„Ő IS ÉN VAGYOK” – A NYOLCVANÉVES NÁDAS PÉTER KÖSZÖNTÉSE (Levélfa, 60.)
*
Ács Margit, Suhai Pál és Kenyeres Zoltán levélváltása
2022. október 11.
Kedves Mara! Fölteszem, hogy már hazajöttél Klastrompusztáról, kezdődhet az irodalomnak szánt élet. Én itt nyakig Rilkében, de azért időnként kidugom a fejem másra is. Mint most Nádas Péter nyolcvanadik születésnapjára (ami, mire ez megjelenik, már el is múlt). De azért még mindig időszerűnek vélem a Levélfa-megemlékezést. Emlékezetemben nagyszerű kritikád (de inkább tanulmányod) a Világló részletekről, a Sebzett családok gyermekei (melyet még én is használni és felhasználni tudtam apám könyvének írásakor). Arra gondoltam, hogy megemlékezésül elkérem a Levélfára írásod (legalább egy részletét) – mert a tizennégy oldal talán túl nagy súly lenne ágának, még le is szakadna alatta. Remélem egészséges vagy és minden trendben (hagyom így, bár rendet akartam írni). Hallottam, hogy Klastrompuszta kegy- és kirándulóhellyé avanzsált. Csak a közlekedése is jó legyen. Válaszodig is minden jót kívánva, köszönettel és barátsággal: Pali
2022. október 12.
Kedves Pali! Remélem, öt oldal alatt még nem szakad le a faág, egy kis válogatást készítettem a részletekből.
Üdv, és jó ötleteket kívánok a Rilkédhez. Mara
Ács Margit
Töredékek a Világló részletekről írott méltatásból
(Sebzett családok gyermekei, Kortárs, 2019. február)
Nádas Péter nagyszabású művének (Világló részletek, Jelenkor, 2017) műfaját nehéz lenne egyértelműen meghatározni. Emlékirat? Dokumentum- és kulcsregény? Egy befejezetlen önéletrajz családtörténeti szakasza? Jól érzékelhető az olvasó számára, hogy az író tudatosan elkerüli a prózaírás formai sémáit, mindent, ami reguláris műfajokhoz kötődik. Az ezerkétszáz oldalnyi szöveget egyetlen fejezetcím, oldaltörés, üres sor sem szakítja meg, mert a fejezetekre bontás nyilvánvalóan mesterséges beavatkozás volna az emlékek és kommentárok fonadékába, a meditáció spontaneitásába, a nyers igazmondásba. A nyomtatott szövegnek a lehető legtermészetesebben kellett rögzítenie azt a folyamatot, amely az ember fejében végbemegy, amikor hagyja, hogy feltámadjanak emlékei, birtokba vegyék agyát. Esemény-töredékek sorakoznak fel, amelyek az elbeszélő számára töredék voltukban is tökéletes alkotórészei a világ-egésznek, a visszafelé és előre megnyitott időnek, az életének. Az asszociációk, amelyek óhatatlanul felbukkannak e végtelenített meditáció során, és egymásnak adják át a tudat terét, ugyancsak töredékesek, s közéjük illeszkednek azok az utólagos konkrét információk, amelyekhez a felidézett események jelenidejéhez képest sokkal később, esetleg éppen e könyvhöz végzett kutatások, emlékiratok, jegyzőkönyvek, hivatali akták, levelek tanulmányozása révén jutott a szerző. Ezek az ismeretek is ott sodródnak a látvány-, szag- és szó-emlékek között, az egykori felismerések, sérelmek, hiányérzetek, haragok forgatagában. A váltás a töredékek – a könyv címének szóhasználatával: a részletek – között sokszor oly sima, oly hangsúlytalan, hogy egyetlen bekezdésen belül lépünk át a másik időbe, más helyszínre, más emberek közé. A váltás azonban, éppen látszólagos szenvtelenségével, nemegyszer az elbeszélt történet tragikumával szembesít. Ártatlan családi jelenetek leírása, vagy elvont eszmefuttatás közepette valamelyik szereplő iszonytató sorsa tárul fel, vagy például az író születésének körülményeit köznapiasan ismertető leírást megszakítja hirtelen egy lengyel zsidó falu kiirtása számadatokkal, az öldöklés módjainak részletezésével. Az író pontosan bemért ütéssel sújt le. Azt közli ezen a tüntetően tárgyszerű módon, hogy a bestiális borzalmak nem egy másik világban történtek és történnek, egy másik emberi fajjal, ahogy eltompultan vagy önvédelmi reflexből hinni szeretnénk, hanem egyidejűen boldog vagy unalmas perceinkkel, és épp oly mindennapian, mint bármi más az életünkben. Velünk történnek és általunk, erre születünk, amikor születünk.
Elbíbelődvén ételek készítési módjával, építészeti- vagy bútor-divatok fejtegetésével, női cipőkkel, kisfiú-barátságok érzelmi változásaival, apja természettudományos magyarázatainak felidézésével, a nagy család bonyolult kapcsolati hálójával, ismert emberek emlékirataival, vagy akár a terráriuma hüllőinek tulajdonságaival, Nádas Péter felsorolhatatlan bőségben árasztja a lapokra az ismereteket. A mozaikos-fonadékos szerkezet lehetővé teszi számára, hogy valamennyit jelentősnek tüntesse fel, pontosabban egykori valós jelentősége szerint tárgyaljon minden „világló” részletet.
A természetes közlés és a bensőséges meditáció benyomásához hozzá tartozik, hogy minden szereplő a valódi nevét viseli, nincs áttétel, s így számos pontján e mű történelmi dokumentumnak is tekintendő, hiszen mind az író családjában, mind a család kapcsolatrendszerében meglepő gyakorisággal fordulnak elő a magyar és európai történelem ismert személyiségei. Ez nem a legfontosabb komponense a könyv jelentőségének, ámbár hozzájárul olvasói érdekeltségünk fennmaradásához, s ez egy burjánzó, megszakítatlan szövegtenger esetében nem árt. A szereplők nyílt megnevezésével, a hiteles földrajzi és utcanevekkel az író a megingathatatlan szándékát nyilvánítja ki, hogy amennyire csak lehetséges, pontos legyen, az emlékek felidézésében is, és értelmezésükben, megítélésükben is. S ennek az igazmondásnak az izgalma átragad az olvasóra, aki tanúvá avatódik egy kényes és fájdalmas vizsgálati procedúra folyamatában.
Nádas Péter egész írói pályáján jobbára abból az életanyagból merítette műveit, amelyet e két új kötetben előtár. Emlékekből építkezés, intenzív családi, baráti, szerelmi viszonyok, konfliktusok, filozófiai-etikai-politikai aspektus az élet megéléséhez; sőt, egyes figurák akár az Emlékiratok könyvéből, akár a Párhuzamos történetekből is ismerősek lehetnek. Csakhogy azok – regények. Fikcióval elegyített az élményanyag. Itt, a Világló részletekben pedig az író személyes és állandó jelenléte határoz meg minden olvasatot.
Nagyon bátor vállalkozás.
(…)
Nádas László, az apa skorbutot kap a pincelétben. A bezártságuk mértékére jellemző, hogy egy hordóban glicerint tartanak, arra az esetre, ha valamelyikük meghalna, hiszen a holttestet nem hozhatnák ki a falon át. Abszurditás ez is, a gyakorlatiasság abszurdja. De a legabszurdabb, hogy ez az erős lelkű ember, aki mindezt a kínt kibírta, s korábban kibírta, hogy mint lefogott kommunistának, csontjait törték a pribékek a Hadik laktanyában, a pártja uralmának tíz-egynéhány éve alatt úgy felőrlődik, hogy öngyilkosságot követ el. Eredetileg a fiait is „vinni” akarta magával. „Állt az alvó öcsém felett a pisztolyával, és nem volt képes lelőni. Ezt írta aztán a záradékban. Ha velem kezdi, talán sikerül neki.” A mű elején, a 13. oldalon áll ez a pár mondat, megalkotva egy olyan gravitációs teret, amelyben valóban minden részletnek súlya van.
(…)
Az anya, Tauber Klára vérmérséklete erős kontraszt az apai ág, a Nádas testvérek súlyos gátlásokat leplező kimért, fegyelmezett, racionális modorához. „Családunkban minden bizonnyal azért jár élvezettel teli nevetés a szőrszálhasogató diskurzusokhoz, még a dühöngésekhez is, mert a családi tudatban a cáfolat, a kritika, a gúny, az élc és a kétely éppúgy a megismerés természetes alkatrészeként fungál, mint a hipotézis, az állítás, a bizonyítás, a dokumentáció és az érvelés.” (I./77.) Ez a rátarti intellektuális, a megismerés kultuszát megvalósító légkör kezelhetővé teszi, hogy a családtagok egy része illegális kommunista, majd a negyvenes, ötvenes években a diktatúra intézményeinél – akár az ÁVH-nál is – vezető tisztségeket tölt be, más része pedig a módos majd kifosztott polgári kaszthoz tartozik, konzervatív liberális hagyománnyal. A Nádas-testvérek apja, Nádas Adolf Arnold brutális ember és tehetségtelen birtokos volt, gömörsidi birtokát végül felesége mentette meg, ott nevelődtek jórészt a testvérek is. Az apjuk kegyetlen veréseinek következtében sem sírni, sem nevetni nem tudtak rendesen, visszanyelt, torokhangú a nevetésük, és szűkölő, vinnyogó hangon sírnak. Ezzel szemben Tauber Klára szertelen, vidám természete legendás, még haldoklását is végignevetgéli. A Tauber-család távol áll a Mezeiek-Nádasok társadalmi státuszától: Tauber nagypapa aranyműves segéd, és kispolgári életkeretet tud csak biztosítani feleségének, Nussbaum Ceciliának és lányainak. No, ez a nagymama az igazi kakukktojás ebben a felvilágosodott környezetben: ő faluról származik, ortodox zsidó közösségből, megveti a szokásokat elhagyó zsidókat, ahogy a „gój” szomszédait is. Hatalmas érzelmi megnyilvánulásai vannak: „Alakításaival tetemes fájdalmat okozott önmagának. A két szememmel láthattam, mit jelent egy ember életében a ritualizált fájdalom. Mindazt, amin ötezer év sem segíthetett, mindazt, amire az idők végezetéig nem lesz gyógyír. Amire nincs bocsánat. Örökös emlékeztetés volt valami olyasmire, amire már nem emlékezünk. Egy olyan univerzalizált fájdalom volt, amivel kis eseti fájdalmait sikerült mértéktelenül megnövelnie…” (I./439.) Mindazonáltal itt a városban a rituális szabályokat azért már ilyen-olyan okból ő is áthágta, szinte öntudatlanul. Ha a fiú számára érzelmi kihívást jelentett az édesanyja viharos temperamentuma, sokszorosan azt a nagyanyja túlcsorduló lénye. Ha minden kötődése ellenére idegenkedett az apja szagától, „férfiszagától”, sokszorosan irtózott nagyanyja testiségétől, a zsíros, büdös hajkefétől, amivel az ő göndörödő haját akarja kisimítani, ne legyen túl szép, nehogy úgy végezze, mint az egyik unokatestvérük. Állandóan piszkálja nagyanyját, provokálja, háború dúl közöttük, pedig ő tölti be a kedvenc unoka státuszát. Mégis beivódott ez a nagymama Nádas Péterbe, érezhető élvezettel idézi fel lényét, szavait. A jiddis és pesti nyelv egyvelegét. (Azeszpónem, nesüge, nimand, sparhelt, szekánt, buksza, gezeresz, szaszerol, hohmecol, smúzol, lébecol, lamentál, svihák, überol, sóher stb.) „Ott álltam négyévesen vagy ötévesen, […] a magam kis emocionális rendszerére akartam ráépíteni a magam rasszista gyalázatát. Nem tudomásul venni, hogy ő is én vagyok. Nem tudomásul venni, hogy az ember egyszerre sokféle hagyomány konvenciójából van összerakva.” (I./374.)
Az apai ágon a dédapja, Mezei Mór és az ő testvére, Mezei Ernő rendkívül jelentős politikai szerepet töltöttek be a tizenkilencedik-huszadik századforduló táján. Mezei Mór Eötvös báróval együtt kidolgozta a zsidók emancipációjáról szóló törvényt. (I./341) Tisza Kálmánnal, Jókai Mórral tarokkozott a szabadelvű klubban. 80. születésnapján küldöttségek ünnepelték, Tisza István a munkásságát méltató levélben gratulált neki. (I./557.) Felsőházi tagsággal kínálták meg – nem fogadta el, visszásnak érezte volna. Testvére, Mezei Ernő Kossuth ajánlásával lett a Függetlenségi Párt képviselője, később is levelezett Kossuth-tal. A vele való kapcsolat Sátoraljaújhelyen alapozódott meg, amikor Kossuth Lajos kosztosdiák volt apjuknál, az író ükapjánál, a kocsmárosnál. Mezei Ernő Herzl Tivadarral is levelezésben állt, és nevezetes interpellációját, amelyben felrótta a kormánynak a tiszaeszlári per kapcsán felkorbácsolt indulatok fékezésében elkövetett mulasztását, teljes terjedelmében közli az író. A beszédet fegyelmezett tárgyilagosság, mértéktartás jellemzi, egy kortárs emlékezése szerint „Gyönyörű beszéd volt”, mégis „A szabadelvű párt fagyosan viselte, a szélsőbalon pedig csak az antiszemiták voltak hangosak.” S Nádas hozzáteszi: „Mezei beszédhelyzetében a magaméra ismerek. A köztes pozíció családi kísértete lép elő belőle.”
(…)
A Világló részletek a kommunista szülők tragédiájának a könyve. Nem lehet kétségünk, hogy két makulátlan erkölcsű embert látunk, akik az életük magasabb rendű értelmét a társadalmi igazságosság, a közjó szolgálatában találták meg, és roppant áldozatokat vállaltak eszméikért, de gonosz, romlott hazugságokba keverednek, és nem tudnak kiszállni, nem tudnak olyan döntést hozni, mint Koestler vagy Gyilasz. Lehet, hogy intellektuálisan sem elég erősek hozzá, de ha belegondolunk a negyvenes-ötvenes évek Magyarországába, azt kell mondanunk, hogy nincsenek is abban a helyzetben, hogy szakítsanak a pártjukkal. És végig kell nézniük, hogy eszméiket fedezékül használja a terror, megbecsteleníti a jogos társadalmi igényeket kifejező célokat.
Nem először történt így a történelemben, és nem is utoljára. Mindig voltak szentnek, elhivatottnak, messianisztikusnak nevezhető idealisták, akik nagy bátorsággal, önfeláldozóan jobbítani akarták a világot, üdvös célokat neveztek meg, aztán úgy fordult a világ kereke, hogy e célok gyakorlati programokká váltak egy uralkodó, egy komité, egy állam kezében, a hatalomgyakorlás eszközei lettek, és összegyúródtak a terrorral, a gátlástalan vagyonszerzéssel, az emberek megtévesztésével, megkínzásával és legyilkolásával. Sokféle formában ismétlődik ez, minden idealista ember érintett a Nádas-szülők drámájában. Ma is ismerős tapasztalat, hogy percemberkék vagy cégéres gazfickók felélik a kor legbecsületesebb embereinek az erkölcsi tőkéjét. S az is, hogy a csalódott hívek jórészt falazni kénytelenek a gyalázatnak.
(…)
A gondolati hálózat zárópontja az 1956-os forradalom mibenlétének, a történelemben elfoglalt helyének, valós természetének és a nyugati támogatás elmaradásának illúziótlan értékelése. Nádas Péter illúziótlansága nem a szenvtelen kívülállóé. „Nekem ugyan a pályámat, sorsomat szabta ki ez a két hét a maga formátumával és fátumával, mégis őszintén megértem a sokoldalú értetlenséget, a tanácstalanságot és tartózkodást. Nem a közöny műve volt, nem a történelmi emlékezet kínos kihagyása, hanem inkább egy olyan jellegű józan óvatosság műve, amivel érzelmileg a nem egészen helyénvaló és erkölcsileg kissé kétes dolgok felé fordulunk. A magyar forradalom nem csak külföldön él bizonytalanul a köztudatban, a magyar közvélekedésben legalább annyira.” (II./588.) Ennek a bizonytalanságnak az okát Nádas Péter abban látja, hogy kommunista körökben indult meg a szellemi forrongás. Viszont a tömegmozgalom, „amely Budapest utcáin azon a kedden aztán be is mutatkozott, magába szippantotta, majdhogynem nyomtalanul tüntette el a megújulásra nem képes, ezt azonban belátni nem tudó kommunista értelmiségi rétegmozgalmat.” E kétféle mozgalom nem bizonyult kompatibilisnek – állapítja meg. „A magyar forradalom egyszerre aratott győzelmet és szenvedett vereséget, s az ilyen kétértelműséget nem szívesen veszi be az elme.”(II./592.) Külpolitikai jelentőségét az adja, hogy a hidegháborús fenyegetettség közepette a nagyhatalmaknak szembe kellett nézniük az atomháború tényleges veszélyével, és Eisenhower elnöknek meg kellett üzennie Hruscsovnak, hogy nem kívánja megsérteni a szovjet birodalmi érdeket. „…a magyar forradalom az utolsó európai forradalom. A forradalmak több évszázadra nyúló korszakának romantikus és idealista történetében kínos és véres lecsengés. […] Szabott keretek között gondolkodik azóta a gondolkodás. Isten nincs, illetve szabad választás kérdése, hogy van-e. Utópia nincs, hiszen láttuk, hová vezet a társadalmi utópia. Kizárólag jelen idő van…” (II./594.)
Nádas a nyugati államok viszonyulásának módjára magyarázatot talál abban is, hogy a magyar forradalom csupán antisztálinista, s nem antiszocialista megmozdulás volt. „Legalább első lépésben a forradalom a köztulajdonra és a munkás önigazgatásra építette volna berendezkedését.” (II./596.) Márpedig kapitalizmus és szocializmus dichotómiája a szovjet imperializmus elutasításától függetlenül érvényben maradt.
„Azóta nemcsak az önkényuralmat gyűlölöm, de a respublika és a demokrácia gyengeségei, olcsó színjátékai és önveszélyes elfogultságai láttán sem tudom a fejemet elfordítani” – így zárja be a hetvenöt éves író történelmi tablóját, erkölcsi analízisét, könyörtelen igazmondását, s ha tán az olvasó nem osztozik is minden egyes véleményében – történetesen az utóbbi, a két kötetet lezáró ítélettel azonban bőven egyetért –, a becsületes és bátor gondolkodónak vitázva is tisztelettel és jó szívvel adózik, és ráébred, hogy ama ritka dolog történt meg vele, amiben csak a legjelentősebb írói alkotások részesítették: több lett azáltal, ami súlyt ez a mű rárakott.
*
(Az immár nyolcvan éves íróhoz is szól e tiszteletteljes üzenet. Á. M.)
Suhai Pál
2022. október 13.
Kedves Mara! Köszönöm gyors válaszodat: hogy máris küldted Nádas Péter-tanulmányod csökkentett változatának, ahogy nevezed, „töredékeinek” még így is súlyos változatát. Amely, megítélésem szerint, igazán méltó ehhez a kivételesen nagy, és nem csak a terjedelem, az ezerkétszáz oldal okán nagy regényhez. Regénynek nevezem, bár írásodban azt sejteted, hogy, jóllehet a regény-műfajba sok minden belefér, ennek is különös – szinte meg is tagadja. Egy nagy folyó, mely „forrásáig bujdokol” és vissza, hogy ott, deltavidékén lerakhassa végre hosszú útjának terhét: tapasztalatát, tudását és emlékezetét. „Töredékeid” illenek hozzá. Már csak azért is, mert – szerintem – Te is a legfontosabb szempontból közeledsz művéhez és az élet dolgaihoz, megértésükhöz. Ez pedig, ahogy írod is, az erkölcsi tőke. Amelyet egyesek, minden egyéb megfontolástól függetlenül, képesek, ha kell, még életük kockáztatásával is óvni s talán éppen ezzel felhalmozni. Még akkor is, ha ezt az életünkre rátelepülő ilyen-olyan intézmények és letéteményeseik időnként előszeretettel ki is fosztják. Az „erkölcsi állatvilág” törvényei szerint. Mert ilyen az ember: hajlamos a könnyebb útra. Elveszi a másét. (Persze ha ezt veszem, egyáltalán nem rosszabb a tigrisnél vagy a hiénánál.) Visszatérve „töredékeid” súlyára: teher alatt nő a pálma. Még így, csökkentett változatában is elég súlyos ahhoz, hogy a Levélfa ágán legyen a helye (!), amelyet, ezek szerint, nem féltek a leszakadástól. Méghozzá azért nem, mert éppen ez, és az ehhez hasonló próbák növelik erejét – mindaddig, amíg meg tud maradni élőnek, elevennek. (A száraz ág persze törik.) De van erre egy másik hasonlatom is. A gerincé, mely olyannyira sérülékeny, hogy egyetlen rossz mozdulat is fáj az egész testnek – de képes megtartani az embert, ha ez tartja őt. Tart, ha tartod. Ebben különbözik némely fajtársunk a teknősbékától, mely védve van, elég csak kidugnia vagy behúznia a fejét (és fülét-farkát). A Nádas-jelenséget ezzel, a gerinc-metaforával tudnám leginkább jellemezni. A tartással. Oly nehéz örökségre alkalmazva is, mint az övé. Persze az enyém se különb. Nagyjából egy generáció vagyunk, s az én felmenőim is akkor éltek és haltak, amikor az övéi. S talán vagy bizony, a másik oldalon. És éppúgy megszenvedték születésüket, mint mindannyian. Ezért mondhatom, hogy ami itt megidézésre került, minden mindennel együtt és mindennek ellenére is a „családban marad”. Ráadásul én még kiterjeszteni is szeretném a család fogalmát úgy, hogy abba a Nádasé mellett, amely pedig ugyancsak messzire nyúló gyökerekkel rendelkezik, az enyém is beleférjen. A Nádaséba, mely olyan tág, hogy időben még a Tisza-érában jelentős politikai szerepet vivő Mezei Mór is belefér, de térben is oly terebélyes, hogy az anya kedélyes életfelfogása megfér benne az apa önkínzó idealizmusával, sőt, ide képzelhetem az anyai nagyanya alakját, e „kakukktojást” is, akivel ötezer év „ritualizált fájdalma” is jelennek tudható. Mit akarok ezzel mondani? Csak azt, hogy, tetszik, nem tetszik, igen, mindnyájan egy családba tartozunk, melynek a Nádas Péteré és az enyém egyszerre része. S hogy mi ez a nagyobbnál is nagyobb? Borsi-Kálmán Béla találó szavával (Hitel, 2022/10.) a „nemzettest”, amely időnként – s még mindig vagy újra és újra – a nem oly fényes elszigeteltség állapotába képes kerülni önmagával. Mert egy hegyes könyök már mindnyájunknak fáj. Ez a közös ihlet – a szenvedés. („Doleo, ergo sum.”) Az általános egyenértékes. Így vagyok én, kedves Mara, Nádas nagyobbnál is nagyobb családjával és családregényével s róla szóló írásoddal is. S hogy lásd, nem a levegőbe beszélek, ide teszem még az író és teljesítménye előtti főhajtással az én vékonyka kis apa-könyvemnek (Befelé élt élet, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021) az ő történetéhez mégis csak hasonlítható s éppen az ő könyvére hivatkozó részletét. Szerény hozzájárulásul a közös történethez és mondásához. És ahogy neked „a nyolcvan éves íróhoz is szól tiszteletteljes üzeneted”, úgy az enyém is a magam s a Levélfa olvasói és működtetői nevében. S ha már egyszer szóba hoztam, zárjam is József Attila szavaival Nádas Péternek szóló köszöntőmet: Légy, mint a Nyolcvan éves, / akit pusztítanak / a növekvők s míg vérez, / nemz millió fiat. Neked, kedves Mara, köszönet és szeretetteljes üdvözleteim: Suhai Pali
Nincsenek válaszlevelek
„Nincsenek válaszlevelek.” „Zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.” Apám is elmondhatta volna, ha tudja, ki az a Radnóti Miklós, s hogy e tekintetben ugyanúgy járt ő is, mint a költő. Aki éppen pár évvel korábban s a világ túlfelén. Azén a világén, amelynek fönntartásán, így vagy úgy, tudva vagy tudatlanul, igen, apám is közreműködött. Amíg tehette, amíg néhány szovjet katona föl (és le) nem tartóztatta. Ezzel nehezen tudok mit kezdeni. Hacsak nem Illyés Gyula soraiban megkapaszkodva: „nincs szabadjegy / jól haladni a korral, / mert van, amikor – hány a példa – / a néma szólal, / az iszkol, aki űz, / makulátlan a céda, / mocskos a szűz.” Apámnak nem volt szabadjegye hozzá. Saját korához. Éppen csak a katonaságot, a háborúba menetelő századot akarta elkerülni, s talán, ki tudja, némi lakásígéretektől is megszédülve 1939-ben (huszonnégy éves korában, életét éppen alapozva) Pestre költözött próbarendőrnek, majd rendes rendőr vált belőle. De mit jelentett akkor a „rendes” – és mit ma? S mit később (korábban): a bécsi döntések és a zsidótörvények korában? A német megszállás és a deportálások – a magyarországi zsidóság likvidálására érkezett Eichmann és Sonderkommandója s magyar kiszolgálóik ténykedése idején? A csillagos házak rendszerének életbe léptetésekor? Horthy sikertelen kiugrási kísérletekor? A nyilasok hatalomra juttatásakor? Az elhurcoltatások, a halálmenetek és a gettóba zárások idején? S a mentőakciók? Budapest amerikai–angol lebombázása és szovjet ostroma? Ennyi év távolából sem könnyű követni a megvadult lovakkal vágtató történelmi szekér útját. A hetente változó politikai eseményeket. Fölteszem: nem erre szerződött apám, amikor „hátán kis batyuval a népségből kilábolt”. Várandós feleségét most mindenesetre hazaküldte Paksra – de ő maradt. Nem tudom, mit csinált, mi járt a fejében, járt-e bármi is a maga és közben saját útra tévedt felesége biztonságba helyezésén kívül. Eme zavaros időkre visszatekintő mondata máig emlékezetemben: esküt a kormányzóra tett, senki másra. Igen ám, de a kormányzó lemondott, a helyébe pedig, immár „nemzetvezetőként” Szálasi lépett. Jobb lett volna, ha apám látogatása során marad Bezenyén! Talán a fogságot is megúszta volna. Talán felkoncolják. Nem tudom, melyik lett volna jobb vagy rosszabb. Mert van úgy, hogy nincs. Nincs szabadjegy jól haladni a korral, és makulátlan a céda és mocskos a szűz. Még egy sem telt el év a vidéki zsidók deportálásának májusi kezdete óta, és apámat már a kiskunfélegyházi gyűjtőben őrizték. Az egyiket a németek és a csendőrök vitték, a másikat, a civil rendőrt a szovjetek. És csak pár év kell ahhoz, hogy a nácik által létesített kijevi Szirec-táborban a Babij Jar hóhérmunkájának eltüntetésére kivezényelt szovjet (orosz és ki tudja még, milyen nációjú) foglyokat német és magyar kényszermunkásokkal váltsák föl a szovjet hatóságok. Apám ekkor, és leghosszabb ideig, 1948 januárjától az 1950-es sztálini parancsig itt. Innen írja esengő leveleit feleségéhez és kisfiához, anyámhoz és hozzám.
A föntiekhez muszáj még egy megjegyzést fűznöm. A zsidóüldözés magyarországi történetéhez az embermentés is hozzátartozott. Elég a Yad Vashem Emlékbizottság által kitüntetett neves és névtelen magyarok több mint félezres névsorára gondolnom: többek között id. Antall József, Bay Zoltán, Karády Katalin, Király Béla, Márton Áron, Nagybaczoni Nagy Vilmos, Ottlik Géza, Slachta Margit vagy Sztehlo Gábor nevére, másfelől a legkülönfélébb foglalkozású „névtelenekre”, köztük pékekre, honvédekre, diplomatákra, tisztviselőkre, művészekre, egyházi személyekre, rendőrökre, sőt még csendőrökre is. Vagy a Bizottság ingerküszöbét át nem lépő olyan esetekre, mint amilyen a német megszállás napján a Magyar Rádiótól munkakönyvét kikérő Cs. Szabó Lászlóé. S hogy egy másik író nevét is említsem, Nádas Péteré, pontosabban illegalitásban működő kommunista apjáé, Nádas Lászlóé, aki a pártfegyelmet, a konspiráció szabályait megszegve titokban, kétszeres illegalitásban tehát hamis igazolványok gyártásával zsidókat mentett (s aki később a Rákosi-érában kegyvesztett és öngyilkos lett). Koszorús Ferenc vezérkari ezredesnek az 1944. júliusi ún. „csendőrpuccs” megakadályozásában s ezzel a budapesti zsidóság nagy részének megmentésében játszott szerepe ma már – talán elmondhatom – közismert. Hogy apám a zsidóüldözés és -mentés e labirintusában személy szerint hogy’ tájékozódott, mit gondolt, miként érzett, erről vajmi keveset tudhatok. Legföljebb a nagyszüleimhez írt 1944. január 11-i levél kijelentésére támaszkodhatom: „énmiattam soha lesütött szemmel járni nem kell senkinek sem.”
Kenyeres Zoltán
2022. október 24.
Kedves Pali! Idén az őszi ünnepekhez két irodalmi évforduló is hozzátartozott. 125 éve született Tamási Áron és 80 éves lett Nádas Péter. Ha szegény Áron megérte volna ezt az idei évfordulót, akkor ő tartaná az életkori világcsúcsot, amit most egy japán asszony tart a 119 évével. Tulajdonképpen ettől a 125 már nincs is olyan messze.
Hatodikos elemista voltam, jöttünk haza Keszthelyről valami gyereknyaraltatásból, remek volt, nagyszerűen éreztük magunkat, hatalmasakat játszottunk a parkban, mégis, ahogy a busz beért Budapestre, önfeledten skandálni kezdtük, éljen Budapest, éljen Budapest! Én budapesti vagyok, azon belül pedig budai. Itt születtem, itt élek. Ezért aztán megütöttek Nádas Péter szavai a legutóbbi HVG-ben, hogy a mai időkben a vidék legyőzte a várost, legyőzték Budapestet. Nádas echt pesti, hiába költözött a világ végére, hiába ír a kisoroszi parasztokról, nem tud kibújni a bőréből. Azt hiszem, nem is akar. Már vagy ötven éve nem találkoztam vele, de a regényeit sorban mindig elolvastam, sokszor lapozgatva hátra, mikor lesz már vége. Világ hosszúsági rekordokat döntögetett, de nagy művek. Az utóbbi időben nem kellene játszadoznia az irracionalizmussal és misztikummal, mert az nem játék.
Palikám, itt küldök neked a Levélfára egy részletet egy Nádas Péterről szóló „elmefuttatásomból”, 2017-ben írtam a Világló részletek megjelenése után. Ezzel köszöntöm őt nyolcvanadikján.
Baráti üdvözlettel: Zoltán
Égő tisztások
(Részlet)
Nádas a filozófiai kultúrájával eljut a teljes negativitás gondolati területére, és innen kiindulva hitelesen képes felmutatni egy világló pontot, amely persze nem fogja sem megváltoztatni sem megváltani a rossz világot, nem lesz példája, nem lesz hatása, mégis létezik és van. Pontosabban volt. Teréz anyáról van szó, aki Szkopjéban született, amit akkor még Üskübnek hívtak, és életének javát Kalkutta nyomornegyedeiben élte le, hogy segítse a nyomorultakat, bénákat, vakokat, gyengeelméjűeket, árva gyerekeket, magukat ellátni nem képes aggokat. Meghasonlott, kétségei voltak Isten létéről, mégis boldoggá avatták, később szentté is. Azóta már írtak könyvet ellene, kétségbe vonták csodatételeit, az életszentségét azonban nem lehet kétségbe vonni. Nádas Péter így jegyzi emlékét: „Kizárólag kölcsönösségben, a kölcsönös észlelés által működik, a jóság kétemberes, s mindkét embert egyszerre próbálja ki és próbálja meg. Csehov halála óta egyetlen ember fogalmazta meg ezt a próbatételt; nem író volt, nem teológus, nem filozófus, egyszerű albán asszony, Teréz anya. Azt mondta, hogy azokkal az éhezőkkel és szenvedőkkel, akiket nem látott, akiket nem ismer, akiknek a szükségéről hallott ugyan, de akikkel nem találkozott, nem tud mit kezdeni. Ezek igen kemény szavak. Rettenetes egyházának szájíze szerint tesz azért egy kis engedményt, oldja, lágyítja a keménységét. Velük az imáiban foglalkozik, mondja gyorsan, azért pedig külön imádkozik, hogy a kormányok enyhítsék a gondjukat. A kormányoknak szerinte ez a dolguk. Neki viszont azé az emberé, akivel a gondviselés összehozta, akibe belebotlott. Erre az egyetlenre építette a rendházát. A haldoklóra, akivel az utcán találkozott, s akit nem hagyhatott magára.” Ez a néhány mondat a regény szemléleti, mondanám, ideológiai színezetét változtatja meg, visszalép egy fokkal a negativitás abszolút fokáról. S teszi ezt egy csepp krisztianizmus becseppentésével .
Csakhogy ez nincs benne a regényben. Ez csak az említett folyóiratban olvasható. 2009 őszén még így gondolta, de a regény továbbírásának folyamatában és végső (végső?) formába öntésekor már a kegyelemnek ezt a kicsiny szövegnyi gesztusát is soknak érezhette. Nem hiszem, amit előbb írtam, nem hiszem, hogy körülhatárolható törzsközönségére gondolt, amikor kihagyta ezeket a mondatokat, inkább annak kényszereként hagyta ki, ami több száz oldalon e rész előtt és több száz oldalon e rész után írt meg a könyvben.
Mert a folytatás is engesztelhetetlen. 1948-ban elviszik az Operaházba a Fidelio előadására, már az épület sem tetszik neki, hát még a nézőtér, minden túl díszes, túl csicsás, már hat éves korában modern puritán ízlése van. Történetesen én is láttam ezt az előadást abban az évben, de én már kilenc éves voltam, és nekem tetszett az épület, tetszett kívül-belül, ma is szeretem, és attól félek, nem érem meg, mire felújítják. Engem magával ragadott Beethoven, máig nem nagyon érdekel, miről szól egy opera, a Traviata felét el tudom fütyülni, de bajba kerülnék, ha el kellene mesélnem a cselekményét. A hatéves Nádas viszont – e regény szerint – hibátlan igazságérzettel átlátott a szövegkönyv csalárdságán. Leonora férfinek öltözik, hogy kiszabadítsa a börtönből férjét, Florestant, az igaz ügy és szabadság hősét. Ez két felvonásnyi kalandok után sikerül is neki, na de milyen áron? Marcellina feláldozásának árán, innen a második kötet címe. Marcellina, a börtönőr lánya ugyanis beleszeret a magát Fideliónak nevező, férfiruhába bújt Leonórába. Fidelio-Leonora megtévesztések, becsapások, hazugságok révén éri el célját. Még nem találtak ki a világon olyan történetet, amelyet ki ne lehetne forgatni, ne lehetne eredeti céljának ellenkezőjére fordítani. (Nyilván van olvasó, aki azt mondja, én sem teszek egyebet szegény Nádas Péter regényével.) Így fordítja ki Nádas Beethoven (ismerjük, milyen nehezen elkészült) librettóját a maga valójából, de remekül csinálja. Meggyőzően. Az ő írástudásával ez gyerekjáték. De amit mond vele, az nem játék.
A mintegy harminc oldalas szöveg, amely eredetileg a 2000 hasábjain jelent meg, és – szerintem – egy fontos rész kihúzásával, átírásával, ami az egész nagy mű értelmezésére kihatással van, ez a szöveg két, egymástól jól elkülöníthető részből áll. Az első a felvilágosodás és a francia forradalom utáni Európa, az úgynevezett és oly büszkén emlegetett európai humanizmus keserű kritikája, tulajdonképpen már visszavonása, érvénytelenítése a fasizmuson keresztül, a második ugyanennek a világnak az érvénytelenítése a kommunizmuson keresztül. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy Adrian Leverkühn visszavonja a Kilencedik szimfóniát és mindent, amit „emberinek mondanak”, és ahogy Thomas Mann kritikai éllel ír arról 1946-ban, hogy Beethoven hitt a forradalmi emberszeretetben. Florestan a világforradalmár típusa: az opera előadása 1948-ban, néhány hónappal Rákosi hatalomátvétele után különös értelmet kapott. A forradalmár, az igazi forradalmár csak a végső célt nézi, ennek érdekében minden eszközt felhasznál, és félresöpör mindent, ami útjában áll. Hazugság, csalárdság? Bűn? A majdani szebb jövő érdekében mindent el lehet és mindent el is kell követni. A Biblia című korai novellában a kegyes kis hazugság még jótetthez vezetett, de a következő évtizedekben fokozatosan radikalizálódott Nádas Péter világszemlélete, és a Teréz anyát megidéző néhány sor kihagyása arra vall, hogy a radikalizálódás 2009 és a legutóbbi évek között még tovább fokozódott. De nem jutott messzebb annál, mint amikor háborúk és forradalmak előtt a még nem marxista és főleg még nem bolsevik párti fiatal Lukács kis szektájával Judit és Razumihin kijelentésein töprengett. Igaz, ők naiv lélekkel még vártak egy utópiára, és amikor később feltűnt, odaadóan szolgálatába álltak. Nádas már nem ismer utópiát.
A regényeket persze nem a belőlük kiolvasható történetfilozófiai újdonságok és nem is történetfilozófiai bölcsességeik szerint értékeljük, hanem az olyan megragadó jelenetek szerint, amilyen pl. a 475-478. oldalon olvasható. Elemisták hógolyóznak, jön ki a zongoraóráról, őt is megdobálják, de a hólabdába követ tesznek. Beszakad a feje. Az osztályban elgáncsolják, kis mocskos zsidónak nevezik, megverik, a tornatanár összeveri azt, aki megverte, a földön is rúgja, mert még bajba kerülhet a kis funkcionárius gyerek miatt. Gyűlölködés, kegyetlenség, brutalitás, félelem, ez az, ami ezen a tájon állandó résztvevője volt a mindennapi életnek, és ez nem változott az un. rendszerváltás óta sem. Legutóbb Kostyál Márk forgatott filmet róla Kojot címmel, amit korunk álságos erkölcse a kitudódó igazságtól való félelmében kitiltott a mozikból. Ez a ma. Idáig nem megy el a regény, Nádas regénye 1956-tal zárul.
Elmeséli, amit előtte már százan elmeséltek, elmeséli, amiről regényeket, színdarabokat, szakkönyveket írtak, filmeket készítettek, ami már a könyökünkön jön ki. De így mégse mesélték el. A diegézis, hogy végre egy poétikai szakszóval éljek, a híres keddel kezdődik, de előtte két oldallal még a Lukácsban vagyunk, ahol a népség-katonaság a női medencében lubickol, mert a férfi medencében szépen, szabályosan kell úszni, különben az úszómester elég gorombán rászól az emberre és kiparancsolja a vízből. „Egyedül Vas Istvánt, a híres költőt hagyták a maga módján úszni. Ő nem úszott, hanem harcolt az életéért, s minden kétségbeesett karcsapás után alámerült, mert pontosan fordítva vette a lélegzetet, akkor szívta be, amikor ki kellett fújnia.” Aztán még másfél oldal következik az uszoda napozóteraszával, egy szőke bikinis nővel, és egy furcsa érzéssel, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozik. Azon az őszön megy szakközépiskolába. És akkor jön az októberi kedd távolságtartó, mégis átélt leírása, majd a véres csütörtök. Az egész könyv, mind a két kötet azt a narrációs játékot játssza, hogy a harmadik személyű elbeszélő, aki persze nem más, mint az író maga, csak egy kívülálló megfigyelője mindannak, ami történik. Ez az elbeszélői pozíció teremt lehetőséget az újholdas próza minimal artos gesztusainak megszínesítésére, mozgalmasabbá, elevenebbé tételére. Mert a megfigyelői szerep csak játék, az igazság a teljes belevetett szubjektivitásé, s a szubjektivitás mindig nagyobb erő az objektivitásra törekvés öncsaló mozdulatánál. A szubjektivitás teszi közvetíthetővé végső történetfilozófiai keserűségét, amit 1956 bukásából és az azóta eltelt sok évtized tanulságaiból levont. Igaza is van. Egy utópiák nélküli örök jelen időben élünk. „Patetikus felhang és szomorúság nélkül mondom, hogy kettős kivérzés jegyében telt el az életem. Azóta nemcsak az önkényuralmat gyűlölöm, de a respublika és a demokrácia gyengeségei, olcsó színjátékai és önveszélyes elfogultságai láttán sem tudom a fejemet elfordítani. Nagyon sajnálom.” Ezek a második kötet utolsó szavai.
Megjelent: Harmadik csöngetés, Savaria University Press, Szombathely, 2018
Illusztráció: Levélfa Nádassal
Ezek is érdekelhetik!
Láncra vert eső* (Levélfa, 78.) →
Keresztúton (Levélfa, 77.)* →
Csokonai 250 (Levélfa, 76.) →
