Molnár József: Távolodó közeledésed (két vers)
•
Befalazott istenszobrok
„Minden halált az ember sajátjaként él meg.”
Tested tűfelhői között bámulod az eget.
(Állsz, és bámulod a felhőket).
Hiszed, szárnyalnak veled a gondolataid,
miközben ólom súllyal nehezedik rád,
a „nincs hova menekülnöd az elmúlás elől”.
Becsukod a szemed, és a pillanat homályában fekszel a valami/semmin.
Néhány percig (meg)tart e lebegés, és a belső világod csodálatában elmerülve,
észre sem vennéd, ha meghalnál, (meghalsz te is), akár a percek.
Ekkor hátad mögött zakatoló tegnapok írnak füledbe
hülyén hitehagyott rablóéneket,
az álnok csattogás kibírhatatlan közönyében lapulsz,
miközben átmegy rajtad az élet vonatkereke,
(És még mindig csodálnád a befalazott ég tartógerendáit,
ha hinnéd, van tovább!)
Felállsz.
Bevered a fejed.
Nagy nyögések árán sikerül talpadra állnod.
(Bár szorít a cipő).
Ekkor gyémántharangokat kongat a szél.
Talán temetnek.
Koporsókat látsz,
bennük befalazott istenszobrok,
akik nyújtózkodnak az élet után.
„Mi dolgod még itt a földön?”
Rád rohadnak a csillagok.
Távolodó közeledésed
Nem akarom leírni gondolataimat!
Erőszakosan jönnek, mint a fájdalom.
Megérintenek, üvölthetnék,
de csak suttogok.
Körülnézek, sötét van,
csak egy gyertya ég szívemben.
Hirtelen Anyám hangja libben,
szellemkezével arcomra feszül,
talán egy csók, vagy egy ölelés,
nem tudom.
Testet ölt bennem hiánya,
megrettenek tőle,
boldogan hozzá simulok.
Meditáló csend van a szobában,
ahol velünk él már születésünk óta.
Most hol jársz? kérdezem,
de ő már nem beszél,
a magnót kikapcsolták,
a videó halott.
„Szét kéne szedned
az elektronikát!”
utasít a könyörületes
belső hang,
nyúlok a készülék után,
zavaromban kiejtem a kőre,
széthull a meghitt idő is,
ezer cserepeit rakosgatnám össze,
már majdnem sikerült összeraknom
téged is,
emlékek neonfényei szememben,
fekszel a kórházi ágyon,
könyörögve kéred,
engedj el!
elfutok, hogy visszatérjek,
visszatérek, hogy
elfussak.
Erősödő hanggal távolodsz,
halkuló hanggal közeledsz.
A hangszóró felpaprikázva
szikrát szór.
Valahol egy elárvult
telefon akkumulátora
agonizál.
Reggel hiába meresztem
szemeimet,
csak a mindent beborító
havat látni,
megint csak havat.
Benne alig kivehető
lábnyomaiddal.
Illusztráció: “Nyom”
Ezek is érdekelhetik!
B. Mihály Csilla: Átkarollak újra (versek) →
Halmai Tamás: A TŰ FOKA (versek) →
Hegedűs Gyöngyi: lassan három →
