Tárlat

november 22nd, 2022 |

0

Csáji László Koppány: Csodaszarvas, örök álom

*

Nagy Kristóf szobrász kiállításának megnyitójára

Nagy Kristóf szobrászművész kiállítását az Etyeki Műhely Múzeumban, 2022. november 5-én nyitottam meg. A rögtönzött megnyitószöveget a közönség több tagjának kérésére közlöm ezúton írásban is, egyúttal rövid áttekintést adok írásom második részében Nagy Kristóf életútjáról, munkásságának főbb állomásairól. A kiállítás 2022. november 30-ig látogatható az Etyeki Műhely múzeumban. Mindenkinek ajánlom, hogy látogasson el a kiállításra, akit érdekel a nomád nemzedék, az „itt és most”-ra, a helyi értékekre és néphagyományainkra, az archaikusra és a modernre egyszerre fogékony képzőművész munkássága.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Szeretettel köszöntöm Önöket Nagy Kristóf szobrászművész Csodaszarvas, örök álom című életmű-kiállításán az Etyeki Műhely Múzeumban. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatójaként nagy örömmel fogadtam el a megtisztelő felkérést, hogy kurátora és rendezője lehessek e kiállításnak, mert Nagy Kristóf megérdemli a figyelmet. Az MMA az utóbbi években alapvető célkitűzésként fogalmazta meg, hogy a magyar művészeti kánonokból kiszorított, vagy egyszerűen agyonhallgatott, tehetséges művészekre is figyeljünk oda, a kevesek által ismert, értékes életműveket kutatásainkkal karoljuk fel, ezáltal segítsük a művészeti kánonok árnyaltabbá tételét. Nem az a cél, hogy lecseréljük az eddig reflektorfényben lévőket, hanem az, hogy a sokszor elbillent egyensúlyok hiányait, hibáit felismerve, a hézagokat kitöltve gazdagodjon a szűk szakmán túl is ismert és elismert, maradandót alkotó művészeink köre. Az utóbbi években több konferencia keretében foglalkozott az MMA ezzel a művészetelméleti kérdéssel, és az Akadémia egyik fontos intézménye, a Műcsarnok, 2018-ban Félárnyékban címmel kiállítást rendezett néhány méltatlanul mellőzött, kitűnő magyar képzőművésznek. A sor azonban jócskán folytatható…

Valami nagyon fontos dolog történt az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején Magyarországon, amit részben ismerünk, hiszen következményei máig áthatják a kortárs kultúránkat, részben mégis félhomályban maradt. A képzőművészet terén a neoavantgárd új csoportjai indultak el a hatvanas évek végén, mint amilyen például az Iparterv vagy a Szürenon csoport, majd pedig 1970-től megindult a nomád nemzedék, a népművészet és a népi tudás felé forduló, ezeket kutató, ezekből töltekező művészek rendkívül nagy hatású köre – gondoljunk csak a néptáncmozgalomra, a hagyományos kézművestechnikák megtanulásának és élővé tételének alkotótáboraira. De gondolhatunk a szintén e mozgalomhoz is kapcsolható magyar organikus építészet első nagy hullámára, amelynek egyik legfontosabb alakja, Csete György tervezte Nagy Kristóf házát is az 1990-es évek elején, amikor a művész családjával Kecskemétről Szentendrére költözött. Az új képzőművészeti irányok közül az Iparterv a „nyugati” (nyugat-európai és észak-amerikai) új irányzatokra fogékony modern művészetet, míg a Szürenon az „itt és most” társadalmi kérdéseire, a magyar kultúra sajátosságaiból ihletet merítő modern művészetet, míg a nomád nemzedék a népművészetre és a népi tudást, a természetességet, a hagyományos technikákat felhasználó modern művészetet indított útnak – eleinte összefonódva. Később azonban a művészettörténet-írásban lassanként átértékelődött ez a korszak – erről írta Csáji Attila a Sorsferdítő idők című, 2021-ben megjelent könyvét.

Amikor – nem egész tíz éve – a Magyar Nemzeti Galériában megnyitott az utóbbi hetven évet áttekintő kortárs képzőművészeti állandó kiállítás, e kiállításban – a korábbi hasonló kiállítással ellentétben – immár szinte teljes egészében kimaradtak mind a Magyar Művészeti Akadémia akadémikusai, mind pedig a Szürenon csoport tagjai, vagy azok a művészek, akik a nomád nemzedékhez kapcsolhatók. A kiállítást azoknak a művészeknek az alkotásai uralják, akik nemzetközi (értsd: nyugati) trendekhez, irányzatokhoz kapcsolhatók, mert a kiállítás szemléletének alapja egy határozott értékítélet: az az értékes, ami „friss” szellemiségű, tehát gyorsan reagál a világ „kulturális élvonalának” irányaira, idomul hozzájuk. Ez az értékelési módszer kimondatlanul is magában rejti azt, hogy a magyar művészek nem lehetnek alakítói, csak követői a nyugati világnak mint mainstream-gyártónak, tehát egyfajta hierarchikus „centrum-periféria” szemlélet tükröződik benne. Valóban ennyire lényegtelen része lenne a magyar és egyetemes kultúrának a magyar gyökerekre, a természetre és a népi tudásra építő modern művészet? Nem hiszem. Az MNG Lépésváltás kiállításának problematikus mivoltát valami egészen más okozta: a szakmai diskurzus súlypontjainak elbillenése, ami azonban egy tágabb, társadalmi érték-elbizonytalanodás jelenségének leképződése is.

Nagy Kristóf sem kapta meg azt a szakmai figyelmet az utóbbi évtizedekben, amit munkássága révén megérdemelt volna. Csókos Varga Györgyi és Csákvári Nagy Lajos gyermekeként „belenőtt” a művészetbe hét testvérével együtt, akik szintén mindannyian művésszé lettek. Nagy Kristóf munkásságát a mesterségbeli tudás, az elmélyült anyagismeret jellemzi. Elementáris erejű alkotásai az archaikus, a transzcendens és a kortárs világ ötvözetei. A mitikus, a szent és a profán összefonódik bennük. A lét rejtelmei foglalkoztatják, egyszerre van jelen munkáiban a művészi őserő és a meghitt gyengédség. Szüleivel együtt az 1970-es években új korszakot nyitó „nomád nemzedék” tagja lett. Személyiségét az alkotói szabadság iránti vágy hatja át. Egyszerre robusztus és könnyed, feloldja a műfajiság határait, továbbá az absztrakt és a figurális művészet, de a népi és a modern közti látszólagos ellentétet is. A helyi és nemzeti sajátosságokra ugyanúgy fogékony, mint a történelmen és népeken átívelő univerzális emberi értékekre, hiszen az időtlen pillanat foglalkoztatja.

A kiállítás négy térben valósul meg: a központi, fő teremben a szobroké a főszerep. A bejárattal szemben, mintegy szakrális térként, a tér fókuszában négy alkotás látható. Balra az édesapjáról készített kő fejszobor, Zeusz címmel, míg balra Kristóf saját arcképét helyeztem el. Közöttük, kissé hátrább az édesanyjának készített bika, míg a falon a Parasztvilág című alkotás látható, amely installációt édesanyja szőttesére, az ő terveit átdolgozva valósított meg Nagy Kristóf, tehát közös alkotásnak tekinthető. Ezáltal a terembe belépők azonnal láthatják azt a szellemi erőteret, ahonnan a művész indult. Ettől jobbra indulva a nomád nemzedék szellemiségéhez kapcsolódó munkák vannak, például azok a hangszerek, amelyekért annak idején, a hetvenes években, Nagy Kristóf az első díját kapta, a népművészet ifjú mestere címet. Ezek közül az egyik alkotás Kobzos Kis Tamás részére nászajándékként készített hegedű, a másik egy egyetlen fából kifaragott citera, míg a harmadik egy ütőgardon. A nomád nemzedék tagjai „felfedezték” a magyar „vidék” paraszti műveltségét, eljártak Erdélybe, az Érmellékre vagy az Alföldre, és megtanulták azt a tudást, amit a szocialista társadalom vagy a modern technológiák kihalásra ítéltek. Nagy Kristóf sem szégyellt tanulni a környékbeli cigány teknővájóktól, mert megbecsülte tudásukat. A hangszerek mellett álló, egyetlen fából kifaragott bölcső a tőlük tanult módon készült. A Csodaszarvas halála című szobor pedig jól tükrözi az alkotó törekvését arra, hogy mitikus pillanatokat ragadjon meg. A szarvas szeme a halál pillanatának opálossá váló kőberakásával a legősibb szobrászati hagyományokat és a modern képzőművészet egyetemes értékeit egyszerre tükrözi. Nem véletlenül választottam a kiállítás emblematikus darabjának. Azonban a kiállítás címében szereplő „örök álom” nemcsak a halált mint a legfontosabb, mindannyiunk előtt álló létállapot-váltást jelenti, hanem utal Kristóf egyik legfontosabb személyiségjegyére is.

Nagy Kristóf örök álmodó. Monumentális, magával ragadó álmai, céljai, tervei vannak ma is. Olyan alkotó embert ismertem meg személyében, aki mentes a mímelt, mesterkélt allűröktől, őszintén megmondja, amit gondol, amiről álmodik. Őszinteségen nem a valósághűséghez görcsösen ragaszkodó precizitást értem, hanem azt, hogy Kristóf mindig azt képviseli kertelés nélkül, ami megfelel az aktuális érzéseinek, azonban az ő szívében is ott lakozik a humánum egyetemes, alapvető értékrendje. Ennek megfelelően a központi kiállítótér bal felében olyan alkotásokat helyeztem el, amelyek a nomád nemzedék hagyatékán felépülve, de rendkívül egyedi művészetét jellemzik. Az alkotói folyamat sokszor lezárhatatlan, mint például a Vénusz című alkotás esetében. Ez eredetileg egy faszobor volt, majd bronzból kiöntette, és így, idolszerű bronzszoborként válogattam be a kiállításba. Azonban mire idekerült, Kristóf egy ametisztkristályból álló fülkébe helyezte, ami átlényegítette a szobrot. Ide került néhány kollázs és festmény, emlékműterv is, továbbá egy ready made szobor. Erre az irányzatra Nagy Kristóf egyik barátja, Amerigo Tot hívta fel a művész figyelmét. Amerigo Tot a tiszakürti arborétum monumentális faszobrai láttán kereste meg az alkotót, Nagy Kristófot, akivel utána nemcsak barátságba került, de közös alkotómunkát is folytattak. A kiállítás további részeként látható a félemelet üvegterébe függesztett festmények sora, amelyeknél érdemes odafigyelni arra, hogy mindkét oldalukra készült egy-egy alkotás, és ezek a háttér tükröződéseiben új életre kelnek. A felső teremben pedig a 2000-es években készült festményei találhatók. A kertben pedig azok a fa-, vas- és kőszobrok, amelyeket Kristóf kívánt kiállítani a múzeumudvaron.

Amikor a kiállítás címén gondolkodtam, felmerült bennem az, hogy a csodaszarvas mellett a másik emblematikus alak, akit Kristóf személyiségéhez tudok kapcsolni, Dionüszosz. A közhiedelemmel szemben nemcsak a bor és a mámor istene, de az elmúlásé és újjászületésé is, nem véletlen, hogy éppen a Dionüszosz-kultusz segített a Krisztus utáni első században az apostoloknak elhinteni a kereszténység igéit a görög kultúra területein. Kristóf is ilyen, szerelmi mámort, bort szerető, azonban istenkereső, az elmúlást és a természet rendjét is értő bölcs ember. Aki felette áll koroknak, irányzatoknak és izmusoknak, mert szabad gondolkodó. Ezért személyiségét érzékletesen demonstrálónak tartom egyik versemet, ami első verseskötetem nyitóverse: a Dionüszosz triptichon (hármasoltár) című vers. Ezzel a verssel szeretném zárni a megnyitót, ami így szól:

Borostyánáldozat

Szűz a láng a láng Bronzlombok
Tűzfényben hajlongok
Dob döng barbár döbbenetben
Bársonyszél velem ma táncra lebben
Bort iszom zihál a mellem
Körberinganak babérdorombok
S égrecsókolt csillag gyúl felettem

Véráldozat

——-Megalvadt szavaknak szájam sátor
Kürt szememen át üvölt a belémgyűrt látványhadsereg
Orrlikam háborútól mocskos gennybuja sikátor
És röhejem fülembe zárt tajtékzó tengeráram
——-Ki az aki velem vadakra törni bátor?
Roppanjon riadt húsa az őznek  fröcsköljenek ütőerek
Űzöm a vadkant újra meg újra völgyeken és meredek
hágók hegycsúcsok oszloperdejének csontfehér havában
hogy belembe tömjem inait ha már széjjelcibáltam
——-Végül ősszel tükrösen bugyogó erdei forrásra lelve
csöndjéből kortyolok aztán magamra meredek
Hideg szeleknek rőt ecsetje simul rá a rengetegre
és gyűrt vörös cseppekként hullanak körém szőlőlevelek

Csöndáldozat

——–Sűrű ébenéjben
——vagyok ködharang
—-s csak kongok ébren
Gyertyám gyöngy burafényre
—bomlik szememben égve
—–Pernyéje most a hang

Köszönöm szépen a figyelmet, ezennel megnyitom a kiállítást, egyúttal felkérem a közönséget és a Dunazug együttest, hogy énekeljük el közösen Nagy Kristóf köszöntésére – hiszen négy napja volt hetvenkettedik születésnapja – a Sok születésnapokat vígan megélhess című népdalt…

*

Fotók a megnyitóról (készítette: Lantos István Denhoda)

*

Nagy Kristóf rövid életrajza

1950. november 1-én született Budapesten, Csókos Varga Györgyi és Csákvári Nagy Lajos „Zeusz” harmadik gyermekeként. Festőművész és más képző- és iparművészeti ágakban (mozaik, szobrászat, textil) is tevékeny, kísérletező szülei előbb Csákvárra, majd 1955-ben Etyekre költöztek. Akkor ültették édesapjával és Kolossal az „etyeki műhely” udvarát mára terebélyesen uraló diófát. Itt nevelkedett hét testvérével. Szüleitől kezdte tanulni a művészi látásmódot és a különböző anyagok megmunkálásának technikáit. Fiatalon aktívan bekapcsolódott a szülei által alapított Etyeki Műhely munkájába. Szülei Barcsay Jenővel közösen is alkottak márvány-mozaikot (pl. a Miskolci Egyetem mozaikfalát), amelyek elkészítésében tizenévesen segédkezett. A budapesti, Török Pál utcai Képzőművészeti Szakközépiskola diákjaként elmélyítette tudását, majd Csíkszentmihályi Róbert tanítványaként Szentendrén dolgozott. Ittléte alatt hatottak rá Papachristos Andreas és Asszonyi Tamás is. Néprajzi ihletettség nyomán cigány teknő- és bödönvájók fafaragási technikáit továbbfejlesztve építette be művészetébe. A különböző anyagok, technikák megismerése után gyakran saját maga (vagy édesapjával közösen) készítette fa- és kőszobrász-szerszámait.

Első kiállítása 1970 decemberében nyílt meg Etyeken, amelynek megnyitójára Simon István budakeszi keramikus és festőművész egy verset írt róla: „Táltoscsikó képzeletű titokfiú jött az időből …” kezdettel. Kifinomult technikai tudásra tett szert a népi hangszerkészítésben is. Büszke rá, hogy az egyik első volt, aki megkapta a népművészet ifjú mestere címet három általa készített hangszerért (e kiállításon is látható citera, továbbá ütőgardon és barátjának, Kobzos Kis Tamás zeneművésznek készített igric-hegedű elismeréseként).

1973-ban, dr. Tasnády Erzsébettel orvossal között házasságát követően- Kecskeméten élt közel húsz éven át. Négy gyermekük született: Emese, Koppány, Bulcsú és Zsombor, akik később tizenkilenc unokával ajándékozták meg a családot. Kecskeméten és környékén Kerényi József Péter építész és Probstner János keramikus segítségével találta meg művészként a helyét (később Kerényi József síremlékét is Nagy Kristóf készítette 2016-ban). Életre szóló barátságot kötött Buda Ferenc költővel, akivel a közösen faragott bödönhajón gyakran eveztek a Tiszán.

A hetvenes években született meg az azóta művészettörténeti jelentőségűnek tekinthető „nomád nemzedék” – a Táncház-mozgalommal párhuzamosan –, a kézművestechnikákra, az élő népművészetre, a magyar és egyetemes művészeti hagyományokra ráébredő új nemzedék platformjaként. A Kárpát-medencei falvakat járó művészek, kézművesek, népművészek és a hagyományos művészet iránt érdeklődők egyik központja lett Nagy Kristóf kecskeméti műterme, de szülei etyeki háza is, ahova gyakran hazajárt. Számos alkotótábor vezéregyénisége volt ekkor, Tokajban, Tiszakürtön, az Etyeki Műhely művésztelepén és Hajóson. Itt kötött atyai barátságot Tóth Menyhért festőművésszel, akiről halála után kőportrét is készített.

A hetvenes évek elejétől hangszerszobrokat, bútorokat, szoborpark jellegű játszótereket, köztéri szobrokat készít (pl. Sárospatak, Hajós, Kecskemét), és Vass Csabával megalkotja a tiszakürti arborétum azóta is emblematikus alakjainak számító monumentális faszobrait. Ez utóbbiakra figyelt fel Amerigo Tot világhírű magyar szobrászművész, és meglátogatta Nagy Kristófot, aki ezt követően néhány munkájának elkészítésében is közreműködött (pl. A mag apoteózisa című gödöllői dombormű esetében). Kecskeméten ismerkedett meg Melocco Miklós szobrásszal és Halmy Mikós festőművésszel, Vidák István és Nagy Mari népművész-nemezművészekkel is, és jó barátságba került Beregszászi János népművelővel. Sajátos rönkbútor-technológiát fejlesztett ki, amelynek révén saját elképzelései alapján, de szülei iránymutatásával is több egyedi, egyfából faragott trónust, padot, asztalt és más, a szerves építészet szellemiségét tükröző rusztikus bútort készített. Amerigo Tot vezette be a „talált tárgy értelmezésének” módszerébe, amit angol kifejezéssel ready made művészeti irányzatnak nevezünk. Mind a mai napig alkot szobrokat az általa talált löszbaba vagy akár elszenesedett fa jelentéssel felruházásával. A 80-as években egy Kecskemét melletti, máriahegyi tanyasi iskola épületében alakította ki műtermét. Emellett lovakat tartott, gazdálkodott, és még inkább elmélyült a természetközeli létben.

Az 1970-es és 80-as években rendszeres résztvevője volt a Népművészeti Intézet (ma: Hagyományok Háza) rendezvényeinek. Ezek is a nomád nemzedék fontos találkozási alkalmai voltak, többek között Nagy Lászlóval, Csete Györggyel, Makovecz Imrével, Sebő Ferenccel, Halmos Bélával, Borbély Jolánnal, Kresz Máriával, Samu Gézával, Pap Gáborral, Csoóri Sándorral és Zelnik Józseffel. A nomád nemzedékből kinőtt Fiatal Népművészek Stúdiójának alapító tagja volt. A művészeti ágak közötti átjárhatóság bűvöletében egyre kevésbé érezte magát pusztán szobrásznak, hiszen közel került a népművészethez, a zenéhez, a festészethez, bár a kézművestechnikák elsajátítása révén már gyermekkorától az alkotási folyamat univerzalitását hangsúlyozta. Ekkor kapta a kézművesmestereknek járó gránátalma díjat.

1992-ben családjával Szentendrére költözött, a Kígyó utca 2-be, az általuk újonnan felépített házat a magyar szerves építészet emblematikus alakja, Csete György tervezte. Később Tahitótfaluban alakította ki műtermét. Művészetében ekkor kezdődött meg a festészeti korszak is, amit e kiállításon is több alkotás képvisel. Négy évvel ezelőtt átköltözött feleségével Szentendre központjában egy másik épületbe, ahol azóta kamarakiállításokat is szervezett. Kovács Ferenc zenésszel és más, náluk fiatalabb generációt képviselő alkotóval rendszeresen tartott Etyeken és Szentendén műhelytalálkozókat, közös alkotó workshopokat az elmúlt években. Aktivitását soha nem vesztette el, ma is foglalkoztatja a kihívásokra művészi eszközökkel adott válaszok soha le nem zárható folyamata.

Munkásságáról két ízben film készült:

„Hétköznapok művésze” (Kiss József, 1978)

„SzoborSzonettek” (Szabó Ildikó, 2004)

Önálló kiállítások:

Csoportos kiállítások

Etyek, Kecskemét, Szolnok, Szentendre, Szeged, Baja, Prága, Párizs, Sárospatak, Die, Budapest;

Díjak

Köztéri szobrai, játszótéri plasztikák, egyedi bútorok

Illusztráció: két helyszíni fotó fh.

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Wehner Tibor: EGY MÁSOKÉRT DOLGOZÓ MŰVÉSZCSALÁD →

Magyar Miklós: Tóth Ernő és Tóth Kristóf a Bálnában →

Wehner Tibor: A TITOKZATOS SZÉPSÉG. Szotyory László festőművész képvilága* →

»Merre, hová?« – E. Szabó Zoltán festményei →