg: hogy „teneked nem szükséges bárhová menned, hozzád minden odajön, ott van melletted”. Van benne igazság, amint abban is, hogy bárhol járván – HÁLA! – valahogy reám találnak adott élőlények, örökbe feledettségek, érintetlenségek, eredendők.)

Nyilván kihívás volt papirusztőhöz jutnom – végül egy törpésített kertészeti változat talált rám külhonból ideutazón – már csak azért drukkoltam, hányja le magáról a picire „nemesítés” béklyóját: legyen az, aki, eredendően, az az óriás: és – Istennek hála – egy-két év alatt így is történt.

Túllendültem szókkal ily-oly, szűmeleg elfogultságokban (köszönöm a fotókat, szokásosan megnevettető gesztus-karikatúrái tevékenykedő perpetuum mobilitásnak, még jó, hogy mozdulatlan bámulóidők ugyanúgy tarkítják, aminthogy az is, fénysebességen túl másként fest a mozgás).

Miképpen köszönöm figyelmes, érzékeny szóid, térülök napi penzumaimhoz tovább – öleléssel:

Attilád

2025. január 26.

Kedves Attila! Versedben ott az egész filozófia- és matematikatörténet, szinte az egész, Püthagorasztól Leibnizen át Georg Cantorig. És mégis vers minden elméletieskedés nélkül – HBA-vers. Ha valóban meg akarja érteni, tanuljon a olvasó, a versfeladványt Te már megoldottad, méghozzá költői eleganciával. Gratulálok barátsággal: Pali

http://www.naputonline.hu/2025/01/26/hegyi-botos-attila-a-muvelet-%f0%9f%97%9d/

2025. január 26.

Cantor! Miket nem olvasol, Palim! Főhajtás. Igazak neves említéseid egytől egyig (óhatatlanul eszembe kellett jussanak, persze ahogy megannyian, akár Hippaszosztól Robinsonig – sokaság). Több ezer év jóleső villanat alatt. Matek, ontológia, esztétika, etika stb. S ez is való: aligha puszta elméletek építőkövein gyújtva. Tanulni – helyénvaló szó.

Áldott vasárnapot!

Illusztráció: Hegyi Botos Attila-portré (Szőcs Tekla fotográfiája)