Druzsin Ferenc: „PISZKÁLGATOM A HUNYÓ PARAZSAT…” (1.)
(Nemzeti lant)
Kik voltak…
A korábbi években a Napútban cikkelyeket szenteltem elfeledett, ám a maguk idején ismert és népszerű műveknek, sikereket megért színpadi alkotásoknak (többségében egyfelvonásos daraboknak) ; hátha „éleszthetők”? A mai olvasat jóváhagyja-e, hogy kihulltak a nagy Rostán? Esetleg jelét vehetni, hogy van bennük élet, a jelen számára is hasznavehető valami. Tömörkény István, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond, Kassák Lajos s mások műveit olvastam újra: mi lenne, ha megint „helyzetbe hozná” valaki? Elővettem a három lepéndi atyafit Göre Gábor bíró úrral az élen: „bolygásaikból” küldözgetett „tudósításaik” csípik-e ma is az illetékesek szemét, hat-e manapság is sajátságos, „alulnézetből” láttató komikumuk?
Akkor majdnem biztosra mentem; inkább csak ébresztőt akartam fújni.
Most nem nagyobb műveket, csak egy-egy képet-részletet készülök előhúzni elfeledett írások „csomójából”, „kép-mutogató” módra a XIX. század második feléből. A terep:
Költők, versek, iskolai olvasókönyvek.
Tudták könyv nélkül, szavalták családi és baráti körben, ünnepi alkalmakkor.
„Gondolatim mostan mulatozva járnak…”; „Búza közé száll a dalos pacsirta”; „Csak előre , édes fiam…”; „Egyedül hallgatom tenger mormolását…”; „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk”; „Kik voltak a honvédek, jó apám?”
Ma már kevesen találják ki, ha kitalálják egyáltalán, kikről van szó? És hogy mire ez az emléksorolás?
Semmiképpen nem ébresztés a cél; hol vannak már az egykor országszerte szavalt költők, verseikhez sem könnyű hozzájutni.
Talán a valahai költői szépségek „Hetedik Termében” ?
Résnyire nyitom, hátha egyesekről kiderül:
„Élnek, élnek, itten élnek…”
Tulajdonképpen csak „piszkálgatom a hunyó parazsat”. Ha lobban, jó, ha nem kap lángra: az is jó.
Ennyi.
*
A sorozat első cikkelye Vajda János antológiájáról szól: Nemzeti lant a címe, 1858-ban jelent meg, kiadta Heckenast Gusztáv.
Kényes évtized kellős közepéről való a válogatás; számos nehézség, érdek, érdem, esetlegesség metszéspontjában. Egy antológia rendre kompromisszumok eredménye, kiváltképp olyan esetben, ha az összeállító fiatal költő, s a válogatás idején „tekintélyek” veszik körül. Vagy, ha mint jelen esetben,a politika szava túlságosan sokat nyom a latban.
Érdemes felidézni Babits Mihály gondolatait a magyar antológiák speciális nehézségeiről: a Nyugat 1923. március 16-i száma Könyvről könyvre rovatában Anthologia címmel fejtette ki véleményét. Akár pontokba is szedhető ennek lényege:
1. Nálunk „a lírai termés nem csak nagy, de sok is: a remekeket tökéletlen vagy jelentéktelen versek százaiból kell kiválasztani”;
2. Kevés kivétellel a magyar lírikusok sem egyenletesek, hírnevük nem mindig remekeken alapul;
3. A kis népek irodalma folyton szoros kölcsönhatásban van a politikával, az „aktuálissal”;
4. „Anthológiáink avult lommal tellnek, mert semmi sem avul hamarabb, mint az aktuális.”;
5. „ A történelmi és irodalomtörténeti szempontok háttérbe szorítják a tiszta szépség alkotásait annál inkább, mert az anthológiákat többnyire tanárok csinálják, akiknek felfedezésekre kevés a szemük és bátorságuk. Hozzájárulhatnak ehhez az iskola követelményei: nem minden remekmű adható gyermekek elé.”
Vajda János antológiája sem lépte át a maga „árnyékát”.
Az önkényuralom évtizedében válogatott, amikor nemcsak egy-egy költemény, nemcsak az évtized allegorikus lírája adott okot megfontolásra, mérlegelésre, hanem a nevek is.
Egy fiatal költő válogatott, aki ugyan rendelkezett már kötettel (sőt annak második kiadásával is), ám tekintéllyel, kiváltképp hatalommal – aligha. Bizonyára ezért a beválogatottak túlságosan széles köre!
Ő maga így írt céljairól az Előszóban:
„Kiterjedtebb versirodalomban az anthologiák jótékony szükséggé válnak. Mutatja a németek példája, hol a hasonnemű kiadások számtalanok, s roppant elterjedésük bizonyítja czélszerűségüket. A nagy közönség, mely az egyes költők összes műveit külön külön megszerezni nem képes (…) : örömest vesz oly gyűjteményt, melyben majd minden hazai költőnek sikerültebb műveiből egy-egy szép bogot lel (…). Egy ily gyűjteményből, ha ki egyebet nem olvasna is, legalább határozott fogalmat szerezhet magának a különböző költői egyéniségekről, – És éppen e fogalom megszerzésének könnyítése végett, kivált a honi lanttal kevesbé ismerősőkre nézve, szükséges, hogy a kiszemelt művek nem csak az illető költők -lehetőleg – legjobb művei legyenek, de azok összeállítása , elrendezése is olyan legyen, mely az olvasónak emlékező és ítélő tehetségét mintegy elősegítse. Nagyon előnyös tehát, ha az egyes költők művei külön levelet képeznek a koszorúban, s nem összekeverve hintettek el, mint a tarka rét virágai. (…) Kétséget nem szenved, hogy szintén ennyire becses művekkel több ilyen kötetet lehetne még kiállítani, de ezuttal csupán emlékajándékul szánt album volt a czélunk – azért jelen gyüjtemény inkább csak mint választékos mutatvány, s korántsem mint teljes kincstára a magyar lantos költészetnek kiván tekintetni.
Pesten, jan. 21. 1858.
Vajda János.”
Vajda „emlékajándékában” 35 költő szerepel. Ketten (Pap Endre és Berecz Károly ) egy-egy verssel, tízen hárommal-néggyel. Vörösmarty Mihál (így!), kinek arcképével jelent meg az antológia, csak hattal, Tompa mindössze néggyel; A gólyához hiányzik! Arany 11 költeménye jó választás, ráadásul az utolsó, a Zách Klára vége merész négy sor az ötvenes években: Rossz időket érünk,/Rossz csillagok járnak:/ Isten ója nagy csapástól/ Mi magyar hazánkat!.
Még egy-két mutató: Gyulai Pálnak 14, Tóth Kálmánnak 16 költeményét olvashatták a Nemzeti lant olvasói. Az összeállító, Vajda : a Sirályok első darabja ízelítőt ad a modern Vajdából: „Valami nagy rejtett bánat / Fogja el az egész tájat; / Az a bánat, mit az ember / Érez és nevezni nem mer;/, a Szerelem átka XXV. versében pedig a hasonlat-építmény Vajda-változatát ismerhetik meg: „Mint az erdő napsugártól,/ Én szemedtől meggyuladtam;/ És elégek mint az erdő…” . Ezután versszakok sorában láttatja (amit a szívvel nem tehet meg), hogy milyen is az égő erdő, s csak az utolsó (a kilencedik) verszakban zárja be a hasonlatot: „ – Erdő, erdő – fiatal szép/ Égő erdő , hamvadozó – / Hozzád én szivem, szerelmem / Be hasonló,be hasonló!…/”
Vajdához kapcsolódik A virrasztók „esete” is az önkényuralommal. Ez pedig a következő:
A Szépirodalmi Közlöny 1857 április elsejei száma „jelentette”, hogy „a múlt év októberétől a jelen év márciusig a lapban megjelent legjobb költemény írójának odaítélt húsz aranyat Vajda János nyerte el A virrasztókkal…”
Láss csodát, világ! 1857-ben húsz arany járt azért, amiért fél évtizeddel korábban (Tompának Gólyájáért) – Kassa!
A Nemzeti lant évtizedének egy másik jelentős eseménye: a Vasárnapi Újság. Erről szól e közlemény folytatása.
Nagy Miklós a Vasárnapi Újság 25. évfordulója közeledtekor megkérte Gyulai Pált: írja meg a lap alapítási körülményeit, indulását. Ezt jobban Gyulainál aligha ismerte valaki; a főszerkesztő, Pákh Albert már nem élt, Gyulai volt a másik, aki az induláskor jelen volt
Megírta A keltezés: 1879. március 5. (Emlékbeszédek, írta Gyulai Pál. Buda-Pest, Franklin-Társulat, 1879.)
A magyar irodalom helyzetképével kezdi.
„A forradalom után, 1849 őszén és telén sajátságos képe volt a magyar irodalomnak. Az írók bujdostak vagy börtönben szenvedtek; a kik szabadon jártak, nem nyúltak tollhoz . (…) A forradalom bukása majd minden hírlapot, folyóiratot, irodalmi vállalatot magával sodort. (…) 1849. november 15-ig csak egyetlen magyar politikai lapunk volt, Vida Károly Figyelmezője, (…) de 1850. január elején betiltatott.” Ugyanakkor indult a Magyar Hírlap (később Budapesti Hírlap),és a Hölgyfutár (Nagy Ignác). A következő években élénkülés kezdődött, vidéken is megmozdult az élet.1853-ban egyszerre négy új folyóirat megjelenése jelezte az ébredést.Ám inkább amolyan helybenjárás volt ez, ahogy Gyulai írta; „több volt benne a füst, mnt a láng, nagyobb a látszat, mint a valóság.(…) Különösen két körülmény nehezedett súlyosan az irodalomra: a kormány önkénye,mely egyaránt lábbal taposott alkotmányt és nemzetiséget, s a közönség apathiája. (…)
A Szépirodalmi Lapok csak egy félévig állhattak fenn…
Midőn Jókai a Délibáb megszüntével lap nélkül maradva Heckenastot egy új irodalmi lap megindítására ösztönözte, Heckenast csak egy képes néplap kiadására volt hajlandó. De ki legyen a szerkesztő? Jókai a forradalom alatt is lapot szerkesztett, a kormány részéről nem volt elfogadható. Így fordult Heckenast Pákh Alberthez, aki (…) egy rosszul gyógyított betegség következményei miatt 1847-ben kénytelen volt elhagyni Pestet; egy osztrák vízgyógyintézetbe utazott, ott élte át az 1848-49-ki éveket, s csak 1850 nyarán jött ismét haza. Így lett ő ártatlan író, a kin, mint szerkesztőn, kapva kaptak a kiadók, mert a kormány nem tehetett ellene kifogást. (…) 1853 elején megindította a Szépirodalmi Lapokat, engem szerkesztőtársnak véve föl. (…) Az Uri-utcában a 13-ik, ma 16-ik számú Orczy-házban laktunk két nagy szobában. Egy derék aranyművestől béreltük ki e szobákat, a ki alant az utczára boltot tartott, a másik bolt jobb felől egy virágárusnő boltja volt. E házhoz engem sok emlék köt: az aranyműves boltjában vettem nőm mátka-gyűrűjét, a virágárus boltban veszem ma is sírjára a koszorút. (…)
Egy nap 1854 elején elmondotta nekem, hogy újra szerkesztő lesz: Heckenast már fölterjesztette a kormányhoz. Egy olcsó képes lapot fog szerkeszteni, a Vasárnapi Újságot, mely hetente egyszer jelenik meg.(…)
A lapot nagy részvéttel fogadta a közönség (…) s az előfizetők száma már az első években meghaladta a 6-7000-et.
A kezdet nehézségeit így legyőzve, a lap igen szép jövőnek nézett elébe. De én két hónap múlva mégis kiléptem a szerkesztőségből. Összezördültünk. (…) Én tüstént beadtam a lemondásomat; ő mosolygott, s azt válaszolta, hogy kegyelmesen elfogadja. (…)
Hanem azért jó barátok maradtunk. (…) De vasárnap reggelenként, midőn a lap megjelent, mindig bementem hozzá, hogy megbíráljam az elolvasott számot. Rendesen ezzel köszöntem be:
Jó napot,
jobb lapot!
Még 1855-ben egy társlap járult hozzá, a Politikai Újdonságok.
E két lap fontos szolgálatot teljesített. Az elnyomatás szomorú korszakában nemcsak vígasztalója volt a nagy közönségnek, hanem ébresztője is. Ápolta a jövőbe vetett reményt, virrasztott a halálra sebzett nemzetiség betegágya fölött, szította a szunnyadó hazafi érzést oly körökben is, a hova más lap el nem jutott. (…)
Íme, szerkesztő úr, a mit hirtelenében össze tudtam írni, használja belátása szerint (…).”
Illusztráció: „piszkálgatom a hunyó parazsat” (fh. Johnson)
Ezek is érdekelhetik!
Batiz Attila: Mindenki művész? (A művészet és a nem művészet határán) →
Németh István Péter: ÍZE VOLT SZÁJÁN A MESÉNEK” (vázlat Simon István költői tájszótárához)* →
Kiss Zsuzsánna: Más szemében az kórószál, magunkéban az karószál, avagy megmaradásunk szigetei Mohács után →
