Huszthy Viola: Máj
Hetek óta nem kíván semmit. Minek is kívánná, hiszen már alig érzi az ízeket. De most a hentes pultja előtt ácsorogva, összefut a szájában az öreges nyál a nyers csirkemáj láttán.
– Lilikém, legyen ma máj!
Lánya gyanakvón nézi, végül bólint, és kér egy hentesmaroknyi májat az eladótól. A puha vörös párnákon apró szívek himbálóznak, miközben a hentes nejlonzacskóba teszi őket.
Otthon az öreg ragaszkodik hozzá, hogy előkészíthesse az ételt. Lánya magára hagyja a konyhában, de mielőtt kimegy a kertbe egy kis nyári levegőt szívni, lelkére köti, nehogy alágyújtson, amíg ő vissza nem ér. Kertészkedik, fárasztó egész nap az apját hallgatni, aki ha előtéved szobájából, lassú folyamban beszélni kezd, de bármilyen lassan buggyannak is ki a szócseppek a száján, hamar áradattá növekednek és a folyam megállíthatatlan. Fárasztó őt hallgatni.
Az öreg kicsit magára marad odabent a konyhában és egy ósdi vaskéssel, ami legalább kétszer olyan idős, mint ő, lefejti a hártyákat a csirkemájról, majd nekiáll a hagymát is felkarikázni. Eres kezei kívülállók a konyhában, sosem volt az ő terepe ez a helyiség, legfeljebb kávéért, ha betévedt ide. De a szokások változnak. Most betegség van, öregség, és felesége kiürült a konyhából. Így néha bejár, más tennivalója úgysem akad nap közben, ügyetlenül felaprít vagy megpucol ezt-azt, túlforral némi tésztát és odaéget egy kis rizst. Főz. Körülötte minden odakozmál vagy szétfő, mert gyakorlata itt nincs és pár percnél tovább nem tart a figyelme; vagy az emlékezete, vagy a figyelme? Ő sem tudja. Ha már nem bír talpon lenni, visszacsoszog az ágyába és ledől a nappali nirvánába. Ilyenkor egyáltalán nem érzékeli az idő múlását, egy óra vagy tíz perc, szinte teljesen azonos időegységnek tűnnek. A napok épp ugyanolyanok, nincs már hétköznap vagy hétvége, esetleg a napszakok különböznek, de néha még az sem tűnik fel neki.
A májjal egész hosszan babrál, már a fokhagymás pácba is betette és serpenyőbe került a hagyma. Épp alágyújtana, gyufát keres a pulton, amikor a lánya belép.
– Várj, várj! Innen átveszem!
– Nem találom a gyufát… pedig itt kellene lennie…
– Tettél alá olajat?
– Nem, de hát ez így jó…
– Jaaj… Kell alá valami zsiradék – a lánya bosszankodik, ingerülten átnyúl apja orra előtt, gyakorlott mozdulattal leveszi a tűzhely feletti polcról az olajat, és a hagymára löttyint valamennyit. Épp jókor ért be a kertből.
– Nézd, ehhez már nem kell gyufa – mutatja az öregnek – pattintós. – Megnyom egy kis gombot, mire kiszökik pár szikra és kék lángra lobban a gázrózsa. – Innen átveszem, oké?
– Aha, tényleg, ehhez nem kell gyufa – állapítja meg az öreg fáradt hangon, átadja a tűzhely előtti helyet Lilinek és laposakat pislogva a konyha sarkában álló fotelhez lépeget.
A csirkemájak gyorsan sülnek, vörösből barnára váltanak és megkeményednek, olyan élénken rotyognak a hagymás olajon, mintha még a baromfiban lüktetnének, kezelnék a mérgeket, pedig épp most száll ki belőlük a tűzön a maradék élet is, ember-ebéd készül belőlük. Lili gondosan ellenőrzi őket, amikor már mindegyik kis májpárna kibarnult, vizet önt alájuk és lefedi, hogy puhára párolódjanak. Az időnként kipöfögő májgőztől eltartja az orrát, irtózik a belsőségektől. Mindig is utálta a májat, szülei pedig ezt az apró részletet, ízlés dolgát, nem tudták megjegyezni. Újból és újból kínálták vele az asztalnál, gyerekként, kamaszként, majd felnőttként is. Ő pedig előbb ösztönös undorból fakadóan, később már tudatos viszolygással tolta el maga elől a tányért. Ma apja kedvéért, aki végre megkívánt egy ételt, elviseli a májszagot, ő majd eszik valami mást.
Amíg az ebéd párolódik az öreg elbóbiskol a fotelben, szemhéja félig lezárul, de szemgolyója alul egy fehér sávban őrködik: a nappali alvás üzemmód. A lány megterít, tálat, kést, villát, poharat tesz a kerek konyhaasztalra, aztán szólongatja az öreget.
– Hahó apa, mindjárt kész a máj.
Az öreg halványan összerezzen, majd néhány pislogás után feltápászkodik a fotelből, az iméntihez képest fürgébben mozog, talán feltöltötte a tíz perc alvás, jókedvűen várja az ebédet. Lánya kitesz elé a tálra négy szép májat, a szíveket lehámozta, azokat nem eszi meg az öreg, túl rágósak.
– Hú, köretet nem csináltam – szabadkozik. – Kérsz hozzá egy kis kenyeret?
– Nem, nem, jó így. Nagyon jó az illata.
Lili leül vele szemben, ő a tegnapi húslevest eszi, a leveshús között matat, főtt csirkefalatokat fejt a tányérjába, amik a sűrű cérnametélt-háló fogságában úszkálnak, innen már nincs visszaút.
Csendben esznek, a lány kanalaz, apja az ósdi vaskéssel vágja a puha máj falatokat.
– Hmm, mennyei! Lili, te ez olyan puha lett! Hmm… – jóízűen hümmög és eszik. Régen érzett ilyen élénk ízt.
– Hát, együtt csináltuk, ügyes vagy.
Az öreg mosolyog, szereti, ha dicsérik. Lánya kis idő múlva a fejéhez kap:
– Ja, és a bogyóid! Ne felejtsd el bevenni őket ebéd után! – Erre az öreg arcáról kissé lehervad a mosoly, dacosan elhúzza a száját és ezúttal kelletlenül hümmög.
Tovább kanalaznak és villáznak, kintről behallatszódnak a madarak, ilyenkor még a szikrázó nyári napsütésnek is hangja van. Egyszer csak a lány kuncogni kezd magában, aztán egyre hangosabban, kicsiket horkantva nevet fel levesestáljából.
– Na mi az? – kérdi az öreg kíváncsian. A lány csak nevet.
– Milyen poén lenne, ha a máj, amit megeszel, beépülne a régi elhasznált helyére? Ha az igazi lepusztul, csak enni kéne rá egy kis egészséges májat, az pedig szépen beágyazódna oda, és ugyanúgy tenné a dolgát, mint az előző. – Tovább nevet, mulattatja saját gondolata: – Mekkora jó lenne!
Az öreg is kuncogni kezd, vigyorba ránganak a ráncok, röhögcsélnek a hagymás csirkemáj felett, amíg az el nem fogy. Amikor a tányérok kiürülnek, Lili feláll, a kredenchez megy, mielőtt még elfelejtené, a kis műanyag fiókos gyógyszeradagolóból (kredenc a kredencen ) kipattintja a csütörtök feliratút. A fiókban négy rekesz, a második az ebéd-adag. Két kis pirula figyel benne, egyik épp olyan színű, mint a máj volt még iménti nyers állapotában: vérvörös. A másik sápadt bézs. Apja elé tartja, és mutatja melyikeket vegye be. Az öreg újra felveszi a kelletlen arckifejezést, vádlón grimaszol a bogyókra, mintha maguk a pirulák volnának betegségének okozói. Aztán megszólal:
– Hova tettem a söröm?
Lánya a szemét forgatja. – Nem tudom, én nem láttam – nagyot sóhajt. – Nem akarnád esetleg vízzel bevenni?
– Vízzel?! Pfh… – és megvető mássalhangzócsoportot hallat. – Vizet én nap közben sosem iszom – mondja büszkén. Majd a sör keresésére indul a házban, lassan csoszog szobáról szobára, míg a pirulák a konyhaasztalon várják, hogy mentsék a menthetetlent.
A lány hallgatag beletörődéssel pakol a konyhában. Néhány vontatott perc után apja visszatér, kezében a meglelt fémdobozzal, ügyetlenül kikaparja a vörös pirulát az apró műanyag fiókból, és nagyot kortyol rá a sörből, szájában felpezseg az ital, alkoholban oldódnak a kemikáliák. Majd a másik bogyót is leviszi a sörzuhatag. Az öreg bajszára kiül a hab, arcára pedig az a jóleső kifejezés, amit csak két nagy korty sör tud előidézni rekkenő júliusban.
– Áhh… Ez is megvan. – sóhajt fel. – Azt hiszem ledőlök egy kicsit – mondja kimerülten, felemésztette energiáit az ebéd, és a sörkereső körút a házban.
– Pihenj csak. Kint leszek a teraszon.
Az öreg attribútumát, a sörösdobozt szorongatva becsoszog hálószobájába, kibújik papucsából és nehézkesen ledől a tranzit-ágyra, hogy újra elfedje szemhéjait a magatehetetlen félálom, egy újabb szakasz se nem itt-se nem ott.
Illusztráció: Máj (fh: Vladimir Makovsky)
Ezek is érdekelhetik!
Dóczi Székely Gábor: ÚJABB SZENTENCIÁK →
Bene Zoltán: Vonatutak →
Hoicu történetei Maszugi mester előadásában (Erumu-ha művéből magyarul kihámozta Sziluko Ishuka*) →
