Batári Gábor: Poeta audax, poeta fidens, poeta urbanus doctus
in illo tempore, hegyi botos attila, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2018.
A külcsín csinos, de nem hivalkodó, az alapszín fehér, mint a fehér liliom, rajta kicsiny, de jelentős grafika, kelyhet és kalászt ábrázoló, úgyhogy alattuk saját tükörképük, netán árnyékuk, az Úri Szentvacsorát és a Szent Grált idézheti fel a kissé transzcendenciával fertőzött észjárásúaknak, mint magam is.
Kemény-borító közé foglaltatik a belbecs, a versezetes tartalom. Kézműves munka, mesterremek, mit mostanság még a serfőzésre is divatos mondani. Visszatérve a belívekre, ám a tartalom külsejére nézvést, igen kalligrafikus szó szerint a szerző kéz-irata, a kiemelt tartalmak aranyszínű oldalakra írattak, efféle szelíden fénylő paginákkal nyílik és zárul a könyv, mindez is: a tervezés, szerkesztés és tördelés a szerző, Hegyi Botos Attila munkáját dicséri.
A könyv nincs fejezetekre bontva, osztatlan egy, egy-szerű no!, nem a szó primitívség értelmében, hanem úgy oszthatatlan, mint ahogy a transzcendencia, a szellem, az immaterialitás, az ős-egész, a megnyilvánulatlan a-tomosz, azaz nem szeletelhető részekre. Mert még az ördög is a részletekben lakik, de vigyázzunk, nem is aluszik.
Hegyi Botos Attila mer költői lenni, bátor szóképeket, metaforát, metonymiát, netán még synekdochét is tudatosan használni a trópusoktól tán mesterségesen csupaszított kánon és paradigmaváltás hajtotta szépészet óhaja-sóhaja szerint kinek ismert, kinek ismeretlen irodalmi tartományban. Azok közé tartozik, akik „tropusaik és figuráik gazdag tárházában felhalmozva tartják beszédök ékességeit“. Mondá valaha Eötvös József, a kimunkált emberfők egyik óhajtója.
Merész poéta, engedi, hogy kisbetűvel íródjon neve a fedélre, de nem a gittegylet ítélte erre, mint Nemecsek Ernőt, hanem vezére, mely bensőből vezérel, az ihlető Szentlélek vagy a korcsma gőze?, kinek melyik, ki adys, annak tán mindkettő, tudja, hogy ezért neve akkor is lehet csupa nagybötűs, ha kisbetűvel róják.
Merész, mert kézírással skribálta könyvét, így még jobban kiszolgáltatja önmagát a publikumnak, legalábbis a grafológiai diszciplína szerint.
Merész, mert latinul mert címet adni kötetének, feltételezi, hogy eme EU-atlanti-antanti-barbár, kultúr-bolsevista eufemisztikusabban kultúr-marxista, liberokrata érában – maya-fátyla takarta látszat-szféránk leg-kali-jugá-sabb, majdhogynem infernális bugyrában -, megérti valaki, ám ki megértené, letagadja, mert oly korban éltem én (citálom majdan a futurumban is Radnótit), mikor az ember úgy elaljasult…, / balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, / befonták életét vad kényszerképzetek /, így nem csoda, hogy nem sikk manapság a klasszikus, humanista, szintetizáló műveltség, tán még ellenjavallt is.
Merész, mert klasszicista, olykor romantikus költői eszköztárat vonultat fel, persze modernitásban fürdőztetve üde, zseni Berzsenyi-redivivus-ként (lehet, hogy itt most én vagyok merész, de vállalom és megelőlegezem, lehet, a szójátékvágy is közrejátszik).
Zárásként két vers tőle:
Az olaj ága
Ki hűvös alkonyatkor a kertben,
a barlang s a lebegő legelők egén,
Magdaléna hajnalpírjában,
a galambbúgásban,
a feltámadás költészetében.
Valaki odakinn,
az olajfák hegyén.
Azúrlépcsők
Megnyílni,
meghasadni.
Szivárványra törni.
Megérinteni
egy arcot,
útnak engedni
egy nem múló
dallamot.
Azúrt szüretelni
a lombokon,
hagymát bontani
hűs kövön.
Kiülni,
ahogy a mosoly,
a könny,
a csillagok.
Illusztráció: in illo – recenzió
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
