Vörös István: Utazás a havas márciusba
haibun
1
Letérés az autópályáról
Ahol a széles, kétpályás autósétány átlép a nagy folyón, a Tiszán, onnan nem messze egy autóspihenő van, majd leágazás, mely egy ütött-kopott kisvárosba visz, kereszteződések, elágazások között kell eligazodnia a vándornak, hogy északkeletnek tartva végre elérje a mellékutat, mely célja felé vezet.
A kényelmesen
járható útról térj le,
hogy tavasz legyen.
2
Virágok a kertben
Miközben Újtikostól Tiszadob felé tartottunk, egyre mélyebbre hatoltunk a magyar táj széles, csendes közönyébe. Hiába volt március, havazás előtti szürkeség karcos hidegét éreztük az orrunkban még a kocsi fűtése ellenére is.
Célhoz érve babból, répából, rizsből álló étkeket vettünk magunkhoz. Különösen ízlett a paradicsommal elkészített gyalult tök. Némi rózsaszín bor elfogyasztása után aludni dőltünk, a fél éve nem látott dunyha úgy nyelt magába, mint tengerészt a távoli kikötőben viszontlátott szeretője.
A téli álom,
a tavaszi félálom:
hóvirág s krókusz.
3
Felborult egyensúly
Délután ötre jósolták a havazást, és a havazás pontosan megérkezett. Mint a mesekönyvekben, vattacsomónyi pelyhekben hullt a hó. Úgyse marad meg, mondtuk séta közben, mialatt a környék kutyáinak köszöngettünk.
Mintha közepes törpekezek vagy korán felébredt szitakötők szárnya lucskos kis hógolyókkal dobált volna minket.
A Holt-Tiszában egy méterrel alacsonyabban állt a víz a nyáron megszokottnál.
Márciusi hó
nem hoz tavaszt, a világ
jobb is lehet még.
4
A valószerűségről
Estére hóvihar támadt, égzengéssel, villámlással. Furcsa volt, hogy a tévében is épp vihart adtak, és nem lehetett tudni, melyik valóság valószerűtlenebb.
Amit kitalálsz,
nem lehetetlenebb, mint
egy újabb tavasz.
5
Mi számít soknak?
Reggel arra ébredek, hogy az ablak alatt egy üres dióhéjjal teli zsákban énekesmadarak kutakodnak. A nyitott száj előtt sorba állnak, és mindig egy mászik a belsejébe, keres és talál valamit, kirepül egy közeli ágra, és ugrik is helyére következő.
Cinke, vörösbegy, tengelice, sármány, veréb.
Üres dióhéj?
Egy cinkének kevesebb,
nekünk több kevés.
6
Délelőtti séta
Egy falusi sikátoron vágtunk át, a tetőkről gondfelhőként sodorta le a havat a folyton vissza-visszaforduló szél. Megálltunk az erdő szélénél. Onnan nem volt már tovább. De lehetetlen volt a visszaút is.
Kutyaugatás
mély visszhangja a folyó
fölött. Harangszó.
7
Visszaút
Nem jutsz soha vissza. Tegnap itt, az autós ösvényen nem voltak hóátfúvások, nem voltak jégbordák az autósétatéren. De tegnap nem is erre mentünk. Hanem arra.
Hogy lesz-e idén tavasz, vagy már el is múlt, nem tudom.
A városban a fekete fákra minta fehér szalagot ragasztottak volna, oldalról tapadt törzsükre és ágaikra a hó. Miközben lent a földön nyoma sem volt semmi fehérnek, csak bizonytalan zöldnek, sárnak és egy kevés jégnek.
Veszekedés sok
kocsiban, ahol nem
mi ülünk. Kilóg
a fák csontváza
az időből. Vigasz és
lelkifurdalás.
Illusztráció: Krókuszok (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2017)
Cimkék: haiku, próza, vers
