Nikolaus Harnoncourt: Palavessző Isten kezében
Ünnepi beszéd Mozart 250. születésnapján a Mozarteumban 2006. január 27-én
Mivel úgy gondolom, Mozart szimfóniája a tulajdonképpeni megnyitó-beszéd, előtte üdvözölni szeretném Önöket, igen tisztelt hölgyeim és uraim. A szimfónia, amit el fogunk játszani, a bizonyosan összetartozó három utolsó szimfónia középső darabja. E szimfóniák nyilvánvalóan az embernek a céljához vezető útját ábrázolják.
Az Esz-dúr szimfóniából kiindulva – ez a szeretet hangneme, de az „ünnepélyes komolyságé is” – Mozart a mindent megkérdőjelező g-moll szimfónia mélységeibe vezet; azért, hogy utána a ragyogó C-dúr szimfóniában mindent boldogan feloldjon, és az előzőleg összezavart hallgatót harmóniában szabadítsa fel.
Mozart több mint negyven szimfóniájából csak kettő van mollban, mindkettő g-mollban. A g-mollt akkoriban a halál és a szomorúság hangnemének érezték és határozták meg.
Már az első témában – amit hamarosan hallani fognak – nincs egyetlen „direkt” játszott hang se, minden hangon van egy appoggiatura, egy előke föntről vagy lentről; így a látszólag legegyszerűbb, még a magától értetődő is megfoghatatlan lesz, elúszik – úgy halljuk, mintha hullámzó vízen néznénk keresztül. A 2. tétel a Jupiter szimfónia némileg rejtett fuga-témájával kezdődik, ez Esz-dúrban íródott. Mintha az 1. tétel rémálmát eltörölték volna, és ideszállna a „remény egy jobb világban”. Most eljátsszuk az első két tételt.
És most, e felfoghatatlan zene után – ahol minden nyelv szegény lesz, ahol hallgatnunk kellene, most kell még valamit Mozartról mondanom, és lehetőleg erről az évről is… Nem! Ehhez a zenéhez nem illik semmilyen ünnepi beszéd. Hogy is tudhatnék még valamit Mozartról mondani? Senki sem tud; de most mindenki ezt teszi. Ausztria ebben az évben egyet jelent Mozarttal. De neki ehhez semmi köze sincs, félek, inkább a pénznek és az üzletnek. Tulajdonképpen zsenírozva kellene magunkat érezni. Mert amit Mozart tőlünk követel, méghozzá több mint kétszáz éve, az olyan egyszerű lenne: teljes csendben és figyelmesen kellene hallgatni, és ha szavak nélküli szellemidézését és „perbeszédét” értenénk – ahogy már mondtam – tulajdonképpen inkább szégyenkeznünk kellene, mintsem büszkén feszíteni.
Most ünnepeljük őt, és ez majdnem úgy hangzik, mintha magunkat akarnánk ünnepelni. De egyáltalán semmi okunk nincs, hogy valamire büszkék legyünk, ami Mozarttal összefügg; már azóta, hogy ő itt Salzburgban vagy Bécsben élt. Ő elvár tőlünk valamit a zseni kérlelhetetlenségével, és mi jubileumunkat kínáljuk neki csalafinta jövedelmezőségünkkel és üzleteinkkel; és hangjait darabokra szedve csöpögtetjük minden reklámcsatornán. Ennek nem szabadna így lennie! Ez botrány és szégyen – hogy lehet ezt tűrni? De ha már egy ilyen feleszméltető évnek mindenek dacára értelmet kell adni, akkor hallgatnunk kell, hallgatni, hallgatni, hallgatni – akkor talán az üzenet egy kis részét megértjük. Mozartnak nincs szüksége ünneplésünkre – nekünk van szükségünk őrá és felkavaró fergetegére. Egy ilyen év valójában a mi sanszunk.
Mi is tehát perbeszédének tartalma? Ez maga a művészet, a zene, és nekünk számot kell adni arról, hogy mit csináltunk és még mindig mit csinálunk vele – és arról is, mit mulasztunk el, és mit nem csinálunk. A művészet és vele a zene az emberi élet lényeges alkotórésze, a praktikus, a hasznos, az értékesíthető dolgok egyensúlyaként, ajándékba kaptuk. Világos lett számomra, amit néhány filozófus mond, hogy a művészet, és épp a zene az, ami az embert emberré teszi. Megmagyarázhatatlan varázs-ajándék, mágikus nyelv.
A legutóbbi generációk a súlyt egyre inkább a közvetlenül értékesíthetőre helyezték – biztosan úgy hiszik, a boldogság az anyagban ölt testet: a boldogság azonos a jóléttel, a jólét a birtoklással egyenértékű, azaz, annál jobb nekem, minél többet tulajdonolok. És ez a szemlélet már a nevelésre, és az iskolák tanterveire is kihat. Lassanként minden művészit kiszorítanak, mindent, ami fantáziát követel, és ami nem feltétlenül szükséges – csaknem azt kellene mondanunk: lenne – az emberi élethez. A legtöbb gyerek már énekelni se tud, mert sohase vezették rá – nem tudják, hogyan kell a hangokat formálni – és nem ismernek dalokat. Ám a zenélés itt kezdődik, három, négy, öt évesen. Később ez már a rádióra és a walkman-re marad.
Ez az év a legnyomatékosabban arra int, hogy gyerekeinknek a teljeskörű művelődéshez, és nemcsak a képzéshez van joguk. Tanítási céljaink jellemző tünete, hogy a kontroll-metódusokban – mint a PISA-rendszer – a zene gyakorlatilag nem játszik szerepet. Mellesleg jegyzem meg, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának mindkét cikkelye, amely képzésről és kultúráról szól (Nr. 26 és 27) kínosan gyatra. Ha a számoláshoz, az íráshoz és az olvasáshoz nem csatlakozik egyenlő súllyal a művészetoktatás, ha a hasznossági gondolkozás mindent ural – és közel vagyunk ehhez – akkor nagy a veszély, hogy a materializmus és a nyereségvágy korunk pogány vallásává lesz.
Nem tartunk-e már most itt? König kardinális mondta pár évvel ezelőtt: „…Európa útja zsákutcába vezetett: a technika uralma az etika fölött, a tárgyi világ elsőbbsége az emberi értékek előtt…” Pascal a 17.században az ember kétféle, egymást feltételező gondolkodásáról beszélt: ő ezeket aritmetikus gondolkodásnak, és a szív gondolkozásának nevezi. Kierkegaard már 1840-ben óvott a fenyegető materializmustól, azt írta: „… jelenleg semmi mástól nem félünk, mint a bankcsődtől Európában…”, de ennél továbbtekint: „…a sokkal veszélyesebb, szemmel láthatóan elkerülhetetlen szellemi fizetésképtelenség az, ami a küszöbünkön áll”.
Számomra most nem annyira a művészetre való nagyobb figyelemről van szó, annak fenséges csúcsain, arról van szó, hogy e legfelsőrendűbb formák végül is a semmibe vesznek, ha többé már senki sem érti a nyelvüket. Hiszen a zene nem egy arrogáns, nagyképű, privilegizált kisebbség titkos nyelve. Nem, mindenki megkaphatja üzenetét, részesedhet kincseiben, ha „antennáit” a kezdetektől helyesen állítják be.
Mivel a zene otthona a fantázia birodalmában található, van benne valami rejtélyes, nem megmagyarázható, láthatatlan hatalma óriási és veszélyes, hatása felforgató. Ezért próbálták meg a hatalmasok mindig a saját szolgálatukba állítani. Sikertelenül, mert a művészet mindig ellenzéki és szuverén, nem hagyja magát sem megszelídíteni, sem bekebelezni. A kimondhatatlan nyelve – amely azonban néhány végső igazságot bizonyára jobban megközelít, mint a szavak nyelve, az értelmezés logikájával, egyértelműségével, szörnyű IGEN-ével és NEM-ével.
Az a szerep, amit életünkben a művészetnek szánunk többféle: szolgáljon minket, nyugtasson meg, de az is, hogy büszkélkedjünk vele. Szép, támogatott zenei életünkben az embereknek örömet és felüdülést kell találniuk kimerítő munkájuk után, új erőre kell kapniuk a mindennapi stresszhez. (A nácik ezt „öröm általi erő”-nek hívták – hasonló indoklással, mint az emberi jogok tételeinél.) Veszélyes lépés a hosszú és illegális processzusban, amelyben a művészetet „hasznossá”kell tenni.
A nagy zeneszerzők zenéje ezt a trendet szinte sohasem szolgálta, mindig is sokkal több volt: érzékeny reakció a kor szellemi állapotára – tükör volt, és az ma is, amely a hallgatót saját énje felismeréséhez segítette. A mélységbe kellett tekintenie: amikor Mozart g-moll szimfóniáját először hallották, azt kérdezték, ilyen megrendülés vajon megengedett-e? Ez a szimfónia akkor a zenei nyelv szélsőségének számított. Hans Georg Nägeli (1773-1836), a zürichi zeneesztéta és kultúrfilozófus kétségbe vonta – néhány kortársához hasonlóan – hogy ilyesmi még megengedhető és [a közönségtől] elvárható-e? Akkor bizony senki se ment haza nyugodtan…
A művészet felismerésekhez vezet, sőt lökdös bennünket: az a tükör, amelybe muszáj belepillantanunk. Azért, hogy ettől megszabaduljunk elfogadtunk egy csupán esztétizáló – egyesek úgy mondják „kulináris” – módot a művészet szemléletére: „szép” zenét hallunk, „szép” képeket látunk, de megrendülni tőlük nem akarunk, főleg nem akarunk a bőrünkből kibújni…
Ötven esztendővel ezelőtt fiatal zenekari muzsikusként évente kellett a g-moll szimfóniában játszanom – túlontúl gyakran! Akkoriban mindig kedvesnek és szépnek tartották, a hallgatók üdvözülten ingatták a fejüket, utána „Mozart-boldogságról” beszéltek. De a partitúra a pultomon mást mondott: ahogyan a zene itt mindent kétségbe von, sőt lerombol: a dallamot… a ritmust… a harmóniát. Semmi sincs úgy, ahogy annak korrekt módon lennie kéne, kivéve talán a Menuett romantikus Trióját. Lehet, hogy akkor, a háború után, az embereknek a sugárzó harmóniára, a tisztán boldogítóra volt szüksége – az érem másik oldalát borzalmasnak éltük meg. Így gyakorlatilag az összes Mozart-interpretáció a világosat, a pozitívot emelte ki, és a megrendítőt elfojtotta.
Ez a szimfónia az én személyes sors-szimfóniám lett, tartósan megváltoztatta az életemet, mert egy napon, tizenhét év zenekari csellista-szolgálat után, egyetlen egyszer sem akartam többé így játszani, elhagytam a zenekart…
Ebben a szimfóniában nagy példát is láthatunk, az irodalomhoz és a képzőművészetekhez hasonlóan: hogy meddig szabad, kell vagy muszáj a művészetnek elmennie – de azt is: mire kell késznek lenni a hallgatónak, mit tud, vagy mit kell elviselnie. Mozart mindig újra meg újra elment eddig a fájdalomküszöbig. Mint szinte minden nagy művész, Mozart emberként rejtélyes marad, sőt egyenesen kísérteties. Azt gondoljuk, mindent tudunk róla – hisz élete a lehető legjobban dokumentált – de ha közölni akarunk róla valamit, észrevesszük, hogy egyáltalán nem ismerjük.
Történelmi vagy biográfiai „tudásunk” általánosságban nem igazi tudás – közvetítés útján sajátítjuk el, és azt hisszük, szemtanúk vagyunk. A képeket – netán a televízióéit – tényeknek vesszük, azt hisszük, hogy ott voltunk, de nem éreztünk semmit a bőrünkön és a szívünkben. A képek képek maradnak – de a valóság csak látszat, egészen másként volt. Mozartról sose fogjuk megtudni az igazságot – amit tartunk felőle, az a saját magunk alkotta kép. Csak az alkotás rejti az igazságot. Az ember megértése lehetetlennek tűnik – imigyen, hasonlóan sok művészéhez egyfajta hasonmás-képhez jutunk. Mintha két Mozart lenne: a játszó gyermek, a derűs, extrovertált fiatalember, akiről azt mondták a barátai: sohase volt rosszkedvű; aki fiatalkorától választékos stílusban írta leveleit; művelt, eleven észjárású és magabiztos.
Az életrajzok Mozartja pénzügyi, családi és művészi kríziseivel; gazdag volt vagy szegény? Összeütközésben vagy szeretetteljes harmóniában volt apjával? Művészileg összetörte-e a Figaro házassága bécsi sikertelensége? – Én ezekből nem hiszek egy szót sem, mert ahogyan Oscar Spengler mondja: „A természetet tudományosan kell magyarázni, a történelmet költői módon.” És ezt tették, túlságosan is. De a másik Mozart, a tulajdonképpeni, a megfoghatatlan és a felfoghatatlan kivonja magát minden ítéletalkotás alól. Ha meg akarjuk ragadni, szégyenkezve kell felismernünk, hogy a mi rőfünk nem illik az ő mérték-rendszerébe – ő egy másik csillagzatról jött. Ő csak alkotásai révén él; minden pillanatban komoly, a viccesben is szorongást keltő: a „Zenei tréfa”éppen annyira sötét mű, mint a kísérteties nevető-ária a Zaidében.
Micsoda sokk lehetett a Mozart-házban, amikor az apa felismerte a kisgyerekben a zsenit: azt hitte, van egy kedves, értelmes gyermeke, és minden átmenet nélkül lát – egy csodalényt*. Egy olyan zseni, mint Mozart nem lesz, ő – puff – mint egy meteor, úgy érkezik az univerzumból. Nem játszadozó gyermek, sokkal inkább egy játszadozó felnőtt.
Az emberi társadalomban nem tudható előre, hogyan kell felnevelni egy zsenit, erre nincsenek minták. Egy ilyen démonikus lény magától értetődően „megszállja” környezetét, őt nem lehet „nevelni”, szeretett, ugyanakkor félelmetes lakótárs. Első zenei megnyilvánulásaitól kezdve Mozart, mint művész útja a tévedhetetlenségé, a lélegzetelállító biztonságé – pontosan ellenkezőleg, mint életútja.
Már gyermekként komponált Mozart olyan műveket, amelyek emocionális tartalma túl van azon, amit ebben a korban megélhetett és tapasztalhatott volna. Így tudhatjuk meg az ifjútól – aki ő mindig is volt – a szerelem és a halál, a bűn és a boldogság végső és legmélyebb titkait.
Kényszerít minket, hogy a lélek mélységeibe pillantsunk, majd rövidesen az égre; talán palavessző Isten kezében.
*Az eredetiben: krokodilust
Fordította: Horváth Anikó 2021
Illusztráció: Mozart250 (fh. részlet J.-B. Greuze)
Ezek is érdekelhetik!
Tóth Attila: Hang és fény* →
Tárnok Attila: Snétberger Ferenc két régi koncertje →
Baji Lázár Imre: Áldás és könyörgés – megénekelt léttételek* →
