Hegyi Zoltán Imre: Jézus a Hungária-Thököly sarkon (versek)
Pupilla
Pilinszky zárdájában
Sajnos el kell követni a bűnt
és át kell élni és
bűnbánatot kell tartani,
hogy méltó lehess a kegyelemre?
Egy ölelésben, amit
nem értesz, félrenézel;
az érzésben, ami túl kevés és
túl sok –
a fákat nézni, vagy a lenyugvó napot
a megértés leghalványabb kényszere nélkül.
Szívet kihűtő magányban nézni:
alkonyat. Sosem
volt napkelte.
Applikáció
Egy algoritmus kedvét keresem.
Nem a nap arany pillanatát, a hajadban
bujkáló szelet, a romlás szépséges virágait
idő ütötte téglasebekben, nem a lázban
borzongó gyógyulást, nem a sérelmekre
simogatott, ősz marta levelet, nem a kutyák
szemébe költöztetett hűséget, nem a
galambok verdesésének hangjába
maró varjúkárogást, nem a szélpörgőre
tévedő dongó értetlenségét, ablaküvegnek
verődő légy szédelgésében a pillanatnyi
csöndet, nem a lélegzetvételedbe
kavaró szavakat, az elszorult szívek
várakozását a váróteremben, nem a
sivár betonból illetlen makacssággal
kibújó gizgazok nedvét, nem az elkapható
betegség labdáját a kapus kesztyűjében,
nem a gólt, sem a kapufát, nem a lapát
víztükört kavaró hullámírását, nem a
lázadó hangok magányát a mikrofonban,
nem a bőröd összevonalkázó időt, a
nevetőráncokba csorgó könnyeket –
egy algoritmusnak szeretnék ízleni,
szánalmas. Látod, ahogy minden apaistent,
engem is elemészt a saját
istenszerepre ácsingózó teremtményem.
Jézus a Hungária-Thököly sarkon
Ebben a zajban úgysem hallani.
Dübörög a város, keréken és sínen –
aki nincs keréken az sínen van,
pedig talpfák és aszfalt
talpfák és aszfalt.
Zacskóban zsömlék. Zsebbe dugott
mérgek. A galambok nem mindig
találnak ki a kerekek alól.
Ez egy játék, ahogy kerék alá totyognak,
repülő patkányok, verdesés –
nem tudnak mást, csak
szaporodni.
Egy konzervdobozban az apró-
hívó apró. Nem vetnek és nem aratnak
és mégis. Az elkapott tekintetek
ürege. Nem kell kutat keresni, hogy
belesuttoghassam – ennél
nincs teljesebb csend, mint a
tekintetekben. Elmondhatom, hogy.
Légkalapács-ütések. Az odaszegezett
remegő acél, ahogy feltöri. Elmondhatom, hogy
önnek másodpercenként
harminchárom olvasatlan üzenete van.
Szitu
Az a kaján fénytörés csillogott a szemében,
ami csak pontokban ég át a sötétségen.
Ragyogó delünk verőfényében
ritkán látszó csillagok.
Bennük van a hiba. Talán
tényleg sorsot rajzoltak,
mikor szabálytalanul bevágott elém,
satufékre kényszerítve.
Tarra nyírt fején az izzadtságcseppekkel,
csillogtak, akár a nyakába
önként vetett lánc napfényes,
győzedelmes aranya.
Meghalsz, bmeg! Üvöltött
a bömös letekert ablakán át, ezek ilyenek,
kiszólnak. Még be is szólnak,
szeretnek a megalázó szituban
a lehető végletekig alázni.
Te is, bmeg. Mindenkire az vár. Bukott
ki belőlem. Minden indulat nélkül.
Olykor tényleg a megfelelő szavakat adja a számba
a minden gúny nélkül ritmusában tartó,
sztoikus nyugalom.
Felröhögött, kiintett, és nem be.
Néha sikerül a terror éhét a lehetetlen
helyzethez oda nem
illő humorral leszerelni –
tudom, milyen ritka, mikor a lassan, de
szakadatlanul haldokló város árnyékából
születő éjalkatú memento mori-ra
ilyen spontán születik meg a
csillagpor égésére hasonlító,
végső válasz jellegű válasz.
Döngicsélés
Tegnap éjjel a fáradtság töredezett
befelé nézésében kiélesedett a hallás –
először azt hittem, egy éhes szúnyog
döng körülöttem, azon a bőrt rándító
fájdalomelőleg hangon,
de túl egyenletes volt és nem szűnt
és az elektromos szúnyogriasztó
hatókörében töredeztem épp,
lélegzetvételt vegyítve a nap
utolsó cigarettájának füstjébe.
Forgattam a fejem, hátha kitúrható
a fülemből, nem-szeretem hang,
tényleg a bőrt sebző vegyifegyver-hordozó,
rovaralkatú minihelikopter
csapásmérését imitálta,
erősödött, halkult, erősödött, halkult,
erősödött, halkult, ahogy lassú
elforgatásai közben nemet
imitált a koponyám:
a szemközti paneltorony tetejére
szerelt átjátszóállomásra. Ami
most is belesző a láthatatlan pókhálóba,
amin keresztül megpengethettek, ami
sajnos igen és nem nem.
Hallottam az általában
hallásküszöbünk alatt lüktető
virtuális világunk hangját. A
Gólem hangját. Szúnyog-
döngicsélés.
Érzem, ez a hasonlatosság
bizonyára jelent valamit.
Látszatvilágom
Egy maszk szállt fel tegnap a négyeshatosra,
pedig nem is járt, vágányfelújítás miatt –
a pótlóbusz sírva fakadt szégyenében,
de ha egyszer vonzóbb a kötött pálya,
udvarán kotkodácsolnak és kapirgálnak a
vonatra várók. Mindjárt átlépjük a Duna
vonalát, súgta magába a maszk, csak
el kell indulni előbb. A felújításra váró
hidak vágányzárja felcsikordul és kinyílik
a nyugati mennyország kapuja. Odavágyást
dobog a maszk alatt a honszíve, vinné a
keleten termett kikelést magából, a hacsak
meg az úgy nem steril papírba lihegését,
jöhetne ellenőr is tőlem, van nálam örök
bérlet, érvényes erre a járatra itt a szabad
ságotok hátsó udvarában, egye bassza felszáll
hat akár a kiskokas is, lábán a lerázhatatlan
sarkantyúra akadt szemétdombbal, dísz,
magyarban, ha már a több kevesebbség
többé kevésbé őt akarja. Vagy legalább még
egy maszk. Egy másik. Szívecskés vagy mikiegeres,
enyhe parfümillattal a maszkabálunk megrekedt
hónaljszagában, kapirgálás után festett körömmel,
szintén kötött pálya-függő. És akkor elnyomná
a dekket a villamosvezető maszk, felszállna
ő is, megcsikordulnának a köztéri szobrok és
megindulna az egész. Micsoda földindulás!
Még nem remíz, de így is oly finom, csak úgy
látszik a villamos még aluszik kicsit, a pótlóbusz
könnye megtölti a vasúti felüljáró alatt az
aluljárást, végállomás, kérjük hagyják el a
szerelvényt és erre figyelmeztessék
utastársaikat is.
Illusztráció: KEREKEK, KALAPÁCSOK (fh. 1. É.-J. Marey, chronophotograph, 2. a part of “Tübingen – Stiftskirche Sankt Georg 52329.jpg”, Wikipedia)
Ezek is érdekelhetik!
Egy darabka belőlem (Óczy versei) →
Hogyan kérj bocsánatot a macskádtól (Balizs Dániel versei) →
Turbók Attila: Belső terek lázadása →
