Ágoston Tamás: Maszk (Három vers)
Szakáll
Az imát tátogó száj az akvárium alján bugyborékol.
A madarak hátrafelé röpülnek,
a felhők hátrafelé úsznak,
az emberek hátrafelé rohannak.
A Nap zsugorodik, mint egy ráncos lufi,
aztán lepottyan az elsötétült földre.
Az elfolyó óceán közepén halászhajó pörög.
A matrózok táncolnak, énekelnek, pezsgőt isznak.
A kapitány arcáról lehull az évekig növesztett szakáll,
hiába kap utána. Araszol a kazán felé,
mint egy csalódott felmosórongy.
Maszk
Füvet nyírok,
fát aprítok,
szivattyút szerelek.
Karóhoz kötöm a tuját,
amely kidőlt a viharban.
Széldeszkát festek.
A párkányra állítom a rádiót,
hogy szóljon a zene, amíg földet ások.
A megszáradt gazt elégetem,
az üvegben tekergő kövér férgeket a tyúkok elé öntöm.
Kiscsibét tartok a tenyeremen, merengve.
Kellemesen elfáradva indulok a terasz felé,
ahol piros kötényben áll a feleségem.
Megpaskolom a fiam vállát,
aki kavargatja a gőzölgő húslevest.
Leülök,
az üres tányérba nézek,
szelíden mosolygok.
A feleségem elejti a merőkanalat,
feláll,
hátrálva rám mutat.
Valaki igazgatja magán az arcomat, mint egy maszkot.
Valaki, aki törni-zúzni akar ebben a házban.
Árnyék
Amikor vacsora után hirtelen elvált az árnyékom a testemtől,
s megiramlott az ajtó felé,
anyám ösztönösen rálépett, hogy megállítsa.
Soha nem felejtem el azt az iszonyú visítást.
Úgy vonaglott a visszeres láb alatt szerencsétlen,
mint egy foszló kendő, amelyet ismeretlen szél cibál.
Illusztráció: Sziluett (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
