Oláh Tamás: A Dzsinn fohászai

Vártam

Az egyesült csillagok
pogány oltárának csóvája vetült ránk.
A segítő fény madarak dalán érkezett,
nem szólt emberi hangon.
Mégis érteni lehetett,
biztatott téged, vegyél észre.

Körbevettek ember formájú alakok.
Néztek rád csodálkozva.
Mindegyiküket nevükön szólítottad.
Lassan szilárd alakot vettek fel.
A szaharai homok átformázott,
alakomat befedte,
a szél belőlem fújta rád részecskéimet.
Eltemette a nyomaimat.
Az áhítat rabjaként álltam előtted.
Vártam, hogy megszólítasz,
kimondod az én nevemet is és átölelsz.
De átnéztél rajtam, mintha nem is látnál.
Az ujjaid között peregtem át.
Mégse vettél észre.

A holtpontjára ért Nap
évszázadokká nőtt fénye
hiába vetült rám.
Egy szót se tudtam kimondani.
A csönd engem zárt magába.
Hallgatóztam, mégse hallottam hangodat.
Az alkonyat útnak indult nélkülem.

Az ég szürkévé vált.
Már nem én voltam.

A halhatatlan létbe zárva
elvesztem a sivatagban.

Az égi fátylon

A földi tudás,
az égi fátylon át
látni nem enged,

mint gyertyafény
a rovart vonz téged,
dacban hiába égsz,
sorsod hasonló lesz
az övével.

Feszüljön az égen
a tiszta kék,
mentsen meg téged
a megperzselődéstől
a kiválasztottság
csendje.

A fény ruháját
mások lelkével
való egyesítettség
élménye adja majd rád.

Ki megosztott marad,
sötétségbe hull.

Semmit sem sejtető
tekintet ne uralja
arcod sápadt viaszát.

Kaszák villáma,
a dolgos kezek
kenyérért és borért,
űzzék el
lidérces látomásaid!

Az imádság és a munka
egybefűzve teremti
a derűt, hogy Isten veled
szüretelhessen.

Látod őt?
Édes, csodálkozó
arccal érkezik.

Ne maradj cifra dísze
a világnak, szellemed
mutasson célt.

Szelíd visszhang szól rád:
nincs több haladék.

A Dzsinn fohászai

Összenyomva,
fojtó kábulatban,
volt időm keserűn
kacagni sorsomon,
várni végső leheletembe
fulladva, várni
a feszült csöndben,
míg valaki megtalál,
megalázva hiába tudtam
erőm nagy,
izgága izmaimmal sem
voltam képes börtönömből
kitörni,
koldusként
könyörögtem hát
jöjjön valaki,
és adjon csókot
karcsú palackom nyakára,
húzza ki végre a dugót belőle,
száz év malma lassan forgott,
de tartottam magam ígéretemhez:
aki végzetem alól felszabadít,
azt gazdaggá teszem,
de nem jött senki,
tágra nyílt a tömény jövő,
új ígéretet tettem hát:
aki páraként
égig emelkedő alakomat
a vérző pupilla szeme elé ereszti,
azt a világ urává teszem,
szolgája maradok,
és minden kívánságát
teljesítem,
ezer verset nyafogtam
magányomban
újabb száz év is eltelt,
de nem jött ölelő karral
senki, és akkor
végtelen kétségbeesés
irtózatos dühében
megfogadtam:
aki kiszabadít azt én
eltaposom,
szétszaggatom,
csontjait töröm…
…s az új kezdetemben
így maradtam határtalan
bosszúm levében
magamban.