Pálfi Ágnes: Napfordulók
Már hónapok óta elkészült az új élelmiszerüzlet elegáns autóparkolója, de ő, aki még hetvenévesen is mindig siet valahová, csak most vette észre, hogy az építők eltüntették a föld színéről azt a fenyőfát, mely oly nagy szolgálatot tett neki annak idején, amikor gyermekét egyedül nevelő pedagógusként telente sosem volt pénze karácsonyfára. Éjszaka, titokban surrant ki a házból, hogy lenyessen négy-öt mutatós ágat, melyeket aztán egy zöld kerámia vázába helyezve annak rendje és módja szerint feldíszített. „Kicsi a szoba, nem is férne el benne egy igazi fa” – nyugtatta magát, és ebben a kényszerű „kreatív” megoldásban az ő fejlett ízléssel megáldott/megvert kisleánya szerencsére nem talált semmi kivetnivalót.
Ám ahogy a gyermek lassan a fejére nőtt, ez a valaha szebb napokat látott, terebélyes fa csúnyán elkezdett öregedni. Mintha gyérülő, színtelen ágaival bosszulta volna meg, hogy évről évre megtépázta, lerabolta. S talán nem is csak egyedül ő szorult rá ebben az előkelőnek mondott hegyvidéki kerületben a vénülő fa önkéntesnek korántsem nevezhető szolgálatára…
Teltek az évek. Immár két fiúunokájának díszítette föl karácsonykor az ágakat, melyeket ekkor már nem tolvajként, de valahogy mégis mindig az utolsó pillanatban sikerült beszereznie a fenyőfaárusok kidobásra ítélt, elfekvő készletéből. Mígnem történt egyszer, hogy tízéves forma nagyobbik unokája halkan megjegyezte: „Ez nem is egy igazi karácsonyfa!”
Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, de a következő szentestére beszerzett egy formás, cserépbe ültetett fácskát. Úgy tervezte, hogy az ünnepek és a téli fagyok elmúltával keres majd neki egy állandó élőhelyet a társasház kertjében, de aztán ezt valami okból egyre csak halogatta. Talán mert nem volt övé a kert, ahogyan garzon lakását sem vehette meg, csak bérelte, immár több mint három évtizede…
A kis fácska továbbra is az erkélyen raboskodott hát, ahonnan messzire látni, tiszta időben az üveghegyeken is túlra. Ám ahogy közeledtek a forró nyári napok, már-már lemondott róla. „Nem fogja túlélni!” – gondolta talán még akkor is, amikor az első rügyet észrevette rajta. Aztán kigyúltak sorra a többi élénkzöld hajtások is. Mint megannyi lángoló gyertya világítottak a nyár kellős közepén, Szent Iván éjszakáján. Mintha csak arra biztatták volna, hogy vénülő szemével vigyázza ezt a csodát, a teremtő kimondhatatlan titkát.
Illusztráció: ‘Napfordulók’
Ezek is érdekelhetik!
Tárnok Attila: El Camino – a klasszikus zarándokút →
Vörös István: Mintha a jövő egy tükör lenne… →
Hegyi Botos Attila: A Kék története. A Méz szigete (líragaléria) →
