Kárpáti Kamil: Noah-noah jegyzet egy régi vers alá
Sóhaj
(Recsk, 1951)
Atlasz súlyától görnyed a vers.
Úristen, miért, hogy a földre versz?
Hogy merjen álmodni az élet?
Oda vágyom, hol az országok zöldek, füvesek,
hol a tavak tiszták, kékek.
Ahol majd virágot hordok, nem köveket.
Képzelt – s képzelten is csonka – találkozás
– Na nézd! Egy Gauguin-tanítvány!
Zöld fű, kék tó, virág kézben.
S Isten is fülhallásnyira!
Az élet álmodni akar?!
Hé! Ne fordulj el! Hova futsz?
– Futni e kővel?! Az őrig!
Érte, hogy beléd durrantson!
– Kísértődnek golyót kínálsz?
Hány éves vagy? Tizenhét?
– Már nagykorú! Huszonkettő.
– Azt védeted őrtornyokkal?
Ily ritka kincs az a nagykor?
– Mi ez a vizelő vének
lassúságával csorgó gúny?
Vállamról vedd át kövemet!
Hordd kicsit! Majd szóval tartalak!
Borz pofád ismerős. Ki vagy?!
Miféle mester? Házmester?!
Kiakolbólítottak?! Az
megesik. De hogy épp ide?…
S honnan is?
– A jövőből.
– A jövőből? Ne mondd! Az a
se fű, se tó, se szál virág,
se élet?! S mit akarsz?
– Élni.
Csak élni. S azt se valami
túl akaratlagosan. Csak.
– De hisz ez börtön-pszichózis.
Cellahideg kell hozzá, nem?
– Nem. Lehet villaterasz is.
– Hallod, ez nem az én jövőm!
– Nana! Még egy-két kivégzés,
s tulajdonodra ráismerhetsz.
– Már láttam eleget. Soha!
– A te kivégzéseidre
gondoltam, nem képeskönyvre!
– Enyémre? A fokról-fokra?…
Na nem! „Majd virágot hordok”!
Ha nem tévedek, tudhatod.
– Ne lobogj. Figyelj: Nincs virág.
Mert az az ország sincs sehol.
Nincs hova vágyj: „a gálya rab”.
Nincs tér: markodba zsugorul.
Nincs más idő; mert mindegyik
ugyanaz, mivel benne vagy.
Képpé teszem a szót, hogy érts.
Ismered Tantaloszt, ugye?
(Atlasz nyomán jut eszembe.)
– Tantalusként de mennyire!
Idéztem is. Ha vársz…
– Nem, nem!
Majd máskor. Most nézd Tantaloszt:
Jóféle termésű faág,
fenyőmadár-sültet termő,
vagy muskotályt kínálgató
nem nyúl be már tömlöcébe.
Nem cicáz az orra alatt
Zeusz mézesmadzagaként.
Szellő se tömíti tele
az epekedő orrlikát
berdás lakomaillattal.
– De akkor nincs Tantalus se!
– Hát ez lenne a logikus.
Csakhogy van! S mi veszi körül?
Mindenfelől sült és ital…
– Elrántják az orra elől,
mit ér az ilyen lakoma?
– Nem úgy! Sült, ital marad,
és nem kapja el a szél sem.
Van – de keretben nézhető!
Hamvasra festve a gyümölcs,
de festve! A ropogósra
sült hús így hiába csábít!
Keretből?!… Csak hülye nyúlkál.
Dacos lesz Pavlov kutyája:
kőszemet fordít a képről!
A vágy verebének mindkét
szárnyát (megtörték, megvágták)
már nem is veri a földhöz.
– S Tantalus?!… Akkor mit csinál?
– Gépszerűen lélegzik, míg
a lélegeztetőgép majd
helyettesít lélegzetet.
– Ugyan, ugyan! S mit csinálsz te?!
– Rögtön gondoltam: nem tudod.
Én Mózes vagyok. Egy hágó
ködlő útja bukik alá
a Visszavont Ígéretig.
– Az Ígéret Földje helyett?!
– Na persze olyan is Mózes!…
Ne Michelangelót képzelj!
Se Meštrovic´ teremtését!
Nevelson rekeszeit (a
kedvenc első kritikára*
hivatkoznék színed előtt;
„goethei életgyónásom”
ott fért össze békésen a
nevelsoni guberánssal),
a bearanyozott faroncs
szeméttelep-sűrűségét
képzeld magad elé, hogy láss.
S közben álld meg mosoly nélkül.
– Kővel a vállon nem nagy ügy.
– „Szigorúan formai szem-
pontból semmi különbség
Agostino di Duccio és
Nevelson szekrényei közt”,
mondta valaki Nevelson
Királyi bősége láttán;
„az összhatás domborműé.”
Ha így nézel, előtted is
az összhatás költészet lesz.
S a fej Mózesé.
– Na ne mondd!
– A legutolsó repülő
az emberi fajból – tessék!
Ha bakugrásai netán
szauruszok barátnéját
juttatnák eszedbe, a tyúk-
udvaron lépkedő pulykát,
gondold, hogy ő is csak madár,
hattyú testvére, kócsagé! –
rút és nevetséges angyal,
ki tántorogva, fejjel le,
kerékbe tört nyomát hordja,
s minden tevék púpjával telt
hátát cipeli Istenig.
– Miért nem száll le Tahitin?
Kevesebb tán Alkaiosznál,
hogy Leszbosz nem fogadja be?
– Minden bizonnyal kevesebb.
– Márpedig én!…
– Te?! Hallgatom:
márpedig te?… Ne szólj! Álmodsz.
Az élet álmodni akar.
– De hiszen te is ezt mondod!
Szerelem és álom! Igaz?!
– Igaz.
– Akkor?! Felelj: akkor?!
– Nincs hova vágyj. S ahova jutsz…
Fölidézhetnénk Szent Terézt…
…önmagunkat sem ismerjük
és nem tudjuk, mit akarunk,
s messze távolodunk attól,
ami után a vágyunk hajt.
Illusztráció: Paul Gauguin: Három tahiti (festmény, részlet, 1899)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
