Füleki Gábor: Zengőkövek
Posztmodern tündérmese? Fantasy-regények és filmek századaiban élve, e műfajokkal érintkezve különleges színfoltot képvisel Toót-Holló Tamás igencsak vaskos regénytrilógiája, A Garabonciás Könyve, mely a Napkút Kiadó gondozásában látta meg az éltető Napot s számít Nap-szemű olvasók éber, metafizikai orientáltságú figyelmére. A mű sokszoros tájékozottságot kíván a befogadótól: ősmagyar regék szálai, népmeséink motívumai, népdalaink formakincse, táltoshitünk rekonstruálható építménye ötvöződik itt mozaikszerűen szerves egésszé az ókínai univerzalizmus, konfucianizmus és taoizmus bölcseletével, s egészül ki az egzisztencializmus világlátásának ízeivel. S mindehhez negyedik főelemként a rock and roll egyes irányzatainak e komplex szemlélethez való hozzákapcsolása járul.
A trilógia három, önmagában sem csekély terjedelmű, és egymásra már címadásában is rezonáló részből áll: Üsse kő (2012, alcíme: Mámor, Mágia, Magasság), Három a kő (2013, Tisztelet, Tartás, Teremtés), Gördül a kő (2014, Rím, Rítus, Ritmus). A már alliteráló alcímeivel is emelkedett hagyományt, pozitív energiákat sugalló mű felvezető idézetei irodalomtörténeti kontextusba helyezik az alkotást: Weöres Sándor: Bolond Istókjának kulcs-bekezdései, illetve a Pásztor Bélával közösen komponált Weöres-vers: A garabonciások énekeiből, továbbá Nagy László, József Attila, Pilinszky János, valamint együttesek: Sziámi, Trabant, Vágtázó Halottkémek és Rolling Stones-citátumok iniciálják a művet, melyben egyébként a továbbiakban is gyakran idéződnek, sok más szerző társaságában – a mű ugyanis különösen gazdag szószövetébe szervesen integrálódó vendégszövegekben.
A mű fejezetcímei mindig szólásszerű álikerszók: Ággal-boggal, Sebbel-lobbal, Hébe-korba, Térülve-fordulva; melyek már a művön végigvonuló gondolatritmus-hullámzást sejtetik. A fejezeteket tekintélyes, az intertextusokat részletesen idéző-parafrazáló többoldalas végjegyzet-apparátus követi.
A regény nagyformáját a fejezetek váltakozásának ritmusa adja: a cselekményt tovagördítő főfejezeteket művészi igényű fényképek tagolják és zárják: általában tájakat vagy a természet apró csodáit: növényi terméseket, jégkristályokat, köveket örökítenek meg.
A fejezetekbe mellékfejezetek ékelődnek, melyek általában a táltosvilág, a dobrokolás és a rock and roll extázisuk hasonlóságában felismert összefüggéseire világítanak rá, részleges önállóságukat eltérő betűtípusukkal is jelezve. E középkorvégi kódexírásra visszamenő 1431 Humane Niccoli betűfajta, gótikusan kurzív szépsége ellenére számomra meglehetősen nehezen olvasható, s bizonnyal az idősebb olvasók szeme elé meglehetős akadályokat gördít.
A regényfolyam indítása tipikusan népmesei: ,,Hol voltam, hol nem voltam.”[1] E toposznak a szövegtest tipográfiai normál értékénél nagyobb betűmérete figyelemfelhívó, és fontos nyelvtani eltérése is: az általánosan ismert fordulat egyes szám harmadikból egyes szám első személyűvé változik, jelezve, hogy a garabonciás, a főszereplő egy személyben lesz maga a narrátor is. Az ellentétező gondolatritmus versszerűen gördül tovább: ,,Hogy higgyem is, ne csak lássam. Hogy tegyem is, ne csak várjam. Aztán meg ágról szakadtam. Tetejetlen fa ágáról. Hetedik ég magasából.” Azonnal látható a magyar szólásmondás-kincs szövegbe-építése, jellegzetesen rövid tőmondatokba integrálása.
Ugyanezen az oldalon már a másik jellemző ős-forrás, a Tao te king megidézésével is találkozunk, mégpedig annak legszemélyesebb, huszadik versével, vonatkoztatva az épp ágról szakadó garabonciás élethelyzetére, létbe vetődésére: ,,Azóta csak forgok az áramlásban, mert nem lel szilárd helyet a lábam. Azóta csak örvénylő tenger ragad magával, mert sodródom, nincs megállásom, s állni sincs már hol megállnom.”[2] Ez az első intertextus – akárcsak az őt követő tetemes számú többi – a fejezet végén, a szerző által részletesen taglalt Moréna című fejezetben végjegyzetelődik.
Ezek a morénák – szöveghordalékkúpok – a mű nagyjából egyötöd részét teszik ki, és széles rátekintést nyújtanak a szerző kultúrtörténeti-irodalmi tájékozódásaira, egzisztenciális érdeklődésének irányvonalaira, melyek a mű szövegében sokszálúan tükröződnek. A szövegbe integrált és a végjegyzetben megidézett vendégszövegek között egy oda-vissza áramlás is megindul, sőt – ha az olvasó ismeri azokat – az eredeti szövegek között is harmadik, negyedik irányban (vagy még tovább gondolva, az eredeti nyelvű szövegek között), annál is inkább, mivel a szerző egyik esetben sem idéz szó szerint; legalább egy-két szóval megtoldja, grammatikailag átformálja vendégszövegeit; így kötve-építve őket regénye szövegszövetébe.
Milyen bölcseleti-irodalmi territóriumok azok, ahonnan Toót-Holló eszmét, életserkentő útmutatást merít, milyen gondolatvilágok rezegnek együtt saját írói univerzumával? A leggyakoribbakat lajstromozva: a kínai taoizmus alapművei, úgymint: Lao-ce: Tao te king (Weöres Sándor klasszikus fordításában), Csuang-ce: A Virágzó Délvidék Igaz Könyve, Lie-ce: Az Elomló Üresség Igaz Könyve, Wen-ce műve, magyar népmeséink sokasága (Csinosomdrága, A szélkötő Kalamona, Az égig érő fa, Gyöngyvirág Palkó, Mirkó királyfi, Tündér Erzsébet, Bíró János), ráolvasásaink, népdalaink, népballadáink – különösen a Kelemen kőműves, de felbukkan itt a nganaszan teremtésmonda ( mely rokon népünk sajnos immár a nyelvvesztés stádiumába került), és a jász-alán hősköltemény a Nart-eposz is. Idéződik a Prédikátor könyve, Lukács evangéliuma, a Kalevala és Nietzsche Zarathustrája is. Ez utóbbi mint a modern válság-létérzés tudatosulásának egyik, egzisztencialistákat előlegező alapműve, életfilozófiaként az elidegenedés egyre égetőbb kérdéseire adott egyik lehetséges válasz válik fontossá a garabonciások létfeladatában.
Gyakran, szinte észrevétlenül épülnek be a textusba a későbbi egzisztencialsta filozófusok – pl. Heidegger alapfogalmai. A citátumok jelentős részét ezek kívül pedig az elidegenedésre szintén válaszokat megfogalmazó alternatív, underground rockegyüttesek szövegrészletei teszik ki: Rolling Stones, Trabant, URH (Müller Péter Sziámi szövegei), illetve a Vágtázó Halottkémek (Kolozsvári-Grandpierre Attila szövegei), továbbá a Csík Zenekar-Quimby, Arcana, Anathema.
Az intertextualitás mesteri szövésén túl a regény prózapoétikája is figyelemre méltó: a belső illetve sorvégi rímeken túl gyakoriak az ősmagyar verselést idéző alliterációk is: ,,Kövek koccanásába kócolódtunk”[3] Gyakoriak a párhuzamok, ellentétek, nyomatékosító ismétlések: ,,Itt él bennem egy Csinosomdrága, de itt él bennem egy Rontó is.”[4] Jól mutatja ezt a szövegformálási eljárást a garabonciás főhős bemutatkozása, önjellemzése, illetve tündér-párjának bemutatása: ,,A kincsőr én vagyok. A tündér volna ő. (…) Mások előtt hát többnyire csak Pásztornak szólítom, de ha találva találom, akkor inkább Pillának hívom. Ha hozzám fordul, engem ő is Pásztornak nevez, ám ha netán találva talál, akkor máris Talizmánnak titulál. Ha pedig szeretettel évődve pécézi ki magának minden létező vétkemet, akkor történetesen Gubancosnak nevez. (…) Ő erdei álomtündér, én pedig kőszáli kincsőr vagyok. Holott ez is csak annyi, mint a világ vándorának lenni. A tetejetlen fa kilenc ágának egyikéről elhullajtva lenni. Ágrólszakadtnak lenni, s szakadatlanul is egyre csak megszakadni. Hogy engesztelhetetlenül és menthetetlenül idegenek legyünk az ég alatt.”[5] A gondolatoknak e jól észrevehető ismétlése, varázsige-szerű regölése különös, elzsongító, tengerhullám-fodrozódásra/ringatózásra emlékeztető szöveghangulatot szül. Ez a lelki hullámzódás engem személy szerint Debussy mikrováltozások során továbbszövődő, oldottan kiegyenlített zenéjére emlékeztet.
Az eposzregény e ráérősen komótos mondatformálása, időhatározószókkal, módosítószókkal telített, redundáns stílusa a szöveg folyamatosan jelen lévő, ősvilági-túlvilági időtlenségre utaló jelzőrendszere: ,,ám ha netán”, ,,aztán egyszer”, ,,történetesen éppen”. Különösen gyakori az ,,is” szócska előfordulása, a kozmikus egyidejűség jelzőpóznáiként tűzdeli tele a regényeposz szövetét, oldalanként akár húszszor, huszonötször is felbukkan a toót-hollói mondat jellemző elemeként.
A fenti, regényeleji kulcskijelentések tüzetesebb vizsgálata máris rávilágít a szerző szövegvilágának alapvető jellemzőire. Az említett három nagy eszmeforrás: magyar mitológia, kínai hagyomány és az elidegenedés fogalmai szerves egységbe forrnak. Egyértelműen a magyar néphagyomány fogalmai vagy abból eredeztethetőek: kincsőr, tündér, Pásztor, Pilla, Gubancos (rímelve a Garabonc szóra), tetejetlen fa.
Magyarázatot kap ,,ágrólszakadt” szavunk: a világfáról, a teremtetlen, isteni létből evilágba ereszkedő-zuhanó emberi lélek – jelen esetben Gubancos, a garabonciás – jelzője, a regénytrilógia gyakran visszatérő alapszava, remek találat, mert utal egyben az alászállásra – és itt máris konnotálódik, mint életfilozófiai jelenet Nietzsche Így szólott Zarathustra című művének bevezetése[6] – továbbá a szó mai jelentésével (szegény, nincstelen) rezonálva az ágról szakadás: metafizikai elszegényedés, kifosztottság; elszakadás a túlvilági lét teljességétől, egyfajta evilágba bukás, akár büntetésként, akár önként vállalva történik. Ez megint egybevág az elidegenedés fogalmaival: az ágról szakadás nem más, mint a heideggeri létbe vetettség toót-hollói fogalommá alakítása az ősmagyar mitológia jegyében, remekül ötvözve a két, egymástól több évezredes távolságban született, lényegében mégis érintkező kifejezést.
Megjegyzendő továbbá, hogy a nyelvtudomány szerintt ,,ágrólszakadt” szavunk a középkori jogszokásból ered: ha a felakasztásra ítélt súlya alatt letörött az akasztófa, az ág, és életben maradt, akkor az ítéletet végrehajtottnak kellett tekinteni, és az elítélt kegyelmet kapott; élhette tovább ágrólszakadt életét, hiszen a kivégzés traumáját átélte, s azután talán egész életét átértékelte. Metonimikusan érintkezhetett ez a kifejezés esetleg az akasztott személy nincstelen, tolvaj, gyilkos – mindenképpen társadalmi perem-lény – voltával, s így vette föl aztán a szó ,,szegény” jelentését. S vajon nem perem-lény-e minden ember, minden földi lény az univerzum anyagvilág feletti ős-teljességéből, számunkra csak pillanatnyi felemelkedésekben megsejthető tökéletességéből kitaszítva? Nem vagyunk-e mindannyian a kali-juga végső szakaszának harapófogójában vergődő páriák elidegenedett hipermodern plázavilágunk mátrixában?
Világvándorok, találhatjuk válaszként az idézett sorokban, a vándor, mint ősi toposz, mondhatni népmesei vándormotívum, a világlátott vándor, aki sokat tud, sokat látott, táltosi, akár isteni képességekkel is rendelkezhet, sőt, akár álruhás isten is lehet: gondoljunk csak Wagner Tetralógiájára: Wotan főisten a Siegfriedben mint Wanderer, Vándor járja önmaga által teremtett és csőd felé tartó világa tájait. A vándorlás létbizonytalanság, marxi gyökértelenség, instabilitás: az egy helyben élők gyanakodva tekinthetnek rá, de segítségének hasznát vehetik: gondoljunk a Máté Imre: Yotengrit című könyvében emlegetett rábaközi vándorborbélyokra, vagy Wass Albert: Hagyaték című művében feljegyzett, Erdély erdeit, falvait járó gyógyító táltosokra, Isten embereire.
Az idézetben az ágrólszakadt szó szójáték-formába is öltözik, de Toót-Holló minden szójátéka komoly: egzisztenciális tétje, súlya van. Ágrólszakadtként szakadatlanul meg kell szakadnunk, azaz, ha a táltos-garabonciás vállalja azt, hogy leereszkedik a földi világba, és ott, azt előremozdító-emelő tetteket hajt végre, akkor számítania kell arra is, hogy küzdelme rengeteg energiát emészt majd föl, amelyben majd ő maga is elég, ,,megszakad”, az időbe vetve folyamatosan, ,,szakadatlanul” feláldozódik. S egyben számolnia kell azzal a kínzó tudattal is, hogy küzdelme esetleg hiábavaló lesz, és ő elbukik. Ám nem tehet mást, mint végigcsinálja – mert kiválasztott.
Idegenek vagyunk az Ég alatt – vezeti be az idézet utolsó mondata a taoizmus egyik alapfogalmát, az égalattit (tien xia), mely a földi világ metaforikus megnevezése a Tao te kingben és Csuang-ce műveiben. Láthatjuk, hogy a mondat eleje a huszadik század egzisztencialista terminusait (menthetetlenül idegenek, menthetetlen én) ötvözi a végén szereplő ókínai kifejezéssel, így kötve össze két filozófiai világot háromezer év távolságából.
A mű, szöveg-és eszmeforrásaihoz hasonlóan szintén változatos – hatféle (a kurzív és vastag szedést is beleszámolva nyolcféle) – betűtípusa mindig az adott szövegrész jellegéhez illeszkedik. A könyvben egyébként is nagy szerepet kap a a szövegtagolás szolgálatába állított tipográfia, illetve a fényképek elhelyezése és a fényképekhez csatlakozó idézetek. A borító színei is jellegzetesek: dominál a fekete – utalva az alapvető mélység hollószínére, és ezzel éles kontrasztban álló színek: fehér, sárga, vörös – jelzik a szerzőt és a címet. Sárga-fekete és a vörös-fekete csíkozás az állatvilágban figyelemfelhívó színkombinációk. Éles frekvenciák villannak össze tehát már a borítólapon is.
Tündérek és garabonciások különleges története bontakozik ki előttünk, egy eposzi méretűvé növelt, általános emberi szintre emelt magyar népmese sokágú, mégis egy irányba hömpölygő kibontakozásának lehetünk tanúi. Ugyanakkor a mű tudatfolyam-regény is egyben, egy világtér-méretűvé növesztett én-elbeszélő gondolatritmus-hullámzással tovahömpölygő óriásvallomása; erre az író, kiszólva a szövegből, gyakran utalást is tesz: ,,Ha nem vetted volna észre, most is csak magamról beszélek.”[7] Ezáltal és egyben az elveszett vagy rejtező ősmagyar garabonciás-könyv lehetséges rekonstrukciója is.
Tételmondatok, sarokpont-kijelentések és variációik képezik az elbeszélésfolyam szilárd partjait, olyik magát a címet is magába ötvözi: ,,Mert ha ágról szakadt a szó, ami szó, akkor üsse kő azt, ami kövön is kő. (…) Ráztam a fát, fa rázta a földet, föld rázta a vizet, víz rázta az egész teremtett világot.”[8] Ez utóbbi maga is egy szerelmi kötést kérő ráolvasás parafrázisa, átértelmezve világ- és ember-teremtődési folyamattá. Az első fejezet egyfajta enumeráció is: megismerkedünk a mű helyszíneivel, szereplőivel, melyeket/kiket a világfa levelei rejtenek: ,,Volt egyszer egy fa. Égig ért a hegye, mélybe szakadt a gyökere. Az volt az a fa, amelynek az ágáról leszakadtam, hogy az éjt nappallá téve összeomló kövek haló porából is csak a köpönyegemet szabjam. (…) A tetejetlen fa hetedik magasságában nyíló ágakon minden falevél egy új országot formázott, s minden ország egy új világba takarózott. Annak a falevélnek a burkában, ahonnan aztán egyszer én is ágról szakadtam, történetesen éppen két világ feleselt egymással szakadatlan. Volt egy elevenen élő világ: ezt a hegyek gyomra rejtette. Volt egy halódva haló világ: ezt a hegyek lábánál elnyúló pusztaság rejtette.”[9]
Ez a pusztaság, az Izzó Parazsak Földje, a bolygó lidércek birodalma – a kiüresedett, fényét-egzisztenciális ízét elvesztett modern emberi világ. Vele szemben rejtetten létezik a hegyek üregeiben egy értékőrző, metafizikailag emelkedett világ, a Rejtett Ragyogás Földje: a kőszáli kincsőrök birodalma, akik feketén tündöklő kőfaragók, kőgördítő szerzetek. Ők őrzik a Földneheze Törpék által kibányászott kincseket: aranyat, gyémántokat. A főszereplő, Gubancos tehát kőszáli kincsőr, egyben Földneheze Törpe is, kiemelkedve mégis emberi testméretével; szintúgy garabonciástársa, Göncös, akivel tizenkét iskola elvégeztével a tizenharmadik tudományt hegyi remeteségben sajátították el.
Betelve a kincsek szemléletével, lelki kincsekké válnak maguk is: ,,Mert ahogy a kincseket őriztem, magamat bizony mindig ugyanúgy kincsnek éreztem, ahogyan a körülöttem ékeskedő köveket is bízvást csak annak véltem. (…) a drágakövek fényei közé simulva csakis a fények közé zuhanás a királyságod. A szédület az udvartartásod. A gyémántok eszeveszett lángolása minden kincsed. A ragyogás ragyogása az egyre csak tékozolt örökséged. Mert ha elomlasz, akkor is csupán az vagy, amit érzel. Mit sem törődve azzal, hogy mi végre, s éppen mit végzel.”[10] Ars poetica, teljes lírai önvallomás egy eposzregény expozíciójában.
Az említett tündéri lényekhez társul két, a hegyek kincsvilága iránt érdeklődő, sőt azt megértő, törpetestet öltő lidérc is: Kece és Pőre. Ők három test közül választhatnak: ,,Az egyik test a madártest. A másik test a csábtest. A harmadik test a tűztest. A madártest a kincsek keresője, a csábtest a kéjek lakmározója, a tűztest az enyészet részege.”[11] Választanak: ,,Kece és Pőre a kedvünkért kőszáli kincsőrök testébe zárt kőszáli szerzetekként viselték magukat. (…) Gyomruk volt a folytonos pusztulás, ágyékuk a szakadatlan keletkezés, csontjuk a szikla, agyvelőjük a szél, varas bőrük a rengeteg göröngy.”[12]
A főszereplők nagybetűs írásmóddal kiemelt eposzi jelzőket is viselnek: Göncös a Kövekkel Gördülő, Gubancos a Gyémántokban Lángoló, Kece a Veszendőséget Fájlaló, Pőre az Éjszakát Felajzó, Pilla a Felhőkkel Táncoló. Hatalmas feladat vár rájuk: helyre kell állítani a világ megbomlott-megromlott rendjét. A Mindentudó Érc és a Világonátlátó Kristályok jelölik ki őket, a kincsőröket erre az életfeladatra: a lelketlenség, a létrontás miatt omlottak-omlanak szét a kövek az Ég alatt, ezt a degradációs folyamatot meg kell állítani, vissza kell fordítani, vissza kell adni létsúlyukat, éberségüket, lényegiségüket az Ég Köveitől, mint ideaktól visszakapva. A Földneheze Törpe és az Érc dönt: ágról kell szakadniuk, el kell végezniük egzisztenciális tétű feladatuk: ,,tanítsátok meg a Föld köveinek az Ég köveit.”[13]
A főhősök akarva-akaratlan, sorsukat vállalva-beteljesíteni indítva lezuhannak a világfáról: ,,Úgy szakadtam az ágról, ahogy a fény hullik a tenger mélységes mélyére. Mint a farönk – egyszerűen. Mint a völgykatlan – mélységesen. Mint a homály – át nem derengve. A feladatod így az ajándékod is egyben. Menekülőben vagy, de közben őrző is vagy. Ágról szakadtál, de ezért gyökeret ereszthetsz. (…) ahogy az ezer mérföldes utazás egyetlen lépéssel kezdődik. Úgy szakadtam az ágról, ahogy a Nap is alászáll a mélybe, hogy gazdagnál is gazdagabb csillagként a tenger mögé tűnjön, hogy onnan aztán bevilágítsa még az alvilágot is. Hogy onnan is csak megáldja a túlcsorduló kelyhet, hogy aranylóan árassza szét vizét és mindenüvé elvigye a Nap visszfényét. (…) Hét nap és hét éjjel zuhantunk. (…) az idő folyásából kitörve, de rögvest az idő örvényébe szédülve.”[14]
Lehetetlen nem észrevenni a szövegbe épített Tao te king és Zarathustra-idézeteket. Mindebből könnyen levonhatjuk a következtetést: a kincsőrök, ősmagyar táltosnövendékek egyben taoista bölcsek és Nietzsche prófétájának alakját is magukba ötvözik. Három nagy jelkép, világlátás kontaminációi ők, az egyetemesség igényével fellépő, az univerzális létrontást univerzálisan helyreállítani hivatott kozmikus tudással rendelkező lények, akikben nincs semmi emberi, de az emberi világért tesznek.
Tudós segítőtársuk is akad a zuhanás közben: a törpék adta varázspálca suhintására felbukkan az arany kakastaréj, aki azt javasolja, hogy az Árkok Földjére zuhanjanak; ott még maradt valami az ősi egzisztenciális méltóságból. Földet érésük után az ő tanácsát követve kezdik el keresni az élet borát, amelyet pincéjében az Árkok Sárkánya őriz; ezelőtt találkoznak az Árkok Barázdálta Arcokkal, akik azt javasolják nekik, vegyenek föl földi nevet is. Így is tesznek, új tudással is gazdagodnak: ,,A kövek összeomlása az élő kövek válasza a lelkeket vesztő halálra.”[15] – fogalmazza meg aforisztikusan a lényegi földi tapasztalatot Gubancos.
Ezt követően megkeresik a Beszélő Hegyet, ahol eltemetik a halott köveket, e helyen különös, szinte álomszerű környezetben elénk táruló kőhalmokat látunk: ,,Hófehéren fénylő uszadékfák szarvasagancsokként az égbe ágazódó ágai szegélyezték a kicsiny öböl partját, ahol a partra vetett ágakat valószínűtlenül mélyen kékellő tengervíz udvarolta körbe. A sekély partmenti vízben imbolygóan magasra rakott, keskeny kőhalmok emelkedtek ki a hullámok futkározásából.”[16] Titokzatos, még sűrűbb prózapoétikájú mondatokkal találkozunk a szereplők további kozmikus vándorlása során: a kő ,,ahogy gördült, a Mindenben Benne Rejlő visszatért a Rejtett Ragyogásba. Kövek élei közt is a világba olvadva. A haladást visszavonulással szolgálva.” [17] – érezhetően a tao szellemében.
Felfelé gördülő aranykő vezeti fel a hősöket egy hegyi tündérpalotába, mely mind Weöres Bóbitáját (A tündér = Buba éneke), mind Arany János Rózsa és Ibolyáját – s egyben magát a népmesét, sőt, Tündérszép Ilona történetét is megidézi. A tündérpalota forgó kacsalábára gyémántvesszőjükkel suhintva szólal meg a Föld Zenéje, a zene, mely lelkeket, világsorsokat irányít. Égi kőművesként végezve egzisztenciális főfeladatukat aztán köveket ébresztenek, s egyben önnön lelkük is egzisztenciálisan egyre éberebbé válik. Szavak és hangok az élet irányító erői: ,,Csak a szavak. Csak a hangok. Az ezerszer megáldottak. Az ezerszer feláldozottak. Az ezerszer elátkozottak. Az ezerszer megátalkodottak. A nemszeretem szavak. Az elemésztem hangok. Az elrohadt szavak. (…) Sárkányon lovagló szavak. Táltosként nyargaló hangok.”[18]
Találkoznak később a tiszta-világtalan nyúllal, akinek visszaadják szeme világát egy forrás vize által, s aki hálából egy bűvös kardhoz való, vashegyből származó acéllal ajándékozza meg őket. Ezután hangzik el a Beszélő Hegy tanítása, mely szintén a regény egyik gyakran ismétlődő kulcsmondatává válik: ,,Kettő az álom, de egyetlen a teremtés. Egyetlen teremtésben egyetlen a zengés.”[19]
A következő, Hébe-korba címet viselő fejezet szintén tézis-kijelentéssel indul: ,,Ha az Ég köveitől tanulsz, a mélység kövei közt is otthon vagy.”[20] Azaz: a magasabb létszinteken otthonos lény könnyűszerrel eligazodik alacsonyabb létszférákban. Vajon igaz-e? (Gondoljunk csak Baudelaire albatroszára!) Talán sok-sok gyakorlás, akaraterő és alkalmazkodóképesség kérdése, tanulása és próbája is ez az eligazodás.
Gubancosnak ki kell állni a ravasz Hétrőfösnek, az alsó világ birodalomvesztett királyának próbáit, hogy az megmutassa nekik az alsó világ lejáratát. Aki végül is ezt kénytelen-kelletlen meg is teszi, beleszoríttatván egy tölgyfába, melyet végül ő maga kínjában a lejárat felé dönt. Az alsó világban sejtelmes fények cikkannak-derengenek föl: először a rézvilág, rézpalotával, legyőzendő hétfejű sárkánnyal (talán a tudatalattival?), kivel végül, Éjjeltapasztaló nevű kardjával lebírván őt, Gubancos kölcsönösen fölös csontot cserél (a felettes én és a tudatalatti összebékítése? a tudatalatti átvilágítása?); emellett ködpalotát is láthatunk, Pilla lakhelyét, aki éppen Göncössel éli éjjeli világát – Gubancos a sárkányküzdelem után rajtakapja őket – de a szellemtestvériség mély tudata elsimítja a megcsalatás-féltékenység konfliktusát: ,,Én is odafeküdtem Pilla Ég és Föld között lebegő ágyára, s én is csendesen meghúzódtam a karok világnagy erdejében. Hogy ami lent volt, az legyen hát fent is, mikor egymás ölelésében ringatózunk a mindenség örökkön kerengő leheletében.”[21]
A földbe döngölt rézsárkány pedig másnapra rézalmafává változik, és egyik rézalmája az aranypálca suhintására, Gubancos szolgálatára rézkatona-regimentté változik. Így indulnak tovább az ezüstvilágba, ahol az arany kakastaréj szerint egy tizennégyfejű sárkánnyal kell bajt vívni. Ugyanúgy történik minden, mint előbb, s a harmadik esetben is, az aranyvilágban, ahol pedig már huszonnégyfejű sárkánnyal szemben kell kiállni a próbát. Így kapja vissza Hétrőfös önnön, sárkányoktól elveszejtett országát Gubancosék segítségével, akik így immár jogot formálhatnak arra, hogy szabadon járhassanak-kelhessenek benne, és a Világ Zengő Ezüsttavát is megkeressék.
A gyémántdió és az ezüstdió sugallatai segítségével, információ-mozaikokat közösen egymásba illesztve, Hétrőfös léleklátó fényű Mindentudó Aranytükrével oda is találnak: először az odaömlő barlangi folyóhoz és tóhoz, melyről érzik, hogy: ,,csak a föld mélyének hetedik csínja lehet, ahol már csak az őrzők szívverése és lélegzete borong a mélyben.”[22] Itt kilenc delejes nézésű sárkány őrzi a Mindentudó Tükör gazdátlan gazdáját, az irtózatosan kicsi gömbben megbúvó irtózatosan nagy gömböt, a társtalan izzásút, a Mélység Kincsét, ami ,,a Föld hetedik csínjának az Ég elől elrejtőző napja.”[23], a bolygó belső lélekfénye.
Pilla vízbe merítkezését, átváltozásait követve jutnak el mindannyian az ezüsttóhoz, melynek partján az égig érő fa, a Világ Zengő Arany Nyárfája áll, és ágairól a Világ Szépen Szóló Aranymadarának dala hallatszik. A tó hullámzása, a falomb susogása és a madárdal egy és azonos hangszövetben olvad össze. ,,Zendülést akarok szítani a kövek között. A zengő hangok pásztora akarok lenni” [24]– fogalmazza meg ekkor lényegi elhatározását Gubancos. A nyugalom utópikusan ideális helye ezen ezüsttó ligete, itt jön világra Kőlénya Tündér és Kőfia Óriás, aki hét év elteltével elviszi ismét tenni vágyó, feladatukat folytatni akaró hőseinket a Napnyugta Hídjáig, ott aztán ki kell velük állni a vérserkentő kézszorítás-próbát.
Itt találkoznak aztán az aranylánnyal, akit egy aranypalack rávetülő fényével megigézve és egyben legyőzve hatalma velük való megosztására késztetnek. Ám Pilla a tündérrel együtt összezsugorodó fénypontként eltűnik. A történet itt erősen rezonál az Illyés Gyula gyűjtötte Győző című népmesénkkel.
Hőseink Pilla keresésének jegyében arany nyílvesszőként (ismét népmesecím és motívum) jutnak el ezután Lételenországba, az üresség földjére (az üresség ismét egy fontos távol-keleti fogalom), majd az ablaktalan tündérpalotába (ismét egy Weöres-allúzió). Az utazás-élmény, újabb és egyre különlegesebb tájak megismerése, a határtalanság, a végtelen vándorlás élménye folyamatossá válik: ,,Takaród az ég, szekered a föld. (…) Paripád a négy évszak, vezetőd a fény és a sötét. (…) messzire utazunk, de ki nem merülünk sosem. Mert ez sem más, csak a határtalan föld megismerése. A határtalan földé, ahol takarónk, az Ég mindent betakar, szekerünk, a Föld mindent elbír, paripánk, a négy évszak mindent hasznossá tesz, vezetőnk, a fény és a sötét mindent magába ölel.”[25] – sajátítja át a szerző Lao-cének Wen-ce által rögzített, taóról, a földről, és a bölcsességről vallott gondolatait.
Ezt követően Gubancos tájékoztatást kap újdonsült útitársától, a harangöntőtől, merre tovább útjuk következő fontos állomására, az aranyrétre, aztán eljutnak a harangöntő műhelybe, s ugyanebben a városban egy kocsmában látja meg Gubancos egy Virág nevű leány észbontó, elemi erővel lüktető táncát, mely a szerző zenéről vallott felfogását is aforizmatikusan kikristályosítja: ,,Mert tejfehér köd száll le rád. Mert átváltozol és átváltozik a táj. (…) A monotóniával az önkívületbe sodró zene is így tör át bennem minden gátat. Először csak ostromol, s én ellenállok. Aztán megadom magam, hagyom leomlani a határaimat. Hagyom, hogy meghódítsanak s az önkívületbe ragadjanak az elemi erők. Odáig szédítve, ahol már úgy lüktet benned a zene, ahogyan a csillagok pulzálnak. Ahogy a tengerek áradnak és apadnak. Ahogy a bolygók keringenek. Ahogy a kövek gördülnek. Ahogyan a madarak szárnya verdes. Ahogy a záporeső ütlegeli a földet. Ahogy a mindenség kifújja a leheletét.”[26] Ezt az élményt érzi át Gubancos Virág tánca közben, s tudja már, hogy az ő egyik arany hajszálát kell megszereznie, elkérnie; mely, boroskupába ejtvén, apró, gyémántkoronás, beszélő kígyóvá változik át, aki apjával, a kígyókirállyal együtt további segítő tájékoztatást nyújt.
Gubancos ekkor felcsap harangöntő-inasnak, segít megszerezni a harangöntőnek az öntéshez szükséges rezet és ónt. Ezeket az utazásokat naposholdas táltos paripával teszi meg, ismét tündérvilágokat járva be. A harangöntés munkája kozmikus feladat, a világegyetem mértékét képviselő hangot kell majd megszólaltatnia. Párhuzamként sejlik fel itt az ókínai zenei alaphang, a sárga harang birodalomszerte való egységességének és meghatározottságának fontossága: a hang, a zene társadalom- és lélekszervező erő.
A harang elkészítése és első megszólaltatása beavatás mesternek és segédjének is, mely szinte szerelmi egyesülésként, extatikus élményként fogalmazódik meg: ,,Úgy simogattuk a bronzból kiöntött gyönyörű alakot, mintha csak a legszebbik szeretőnket simogattuk volna, hogy kisvártatva szépen szóló hangot csalogassunk ki belőle. Mondjuk éppen akkor, ha már felhagytunk a simogatással, hogy éppen birtokunkba vehessük őt. Hogy közben ő is birtokba vehessen minket. Pihegve és lihegve. Felszisszenve és felhördülve. Suttogva és nyögdécselve. Sóhajtva és kiáltva. Sikítva és sikoltozva. Kiteljesedve. Elemelkedve. Szétáradva. Földi testet égi testbe öltve. Lélektől lélekig szállva. Ezerszer áldva és ezerszer átkozva.”[27]
Az első megszólaltatás csodája ez: ,,Meglendült a nyelv, hogy a bronzköpenynek ütődjön. Egyetlen fenséges zúgás áradt szét a harangból és ömlött végig minden porcikámon, hogy tetőtől talpig megremegtesse a testem és a lelkem. (…) A bennem lecsengeni induló zúgóhang a távolba szakadt, hogy csaknem két percig tartó fenséges útra induljon a levegőben. Áthatolva az ember építette, omladozva málló falakon és a természet alkotta dombokon. Ott susogva a hegyoldalakra felkúszó erdők lombja között. Ott repülve az ég madarai között. Szépen megmártózva a magasan gomolygó felhők között. Akik között én is bármikor ott lehettem. És akik között egyszeriben ott is termettem. Mert ahogy a harang zúgása szárnyalt, úgy indultam útnak én is, ahogy az Ég Zenéje indult útnak bennem is.”[28]
Gubancost tehát az égi harangszó harmóniája új utakra lendíti; a harangtorony zsindelyeiből szárnyat készít magának és kirepül a toronyból (emlékszünk Nyilas Misi versére?). Gubancos örökös vándorzuhanása folytatódik: ,,Ahogy az Ég Zenéje elől ki nem térve a harang zúgását is a harangvirág szirmai közé térítettem, közben az időtlen időkben is egyre csak időtlenül zuhantam.”[29] Felhővé gomolyodva, szétszálazódva, örvényléssé zsugorodva, arany nyílvesszővé válva száguld tovább a térben, mintha már szubatomi léptékek, elektronhullámok, kvarkrezgések, húrörvények holografikusan egymásba ömlő, a makrovilágot leképező birodalmában járnánk: ,,Felhővé gomolyogtam, de közben átalakultam. (…) Parányivá örvénylettem, majd apróbbnál apróbb világokban kavargó örvénnyé zsugorodtam. Míg végül arany nyílvesszőként suhanva az aranyló hajszálak világ parányai közé vesző tekergésének is éppen a szakasztott mása lettem.”[30]
Útja a Tüzes-tenger hetvenhetedik szigetére, a irtózatosan kicsi kertben rejtező irtózatosan nagy holdrutás kert tündéri ködpalotájába vezet; itt várja őt Pilla. Illetve várná, de bonyolult átváltozások során éppen egy kivágott aranyalmafa tengerbe vetett forgácsaiban rejtőzik. Meg kell őt találnia, és ez hosszas út, próbák és csaták után sikerül is. Felébresztik a Veres-hegy bazaltorgonájának Tetejetlen Zengését, mely ,,az időtlen idő hívogatása”[31], ez a tett súlyában, erejében az iménti nagyharang megszólaltatásához hasonlít. Ez az Árkok Földjén lezajló, égig érő fekete várával a Kőmíves Kelemennét is megidéző, nagy csatára való felszólítás, a kövek ébresztése, majd újbóli elaltatása után zendülésre szítása; kezdete a garabonciás-had kőbálványokkal való harcának, melyet kardokkal, buzogányokkal és varázsigékkel vívnak meg, és a garabonciások győzelmét hozza, bár a kőbálványok sem vesztesként távoznak.
A regény csúcspontját képező következő, a Zengő Ágak Sárkányaival vívott, csillagok segítette küzdelemben ugyanez történik: ,,Ugyanúgy ért hát véget az Álmok Harca is, mint a Lelkek Harca: volt kinek diadalt aratnia, de vesztesként a csatamezőről ugyan senkinek sem kellett távoznia.”[32] A garabonciások forgószele beleköltözik a sárkányokba, de a sárkányok lángja is kibéleli ezután a garabonciások lelkét.
Mindebben egy kozmikus békére, egyensúlyra való törekvés nyilatkozik meg. Így válik lehetségessé Ég és Föld menyegzője, mely a regény kozmikus feltisztulást hozó befejezése: ,,S minthogy ekkor már együtt volt a Násznép, a meséinkkel szép csöndben kezdetét is vehette az Ég és a Föld menyegzője. Nyitva volt az aranykapu, csak bújni kellett rajta. Álom csorgott a föld árkaiban, csak zuhanni kellett benne.”[33]
E mitikus menyegző során foglalja össze Gubancos a kövekről szóló tudását, mely a teljes regény tömör, gondolatritmikus-epigrammatikus foglalata: ,,Lehetsz gördülő kő – árkok barázdálta arccal. / Lehetsz kővé átkozott kő – kővé kuruzsolt néma szolgákkal. / Lehetsz kő testébe rejtőző tündér – a moccanatlan moccanás táncával. / Lehetsz kő irdatlan sziklájába bújt óriás – tetejetlen fa zúgásának emlékével. / Lehetsz élekkel éleződő kő – a harcra termett lélek vitézségével. / Lehetsz egyszerű kő – a cselekvés nélküli cselekvés szótlan fohászával. / Lehetsz sutba vágott kő – a bujdosóktól felkavart hosszú út porával ellepve. / Lehetsz zendülő kő – a Föld és az Ég Zenéjének titkaival felajzva. / Lehetsz égben bolyongó kő – a három sötétség üres határain egyre átkelve. / Lehetsz az égi kincsestárban őrzött kő – a három fény fényeit szórva. / Lehetsz a bölcsek köve – az anyag felhőiben is csak élő-haló vízben fürdetve. / Lehetsz darabokra hulló kő – megszaggattatva is önmagadat építve. / Lehetsz zuhanó kő – hét nap és hét éjjel mámorába feledkezve. / Lehetsz kövön maradó kő – magas fekete vár fekete falaiban sort sorra öltve. / Lehetsz omlásba omló kő – égi kövek követeinek eljöttét remélve. / Lehetsz ébredő kő – a Kövek Pásztorának egyet sem szóló, de mégis lassan elmondott szavát figyelve.”[34]
Ezt követi a regény cselekményének ikonszerű összegzése, melyet a lakodalom során a Veres-hegy öregje Gubancossal és Pillával kérdezz-felelek formában fogalmaz meg (525-532. o.). A regényeposzon végighúzódó metafizikai válság elcsitulásaként és a násznap betetőzéseként a főhős-pár örök hűséget esküszik egymásnak, és Szerencsekrajcár című népmesénkből ismerős tojáshéjban folyóra szállván indulnak újabb országokat-világokat látni: ,,Hiszen ha ti lesztek azok, akik a tojáshéjba szálltok, akkor többé már ágról ugyan nem szakadhattok”[35] – köszönti őket a hegy öregje. ,,Eddig is volt mit ünnepelni, de ahogy a tettekből kisugárzó fényben a vízen ringó tojáshéjba készülő szerelmespár sorsa is szépen kiviláglott, rostával hordatták a bort holott azért mégis elég volt. (…) Hét hétig folyton szólt a muzsika, folyt a bor és a mindenféle jó lé.”[36] – meséli némi derűs iróniával a főhős-narrátor.
,,Nyugalomban beleveszünk a sötétségbe – mosolygott rám Pilla a dobon elperdülő jóslásban olvasva. Tetteinkben mi magunk leszünk a fény – mosolyogtam rá vissza. Sötétségbe vesző nyugalommal perdültünk be hát a tojáshéjba, de azon nyomban és frissiben ám, hogy amíg vendégségbe nem érkezünk, egyre csak a kék folyó vizén ringjuk fel a fekete erdőig, s lefelé sodródva bizony egészen a fekete tenger hullámveréséig is eljusunk.”[37] – vetíti előre a cselekmény jövőjét Gubancos.
A tojás, mint egy új kezdet archetípusa jelzi, hogy a benne ülő személyek egy új jövő megalkotóiként jelképesülnek itt: ,,Tojáshéjban ringok, s a hetvenhét forgás szédületét kitöltve ugyan Pillát ölelem, de ezzel is csak olyan a táncom, mint az Ég és Föld mozgása lenne.”[38] A tojáshéjban utazó pár képe a mű záró lapjain álomszerű ringatózásba mosódik, az utolsó sorokban pedig Gubancos eddigi sorsát mintegy levedli és (átmenetileg) megnyugodva visszatér a névtelenségbe, amely lehet mind a cusanusi Isten előtti nevezetes névtelenség, mind az ókínai wu ming, a dolgok tiszta, még ember által el nem nevezett önmagában való léte: ,,De ha a nevet néven nevezem, magamat / az álmokban ugyan még fel nem fedhetem. / Amíg csak az Ég Köveivel tudós diák lehettem, / Talizmán volt a nevem, ágról szakadván pedig / magamat Gubancosként is jó néven veszem. / De hiába van, mert nincsen nekem nevem. / Nem érdemes magamra neveket keresgélnem. / Vagyok, aki vagyok, s hozzá minden, / akivé csak a halál ellen bujdosva lehet lennem.”[39]
A mű utolsó, a beteltségre címével is utaló, Telis-tele című fejezete kibővített tartalommutató: az egyes fejezetek jellemző bekezdéseit, sorait kiemelve jelzi azok kulcsmondanivalóját, s ezek egyben a regénylényeg végső rögzítését szolgálják. Ez mutatja, hogy maga az író is szükségét érezte sokágú alkotása lényegének többszörös kiemelését, hiszen e rendkívül sokrétű mű minden bekezdése, minden mondata több irányba nyújtja ki konnotáció-szálait. Ezek megsokszorozzák a jelentéslehetőségeket, részletes követésük a jelenleginél messzemenően terjedelmesebb elemzést igényelne. Toót-Holló Tamás regényeposza vertikálisan és horizontálisan is valóságos óceán, melynek minden hullámfodrozódását aprólékos, összességében magánál a könyvnél is testesebb elmélkedő esszét eredményező megfigyeléssel lehetne tán megragadni. De megfoghatóak-e valójában a számtalan tényező által befolyásolt, folyton változó habok? Melyeket ráadásul minden olvasó más és más szögből lát? Jelen tanulmány csupán útmutató, kedvébresztő kalauz kíván lenni a Garabonciás-univerzum bolygópályáihoz, tengermélyének korall-labirintusaihoz, melyeket bejárni különleges befogadói élményeket ígérő kihívás minden jövendőbeli olvasónak.
[1] Toót-Holló Tamás: A Garabonciás Könyve. Üsse kő, Napkút Kiadó, 9. o.
[2] i. m. 9. o.
[3] i. m. 10. o.
[4] i. m. 10. o.
[5] i. m. 11. o.
[6] ,,Also begann Zarathustras Untergang.”, azaz ,, Imígyen kezdődék Zarathustra leszállása.” Friedrich Nietzcshe: Im-ígyen szóla Zarathustra (Wildner Ödön fordítása)
[7] i. m. 14. o.
[8] i. m. 12. o.
[9] i. m. 13. o.
[10] i. m. 17. o.
[11] i. m. 19. o.
[12] i. m. 21. o.
[13] i. m. 27. o.
[14] i. m. 29. o.
[15] i. m. 71. o.
[16] i. m. 117. o.
[17] i. m. 122. o.
[18] i. m. 149. o.
[19] i. m. 162. o.
[20] i. m. 171. o.
[21] i. m. 191. o.
[22] i. m. 203. o.
[23] i. m. 205. o.
[24] i. m. 211. o.
[25] i. m. 275. o.
[26] i. m. 287-288. o.
[27] i. m. 300. o.
[28] i. m. 302. o.
[29] i. m. 303. o.
[30] i. m. 304. o.
[31] i. m. 359. o.
[32] i. m. 495. o.
[33] i. m. 499. o.
[34] i. m. 507-508. o.
[35] i. m. 532. o.
[36] i. m. 533. o.
[37] i. m. 534. o.
[38] i. m. 535. o.
[39] i. m. 538. o.
Illusztráció: Toót Holló Tamás portréja (Hegedűs Róbert felvétele)
Cimkék: kritika, műelemzés
