Babics Imre: Tollnok
Lehull egy toll a világ végén,
egy angyalszárny-toll, s vele még én,
többé már nem szárnyalunk.
Magasság fölött mélység rikolt:
két halálalbatrosz-szem kifolyt,
siratja volt iker-fajunk.
Talán lehet még közös lakunk,
réten, ring kúpvirág-sisakunk,
gyilkos méhraj beporoz.
Árjuk szélességi körökön
átcsap, s én szirmom felé bököm:
‒ Élőnek ne toborozz!
Megy, hullámként zúg csillagokon,
s nekem erdőtűz minden foton:
részecskék között részem.
S ott, dagályukban sem felejtem,
mértékké váljak megfigyelten,
Egész-hatásra készen.
S végül, a Semmi tajtékában,
mormolhatom: Istent megláttam,
halld, tolókocsis ördög!
A tenger pókhálóval beszőtt
már rég, féreglyukban a mezők,
mint más – hulló toll –, pörgök.
Illusztráció: Toll (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
