Marno János: Saturnus unokahúga
Molnár Miklós Nagy Mesternek
főhajtással
A korhadt Saturnus horkant, és
ugrik a székből az unokahúga,
törölni száját és szájüregét,
kívül és belül, behatóan egész
a garatáig, ahol a váladék
szeret megülni. A vénség csak hanyatt
képes feküdni. Száját oválisra
tátva. Nem mintha máris visszaaludt
volna. Nehéznek érzem a szívem és
üresnek. Bizonyára ezzel ő is
így van, ez a nő, Saturnus unoka-
húga – amit a tulajdon szájából
hallok hamarosan. Megszólítom,
mire felém kapja a tekintetét,
és int, hogy legyek kis türelemmel.
Addig csak találgathatom, kije is
ő a valóságban ennek a korhadt
Goya-idézetnek, itt a kórházban,
ahol füzérben érik egymást az ér-
és szívbetegek. A szívemben semmit
nem érzek, jobboldalt azonban, kicsivel
lejjebb, mintha jókora acélrugó
feszülne bennem. Behelyezve a máj
és a bordákat érintő zsigerek
sűrűjébe, ahová mióta már,
hogy csak tervezek jó machetémmel be-
hatolni. A szándék megvan, cselekvés
az, ami nem tűr halasztást. Tervemet
is megoszthatnám Saturnus unoka-
húgával, pillantásunk néhányszor már
összeakadt, ha Katalinnak hívnám,
talán örömmel venné s hallgatna rá,
és egy csapásra minden rendbe jönne.
De ne szaladjak ennyire előre.
Üljek csak fel habos törökülésbe,
huzatomon, combjaim s vádlim között
Molnár Miklóstól a Bolond Istók
csínytevései, a fogászaton
lapoztam fel első ízben, a Roham
utcában. Aztán elsodortak tőle
másféle rohamok, muszájból hagyom
azóta hullani pótfogaimmal
együtt a valódi maradékot is;
fogságukból maholnap, fogadok rá,
hogy kiszabadulok. (Addig is, itt-ott,
fogalmazásomat eltúlozgatom,
ínyencként, araszolva keresztül
betűzetén, ízlelvén ezt az Istókot.)
Katalinban emígy Ilonára is
vélhetek ráismerni, Saturnus
muszlim unokahúgára, szakmája
szerint fogászra, akit azonban
a szíve a vének üres szájának
takarítására buzdít. Saturnus
most sem alszik eléggé mélyen ahhoz,
hogy unokahúga nevét kipuha-
toljam. Sőt, tűnődésemet most éppen
szétrepeszti üvöltésével, torka-
szakadtából, az aggastyán, a szeme
azonban ezúttal sem gúvad úgy ki,
mint a Goyáé. Ellenkezőleg:
csukva marad. Ilona bezzeg mint akit
puskából lőttek ki, már törölgeti
is a szép halom papírzsebkendővel
az öreg szájüregét, némelykor csak-
nem könyékig belémerülve. Ez már
egyezni látszik a festmény eszmei
velejével. Váladékával, a szó
átvitt értelmében. Öröm elnéznem
a nő előrehulló barna haját,
fenekét s combját, amint megfeszül
rajta a barna düftin nadrág. Hol ezt,
hol azt a nevét suttogom becézve
magamban, ő pedig lehajol nekem
háttal az aggastyán ágya körül
vagy százszor, és egyre megindítóbban.
Viharvert negyvenes. Írja róla
a Molnár. Saturnus, mondja a nő majd
az éjjel, kilencvenegy, miután az
éjszakás nővér megengedte neki,
hogy bent virrasszon a kórteremben.
“Igen – folytatja – az életemet is
odaadnám érte – s megigazítja
hátam mögött a párnát -, mert annyira
szeretem a vénembereket”. Nesze,
mondom magamban, ilyen a szerelem,
ha az ember, ha nő, kései gyerek.
Hiszen én is az vagyok, koraszülött
egyszersmind, anyám és apám között
megrekedt, akitől Saturnus szék-
rekedést kapott, s a székrekedésből
bélcsavarodása lett. Ilona
kezet nyújt másnap búcsúzóul, mert ő
hívő katolikus, s csak karitatív
okból áll ki a muszlimok mellett, kéz-
szorítása viszont mégiscsak Katalin
csonttörő ujjperceivel egyezik.
Illusztráció: Molnár Miklós Bolond Istók csínytevései c. kötetének borítóképe (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
