•
Gólem
sárga busz, rozsda, egy csavar,
nagypapa vérében a méreg,
combján a hüvelykujjnyi mély seb,
aztán a fűrész, a jaj
összefércellek, angyalom: belőle,
az amputált lábból,
keringő gyászból,
ahogy a földútra kihajtva
tekerem körbe-körbe
a bicajt a
zokogó végtelenbe,
végtelen zokogásba,
míg el nem hallgat
porból és könnyből formázva
kiagyagozlak, kiagyallak,
angyal
ragasztok neked szárnyat
fekete enyvvel,
szilánkos vér az alváz és a tengely –
ez a járat,
a negyvenkilences,
most már örökké ilyen lesz,
ahogy mi is ott, a suli előtt
várjuk még a védelmezőt
összetákollak, angyal,
gyere, hozd
a nagy szürke dobozt,
amelyben a mamit
elvitték aznap, valamint
ott az éjjel
remegő kézzel
kiürített gyógyszeres tégely
és a hajnal marasztaló siráma
hiába
angyal, elkészültél:
mostantól te vigyázz a
végtelen csenddé terpeszkedő világra
Woolf 2
be sem csapódott
sőt
fel sem süvített
gyermekem felsírt egy
pillanatra, boldog
mosolyt tettetve a szirtet
figyeltem: fel sem süvített
még, be sem csapódott ‒
mégis: mosolyt tettetve
a kibírhatatlan hallgatag
szirénát némán visszhangzó falak
közötti űrben pakoltam egyre
zsebembe szilánkjait a napnak ‒
s a tömött nagykabátban ‒
mint halk robajjá foszladó alakzat ‒
a tengerbe sétáltam
lencsén a felhők
miért is nem távcsövet? olvassa a gyermek
a kezdő csillagászok
útmutatóját, önérzettel követelget,
míg figyeli: az unhatatlan végtelen adásban,
fényszennyes éjszakában,
sugárzó förtelemben
hogyan gyűrődik egyenetlen
vonalba sokaságod,
ó, csillagleplű ég!
helyette a spanyol festészet
évszázadai, a szenvedő test tömény lírája,
albumnyi csábító halál, alázat,
nyúlt arcú, tömpe jóság
kérdem, miért nem a távcső?
miért a „neked mindig valami más köll”?
igen, a kín,
még akkor is, ha rím:
a minden irányba feszülő/feszített szentek,
a gyermek
fejében születő eretnek
vágyak,
mikhez fel nem ér a köz szemérme:
hogy kalodába zárnak,
kitesznek, íme, közszemlére,
ez a rímtelen kínokból fakadó, altató mámor
helyette most egy használt készülék,
s a tükrén át homályló
pompátlan puszta ég:
csillagok helyett a felhők
éveid, reményre fűzve,
leperegtek, akár az űrbe,
és továbbra is tükrön át látod:
kibetűzhetetlen laboreredmény
az égbe meresztett lencsén
a te csillagvilágod
miért nem a csillagokat? lehetne,
hogy megtörjön
a szeretetlenség vasfegyelme,
s örökre kitudódjon,
könnyeim hályoga:
lencsén a felhő,
égen az ujjnyom
