Egyvégtében „mesélő” – A. Gergely András (1952-2023)
Műhelyünk annyi ezer író, kutató szerzője … András közöttük hasonlíthatatlan. Nem túlzó jelentés: kimerül keresésünk a jelzők rengetegében. Szándékunk kerekedett emléket állítani nálunk közölt mennyi témájú értekező-elbeszélő írásából … megoldhatatlan feladatnak bizonyult. Három éve voltunk-vagyunk vele együtt, ezalatt kereken ötven mestermű jelent meg tőle. az utolsó halála napján, tegnapelőtt. Ajánljuk befogadásul valamennyi nálunk-publikációja linkjét: ⇒http://www.naputonline.hu/page/7/?s=A.+Gergely+Andr%C3%A1s.
András általunk ismert életútja is végtelen munkabírásról, ezerirányú – nagyon sokszor önzetlen – szervező-szerkesztő-korrektúrázó tevékenységről tanúskodik; végzi mások helyett is, hogy a művek, a lapszámok, a kezdeményezések révbe érjenek. Részbizonysága ennek a Hetvenesek Társasága című Napkút-kiadványba küldött visszafogott önbemutatása.
(Hányszor érkezett kusza könyvraktárunkba s válogatott órák hosszat önfeledten, vitte haza szatyrokban a zsákmányt, olvasta befogadó-villámsebesen a kétszáznál is több kötet számosát, írt sokukról, legtöbbször más fórumokra. Bűvöletes. Mennyiről készült még értelmezéseket fogalmazni…)
Igen:
„Egyvégtében „mesélő”, de leginkább kérdező típus, aki tudja, hogy az elbeszélt életek „biográfiai illúziója” mindig rejt is valamit, ami nem kezdet és befejezés közé esik, hanem lineárisan összekapcsol folyamatokat és értelmezéseket, melyek újraértelmezése az időbeniség feladata, eközben a széttöredezett valóságelemek újbóli összeállításának esélye, egyúttal valaminő rapszodikus eljárás az értelemkeresésben, adott közlési konvenciók között. Ez mint „mesterséges élet” egyben a naiv realizmus bátor érdektelenségével küzd, már ameddig küzdeni hagyják.”
Hagynánk „küzdeni” mi, lennénk a közlésben, fogyó estjeinken társai, mi, hogyan ne lennénk…
Elment. Gyászoljuk. Tesszük a dolgunkat immár nélküle, de nem feledve őt.
Életösszefoglalóját e mondattal zárja:
„Csakhogy mindig jön egy következő szám is”. Egyik szerelméről szól így, amiként az afrikai dobzene mestereként … „mindhalálig zene mindez”. Immár. Örökre.
(A szerkesztőség)
A. Gergely András
kulturális antropológus, egyetemi oktató, szerkesztő (elszánt túlbeszélő)
(Budapest, 1952. december 5.)
Egy visszafogottan zajos „hetvenkedéshez”. Jelképes hetven sor egy magántörténelemről talán pontosan annyi, mint egy megválasztott verssor egy költői életműből vagy egyetlen karakteres ecsetvonás valaminő festői életműből, egyetlen akkord egy Bach-partitából. Ha nem vagyok olykor óvatos, valamely okoskodó szövegem egy vagy két bekezdése szokott ilyen terjedelmű lenni. De itt most az alkalmazkodás alázata fontosabb és meghatározóbb. Maradok inkább a távolságtartó-idegenes megjelenítésnél.
A Gergely András leginkább valaminő kanyargásban tölti életét. Szóban, írásban, életútban is. Kéziszedő szakmunkásként tanult és dolgozott néhány évig, majd újságíróskodott, közben könyvtárkezelő segédmunkássá lett, esti tagozaton könyvtár és pedagógia szakos végzettséget szerzett, fotózott, filmezett, szociológiai kutatások alkalmi munkatársa lett a Tömegkommunikációs Kutatóközpont és a Szociológiai Intézet, idővel a Művelődéskutató számos olvasás-, befogadás-, munkásmobilitás-, közösségvizsgálódásának vidékén. Rádiós műsorszerkesztőként fontoskodott egy ideig, miközben könyvismertetőket írt. Televíziós segédoperatőrként tanult filmezni, majd fél évtizeden át a BBS dokumentumfilmjeiben volt kameraman, rendezőasszisztens, kisebb saját filmeket is készített. Falu- meg városkutatással a hetvenes évek végétől foglalkozott, egy Kiskunhalason kezdett művelődés- és közéletkutatásnak sokáig munkatársa maradt. Ezt további városok (Tapolca, Kőszeg, Balassagyarmat), falvak, önkormányzatiság, helyi társadalmak, lokális politika, etnikai és regionális tagoltságvizsgálatok követték, közben az ELTE ÁJK politológiai tanszékének is óraadója, az ott induló érdekszociológiai kutatás munkatársa lett, doktori fokozatát is ebből szerezte. A Tömegkommunikációs Kutatóközpont alkalmi kutatójaként, majd munkatársaként seregnyi vizsgálódásban, egyetemi szociológiai kutatásban, a Művelődéskutató Intézet számtalan vizsgálatában is részt vállalt – ezek megszűnésével francia doktori ösztöndíjasként az etnoregionális és politikai antropológiai kutatások felé fordult, e tárgyköröket mindmáig megtartva az induló MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa lett, 1996-tól (PDH) főmunkatársa, az Etnoregionális Kutatóközpont létrehozója és fenntartója másfél évtizeden át. Számos kutatási témakör (feltörekvés, kommunikáció, várospolitikák, etnikai kölcsönhatások, szociálpolitikai és etnopolitikai kérdések, várostérségek, kisebbségi önreprezentációk) hazai vagy nemzetközi kutatásaiban is munkát talált, párhuzamosan egyetemi oktatásban is részt vett (ELTE bölcsészkar, majd Társadalomtudományi Kar, Jászberényi Főiskola, Miskolci Egyetem, Zsigmond Király Főiskola, Pécsi Tudományegyetem, Szegedi Tudományegyetem) főként kulturális és politikai antropológiai stúdiumokkal, idővel doktoriskolai beilleszkedéssel (PTE, ELTE), továbbá több folyóirat állandó munkatársa (Kultúra és Közösség, Közelítések, Afrika-tanulmányok, Antroport, Ethnologia, Káfé Főnix/Periszkóp, Antro-Pólus, Philologia Africana Literaria Hungarica, Tabula stb.), számos kötet szerkesztője és az Etnoregionális Kutatóközpont köteteinek (157 kiadvány) szerkesztő-kiadója. Volt a Magyar Kulturális Antropológiai Társaság elnöke (2006–2019); az OTDK társadalomtudományi szekcióalelnöke (2007–2015); az OTDK kulturális antropológiai szakzsűri elnöke (1998 óta); az MTA PTI Etnoregionális és Antropológiai Kutatóközpont tudományos igazgatója (1996–2007); az MTA Köztestületének tagja, az MTA Politikatudományi Bizottság tagja (2011 óta), meg még számos ilyen résztvevője.
Ezek persze életút-formalitások. Az a több mint 2200 publikáció, amit eddigi életében megjelentetett, kellő bizonysága annak, hogy nincsenek magvas gondolatai, csak alkalmi reflexiói a világról. Egyvégtében „mesélő”, de leginkább kérdező típus, aki tudja, hogy az elbeszélt életek „biográfiai illúziója” mindig rejt is valamit, ami nem kezdet és befejezés közé esik, hanem lineárisan összekapcsol folyamatokat és értelmezéseket, melyek újraértelmezése az időbeniség feladata, eközben a széttöredezett valóságelemek újbóli összeállításának esélye, egyúttal valaminő rapszodikus eljárás az értelemkeresésben, adott közlési konvenciók között. Ez mint „mesterséges élet” egyben a naiv realizmus bátor érdektelenségével küzd, már ameddig küzdeni hagyják. Aki hittel hiszi, hogy a kommunikáció is élet, hogy a zene mindent átsző, hogy egy átadott gondolattöredék életutak tónusa is lehet, annak már mindegy, mennyiben tekintik hitelesnek. S aki még emellett fontosabbnak tartja a kérdést: lehet-e egy öregkori Beethoven-vonósnégyesben vagy nyugat-afrikai dobzenében kérdezni is, vagy csak állítás mindez, annak közelebb kell járnia a tézishez, mint a szintézishez. E megtévesztettség, kitettség és érzékenység persze a hetvenen felül már vészes is. Talán be kéne fejezni a folytonos „mesélést”. Talán. De annak sem lenne sokkal több értelme… Misztikus születések, életvezetési rítusok között és helyett már csakis a szimbolikus közléseknek marad célja vagy jelentősége. S ahogy az afrikai dobzenében az utolsó ritmusképletben a lezárás egyúttal a tánc végét is jelenti, a magántörténelmi „elszámolás” hasonló ehhez.
Csakhogy mindig jön egy következő szám is – mindhalálig zene mindez.
Illusztráció: In memoriam A. G. A.
Ezek is érdekelhetik!
Barna Júliára emlékezünk →
Kovács Ilona (1948-2024) →
Mátyás B. Ferenc (1943–2024) →
