Ágoston Tamás: Három vers
Éjszakai látogató
Egy kucsmás férfi járt itt éjszaka.
Ordibált, káromkodott,
megdobta kővel az ablakot.
Ropogott fekete bőrkabátja,
láncon rángatott kutyája
nyüszített.
A fészer előtt lehajolt,
kezében akkor már fejsze volt,
háromszor az ajtóra csapott.
Lapultam, mint penész a házban.
Körmömmel a falat kaparásztam,
az omló vakolatot. Lehunyt szemmel
imádkoztam a pálmafamintás
függöny mögött: menjen el.
Mikor eltűnt, felkaptam Bencét
a járókából s megöleltem.
Ez megnyugtatott.
Boldog voltam, hogy nem vagyok halott.
Ültem a hideg konyhában,
mint polcon a por,
hétfő reggel volt,
az asztalon kés fénylett.
A pohárban lefejt anyatej.
Megölt gyerek
Kihajított a hetedikről,
mint vízkereszt után a karácsonyfát.
Honnan tudtam volna, hogy megöl?
És miért nem ölte meg ő is magát?
Nem volt bennem félelem, bánat.
Járni, beszélni – ülni se tudtam még.
De szerettem édesanyámat.
Apát is: a ház dühöngő istenét.
Nem tudom, miért szólalkoztak össze.
Apa tombolt: verte anyát, ütötte.
Aztán megragadta a lábam.
Felemelt. Megnézett. Vitt az erkélyre.
Felgyorsult, ahogy kiért, a légzése.
Szinte sírt – nagyon megsajnáltam.
Tanács
Nem volna jó, ha megtanulnád,
miért sírnak a falban az urnák,
miért hallgat a szárnyas szolga,
míg tart a teremtés horrorja.
Nem volna jó, ha észrevennéd
a zúgás mögött a tenger csendjét,
s az ablakod előtt fénybe tartott
almává fonnyadt istenarcot.
Ágoston Tamás a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Jozef Bolf Zuhanás c. festménye
Cimkék: asztalfiók, cédrus, vers
